vasárnap, december 28, 2008
A felső fogak is elkezdtek fehérleni!!
Itt a vég. Eddig az alsó fogak a felső puha ínyhez harapták, morzsolták, préselték hozzá a levadászott ujjakat/tárgyakat (kedvencek: távirányító, papucs, és persze az összes játék - tekintet nélkül arra, hogy mit is kellene amúgy azzal a játékkal csinálni: gyakorlatilag nálunk minden rágóka). De mostantól véget ér a jó élet.
A gyermek anyja az előbb a vállam felett megjegyezte, hogy neki en bloc kurvára elege van ebből a fogzás-dologból, hogy se szünet benne, se rendszer, tökre nem tudni, most akkor megint egy új fog jön valahol, vagy megint elkapott valamit (apropó; két hete taknyos a kölyök, velünk együtt, mer' ezt persze meg kellett osztani egymással!), szóval felváltva mindig van valami baja.
Emellett már erőnk sincs olyasmiről írni, hogy átrendeztük a lakást, profi lettem a Porszívós Orrszívó +2 forgatásában, és hogy egész jó (egyszerre hasznos és "örülős" (!)) ajándékokat sikerült varázsolni mindenkinek a fa alá...
Itt a vég. Eddig az alsó fogak a felső puha ínyhez harapták, morzsolták, préselték hozzá a levadászott ujjakat/tárgyakat (kedvencek: távirányító, papucs, és persze az összes játék - tekintet nélkül arra, hogy mit is kellene amúgy azzal a játékkal csinálni: gyakorlatilag nálunk minden rágóka). De mostantól véget ér a jó élet.
A gyermek anyja az előbb a vállam felett megjegyezte, hogy neki en bloc kurvára elege van ebből a fogzás-dologból, hogy se szünet benne, se rendszer, tökre nem tudni, most akkor megint egy új fog jön valahol, vagy megint elkapott valamit (apropó; két hete taknyos a kölyök, velünk együtt, mer' ezt persze meg kellett osztani egymással!), szóval felváltva mindig van valami baja.
Emellett már erőnk sincs olyasmiről írni, hogy átrendeztük a lakást, profi lettem a Porszívós Orrszívó +2 forgatásában, és hogy egész jó (egyszerre hasznos és "örülős" (!)) ajándékokat sikerült varázsolni mindenkinek a fa alá...
csütörtök, december 25, 2008
Tegnap a gyerek mintha azt mondta volna, hogy Halleluja. Csak egyszer (talán ő ilyen "nem mondom kétszer..." típus lesz), de akkor teljesen így hangzott. Esetleg erre gondolhatott.
Szóval azért szépen énekel, na.
Tényleg nem kicsit gáz - hiszen minden bizonnyal ezt akarta kifejezni a fiam -, hogy a brit megasztáros műsor mennyivel színvonalasabb volt idén, mint a magyar. A döntősök egyértelműen, de a fiatalabbak közt is durván jó hangok voltak, elég csak Diana Vickersre rákeresni.
Egy butus kis csirke amúgy, kész leszel tőle, ha meghallod nyilatkozni, de nem is azért szeretjük az énekeseket. (Apropó, majd egyszer leírom, mit gondolok a hírességek magánélete és a teljesítményük megítélése kapcsán.)
Kis érdekesség a videókat böngészve: bemondták azt is, hány szavazat érkezett!! Na, nálunk a valóságshow-k idején erről elég hamar leszoktak, amint nem tudtak egy következő évadban az előző évi saját számaikkal (vagy éppen a konkurrens csatornával) versenyezni.
Amíg még bemondták, addig épp olyan helyen dolgoztam, ahol láttam a vezetékes hívásokat. Kíváncsiságból lefuttattam egy keresést az adatbázison: gyönyörűen megvolt a kereskedelmi TV által közölt szám fele a 06-1 irányból; akkoriban még jobban dominált a vezetékes. Az SMS-ek ebben nem is voltak még benne.
De most már a tegnap esti haknival ennek az évadnak is vége, most már csak arra várok, hogy véget érjenek az este 8-ra időzített főzős&hírességes műsorok (amik legfeljebb akkor érdekelnének, ha végre az egyiküket főznek meg élőben), mert mostanában elég erősen nézhetetlen minden adó. A House-nak egy időre vége, az Egység vele ment, és a kórházas sorozatok is téli álomba szenderültek.
Elfogytak a délutánonként felvett Fekete Viperák és a Gyilkos Megszállás / Generation Kill (arról is megy majd egy külön post) epizódok. De most mintha az AXN meg a TV6 megint elkezdett volna beleerősíteni.
Annak mondjuk örülök, hogy most valahogy aránylag kevés Bud Spencert adnak, és idén még egyik adó sem merte elkövetni a Reszkessek betörők egyik részét sem.
Ma este pedig Madagaszkár. Rájöttem, hogy nem láttam még. Se mozi, se DIVX, se youtube/DVD/HBO/MMS vagy más forrás. Ezen elgondolkodtam. Az elmúlt másfél évben egy csomó film volt, amit nem láttam. Legalább lesz mit szemezgetni, ha egyszer megint beszabadulok valami FTP-s mézesbödönbe... :)
De addig is leporoljuk a DVD-lejátszót, és az elmúlt évben felgyülemlett/kölcsönkapott/elfelejtett filmeket fogjuk feldolgozni. És most már nem hátrány, hanem előny lesz, ha egy film feliratos. :D Alvó gyerek mellett ugyanis elég hamar megtanulsz "némafilmet" nézni vagy szájról olvasni. Esetleg alternatív szövegeket kitalálni.
Mondjuk szerintem amúgy is nagy buli tévézés közben pl. természetfilmek állatait szinkronizálni saját szórakoztatásra, miért ne lehetne rendes filmek kapcsán is megtenni?
Mer az még mindig jobb, mint amikor megkérdik, hogy láttem-e tegnap a nemtommit, mire én eszelős tekintettel igen, LÁTTAM, de csak annyi bazmeg, most örülsz???
---
Kívánunk minden kedves olvasónak Boldog Karácsonyt!
(A lépcsőmászásról, az összetört karácsonyfadíszekről, a kibújt 4. fogról és a takonykórról majd később számolunk be.)
Szóval azért szépen énekel, na.
Tényleg nem kicsit gáz - hiszen minden bizonnyal ezt akarta kifejezni a fiam -, hogy a brit megasztáros műsor mennyivel színvonalasabb volt idén, mint a magyar. A döntősök egyértelműen, de a fiatalabbak közt is durván jó hangok voltak, elég csak Diana Vickersre rákeresni.
Egy butus kis csirke amúgy, kész leszel tőle, ha meghallod nyilatkozni, de nem is azért szeretjük az énekeseket. (Apropó, majd egyszer leírom, mit gondolok a hírességek magánélete és a teljesítményük megítélése kapcsán.)
Kis érdekesség a videókat böngészve: bemondták azt is, hány szavazat érkezett!! Na, nálunk a valóságshow-k idején erről elég hamar leszoktak, amint nem tudtak egy következő évadban az előző évi saját számaikkal (vagy éppen a konkurrens csatornával) versenyezni.
Amíg még bemondták, addig épp olyan helyen dolgoztam, ahol láttam a vezetékes hívásokat. Kíváncsiságból lefuttattam egy keresést az adatbázison: gyönyörűen megvolt a kereskedelmi TV által közölt szám fele a 06-1 irányból; akkoriban még jobban dominált a vezetékes. Az SMS-ek ebben nem is voltak még benne.
De most már a tegnap esti haknival ennek az évadnak is vége, most már csak arra várok, hogy véget érjenek az este 8-ra időzített főzős&hírességes műsorok (amik legfeljebb akkor érdekelnének, ha végre az egyiküket főznek meg élőben), mert mostanában elég erősen nézhetetlen minden adó. A House-nak egy időre vége, az Egység vele ment, és a kórházas sorozatok is téli álomba szenderültek.
Elfogytak a délutánonként felvett Fekete Viperák és a Gyilkos Megszállás / Generation Kill (arról is megy majd egy külön post) epizódok. De most mintha az AXN meg a TV6 megint elkezdett volna beleerősíteni.
Annak mondjuk örülök, hogy most valahogy aránylag kevés Bud Spencert adnak, és idén még egyik adó sem merte elkövetni a Reszkessek betörők egyik részét sem.
Ma este pedig Madagaszkár. Rájöttem, hogy nem láttam még. Se mozi, se DIVX, se youtube/DVD/HBO/MMS vagy más forrás. Ezen elgondolkodtam. Az elmúlt másfél évben egy csomó film volt, amit nem láttam. Legalább lesz mit szemezgetni, ha egyszer megint beszabadulok valami FTP-s mézesbödönbe... :)
De addig is leporoljuk a DVD-lejátszót, és az elmúlt évben felgyülemlett/kölcsönkapott/elfelejtett filmeket fogjuk feldolgozni. És most már nem hátrány, hanem előny lesz, ha egy film feliratos. :D Alvó gyerek mellett ugyanis elég hamar megtanulsz "némafilmet" nézni vagy szájról olvasni. Esetleg alternatív szövegeket kitalálni.
Mondjuk szerintem amúgy is nagy buli tévézés közben pl. természetfilmek állatait szinkronizálni saját szórakoztatásra, miért ne lehetne rendes filmek kapcsán is megtenni?
Mer az még mindig jobb, mint amikor megkérdik, hogy láttem-e tegnap a nemtommit, mire én eszelős tekintettel igen, LÁTTAM, de csak annyi bazmeg, most örülsz???
---
Kívánunk minden kedves olvasónak Boldog Karácsonyt!
(A lépcsőmászásról, az összetört karácsonyfadíszekről, a kibújt 4. fogról és a takonykórról majd később számolunk be.)
szombat, december 20, 2008
Végre kibukkant a negyedik fog is. Megszenvedtünk érte.
Volt egy apróbb nátha is a pakliban mondjuk, ami miatt hétfőn alig aludtam, helyette a Kisherceget altatgattam éjhosszat. Szerencsétlennek szörcsögött az orra, könnyezett a szeme, étvágya alig volt, de napközben töretlen volt a jókedve és folyamatosan vigyorgott, csak akkor durvult el a helyzet, amikor evésre, vagy alvásra került sor.
Enni nem volt kedve, főleg tápszert nem, nagy finnyásan kanálból azért elfogadta. Teából csak a nullkalóriás édesköményt itta meg, cukrosat aboszolute nem. A pempőiből is csak nagy nehezen gyűrt be fél-háromnegyed üvegnyit, holott amúgy az egy is kevés sokszor. Két nap alatt fogyott is negyed kilót.
Az alvás meg azért ment nehezen, mert folyton felgyűlt a taknyó az orrában és ez nem kicsit zavarta. Az orrszívásról hadd ne regéljek. Első próbálkozásaink konkrétan hányásba fulladtak. Az első azért, mert annyira elkezdett sírni, hogy azért hányt, a másodiknál csak úgy simán. Mostanra azért már sikerül átlag félperces méltatlankodó ordításokkal megúszni. Mondjuk nem is vártam kitörő örömöt...
Szerencsére péntekre enyhültek a tünetek és kimerészkedtünk a volt munkahelyemre is, ahol az ex-főnök és a még bent lézengő pár kollega nagy örömmel fogadta a Manóherceget, akinek persze ínyére volt a körülrajongás. Eleinte még visszafogottan tette-vette magát az ölemben, de fél órácska elteltével már önfeledten csapkodta a tárgyalóasztalt és gyűrte a szájába az elárvult szaloncukrokat. Papírral együtt.
Hazafelé meg aludt egy óriásit az autóban, úgyhogy az esténk meg is csúszott egy órával. Szerencsére erre számítottam, úgyhogy nem ért senkit sem traumaként a dolog.
Azért őszintén remélem, hogy amig meg nem tanulja kifújni az orrát, ennél durvább náthája nem lesz a kiskölyöknek.
Volt egy apróbb nátha is a pakliban mondjuk, ami miatt hétfőn alig aludtam, helyette a Kisherceget altatgattam éjhosszat. Szerencsétlennek szörcsögött az orra, könnyezett a szeme, étvágya alig volt, de napközben töretlen volt a jókedve és folyamatosan vigyorgott, csak akkor durvult el a helyzet, amikor evésre, vagy alvásra került sor.
Enni nem volt kedve, főleg tápszert nem, nagy finnyásan kanálból azért elfogadta. Teából csak a nullkalóriás édesköményt itta meg, cukrosat aboszolute nem. A pempőiből is csak nagy nehezen gyűrt be fél-háromnegyed üvegnyit, holott amúgy az egy is kevés sokszor. Két nap alatt fogyott is negyed kilót.
Az alvás meg azért ment nehezen, mert folyton felgyűlt a taknyó az orrában és ez nem kicsit zavarta. Az orrszívásról hadd ne regéljek. Első próbálkozásaink konkrétan hányásba fulladtak. Az első azért, mert annyira elkezdett sírni, hogy azért hányt, a másodiknál csak úgy simán. Mostanra azért már sikerül átlag félperces méltatlankodó ordításokkal megúszni. Mondjuk nem is vártam kitörő örömöt...
Szerencsére péntekre enyhültek a tünetek és kimerészkedtünk a volt munkahelyemre is, ahol az ex-főnök és a még bent lézengő pár kollega nagy örömmel fogadta a Manóherceget, akinek persze ínyére volt a körülrajongás. Eleinte még visszafogottan tette-vette magát az ölemben, de fél órácska elteltével már önfeledten csapkodta a tárgyalóasztalt és gyűrte a szájába az elárvult szaloncukrokat. Papírral együtt.
Hazafelé meg aludt egy óriásit az autóban, úgyhogy az esténk meg is csúszott egy órával. Szerencsére erre számítottam, úgyhogy nem ért senkit sem traumaként a dolog.
Azért őszintén remélem, hogy amig meg nem tanulja kifújni az orrát, ennél durvább náthája nem lesz a kiskölyöknek.
csütörtök, december 18, 2008
Írnom kell egy kérelmet holnapra... az most lényegtelen, hogy milyen ügyben.
Már éppen ültem volna a gép elé, hogy bepötyögjem, amikor felrémlett előttem, hogy hoppá, a nyomtató - hiperszuper, multifunkcionális, amire annyira vágytam és nászajándékba kaptuk - még mindig nincsen feltelepítve egyik gépre sem.
Mert úgy volt, hogy majd lesz WiFi a lakásban, de még mindig nincsen, csak alkatrészeiben. Az alkatrészek között meg nem terjed a delej.
Franc bele!
Szóval a nyomtató mostanság inkább fax, meg másoló, de a nyomtatást munkahelyen csinálja a jónép, ahogy azt kell.
De nekem holnap délre kéne az a kérelem!!
Hú!
Vajon a nyomtató csak WiFi-n kapcsolódik, vagy USB-n is? Manual elő, megnéz. USB-n is megy, hurrá!
Van ilyen kábelünk?
Nincs. Franc!
Akkor kapcsoljuk össze UTP-kábellel.
Áhh, ne már, az tök macera. Meg amit Etherneten csatlakoztattunk, az sosem működött azonnal, csak potom tizenkét órányi szívás után... Ehh.
Picsába, most mi legyen?!
Nekem holnap délre kell az a kérelem!!
Van itt valahol egy hely, ahol ki tudom nyomtatni?
Sehol bazmeg egy nyomi internetkávéház?!
Kell a kérelem! És nem tudom kinyomtatni!!
Úristen! Úristen, meg fogunk halni mind! Mentsék meg a dodókultúrát!! *tébolyultan fel-alá rohangászik*
Aztán megálltam, és ránéztem Szőkehercegre:
- Írjam meg kézzel?...
Már éppen ültem volna a gép elé, hogy bepötyögjem, amikor felrémlett előttem, hogy hoppá, a nyomtató - hiperszuper, multifunkcionális, amire annyira vágytam és nászajándékba kaptuk - még mindig nincsen feltelepítve egyik gépre sem.
Mert úgy volt, hogy majd lesz WiFi a lakásban, de még mindig nincsen, csak alkatrészeiben. Az alkatrészek között meg nem terjed a delej.
Franc bele!
Szóval a nyomtató mostanság inkább fax, meg másoló, de a nyomtatást munkahelyen csinálja a jónép, ahogy azt kell.
De nekem holnap délre kéne az a kérelem!!
Hú!
Vajon a nyomtató csak WiFi-n kapcsolódik, vagy USB-n is? Manual elő, megnéz. USB-n is megy, hurrá!
Van ilyen kábelünk?
Nincs. Franc!
Akkor kapcsoljuk össze UTP-kábellel.
Áhh, ne már, az tök macera. Meg amit Etherneten csatlakoztattunk, az sosem működött azonnal, csak potom tizenkét órányi szívás után... Ehh.
Picsába, most mi legyen?!
Nekem holnap délre kell az a kérelem!!
Van itt valahol egy hely, ahol ki tudom nyomtatni?
Sehol bazmeg egy nyomi internetkávéház?!
Kell a kérelem! És nem tudom kinyomtatni!!
Úristen! Úristen, meg fogunk halni mind! Mentsék meg a dodókultúrát!! *tébolyultan fel-alá rohangászik*
Aztán megálltam, és ránéztem Szőkehercegre:
- Írjam meg kézzel?...
péntek, december 12, 2008
Hogy egy kis öröm is legyen a sok üröm között...
... Ma épp kilenc hónapos a Kisherceg, és ezzel elérkeztünk oda, hogy immáron több időt töltött idekinn, mint odabenn.
Ha azt is beleszámítom, hogy három héttel előbb jött, akkor pláne.
Már van három foga - a hét elején bukkant elő a legújabb, egy borzalmas éjszaka után - és útban a negyedik is. Persze nem a szabványosan előírt felső kettő jött most ki, hanem alul szaporodtak meg a tűhegyes harapó-szerszámok. De majd kibukkannak a felsők is...
A héten több nagy dolog is történt, mert ezeket jobb csoportosítani ugye. Pl. elkezdett előrefele mászni a kiskölyök. Eddig is tepert a szőnyegen mindenfelé, de leginkább hátra, az pedig úti cél szempontjából elég kétes kimenetelű volt. Kisherceg is inkább afféle rulett-pótléknak használta. Elindult, rákolt egy kicsit, letette a fenekét, majd körülnézett, hogy mi van körülötte, amit el lehet marni, le lehet szedni, szét lehet bontani, meg lehet rágni, esetleg csörög vagy törik.
Most ugyebár már a kiszemelt áldozat felé tud menni, így lényegesen szebb az élet.
Egyébként a nagy áttörést apa bőrkabátja hozta, amikor egy nehéz nap után ledobta a földre, Kisherceg pedig meglátta, és boldogan elkezdett teperni az irányába. Előre. Azóta egyre jobban csinálja. Vesztemre. Barikádokat emelek a szobák között, de tudom, hogy később ez nem lesz elég. Úgyhogy pakolok, mert minden és mindenki veszélyben van. Főleg a papucsok.
Papucsmániás a lelkem.
Képes kemény métereket már-már rohanvást mászni az irányukba, hogy megkaparintsa, ha meglát egyet. Aztán nézegeti, ütögeti, tudományos érdeklődéssel szemléli, végül pedig a szájában köt ki, mint minden, amit elkezd megszemlélni - legyen az hajkefe, mobiltelefon, papírfecni vagy sapka.
A másik áttörés, hogy mostmár fel tud állni a drágám, egyedül. A járókában simán és magától a rácsokba kapaszkodva, odakint a szőnyegen anyába vagy a gurulós asztalba csimpaszkodva. Ez utóbbitól persze sikítófrászt kapok, de sebaj. A kicsi gyöngy belekapaszkodik, matat a tetején, asztal megindul, én meg rohanok... szerencsére egyelőre inkább seggreülések voltak.
Mondjuk nem ártana sürgősen kifejlesztenie a talpon való megállás képességét is, mert lábujjon kissé ingatag a dolog.
... Ma épp kilenc hónapos a Kisherceg, és ezzel elérkeztünk oda, hogy immáron több időt töltött idekinn, mint odabenn.
Ha azt is beleszámítom, hogy három héttel előbb jött, akkor pláne.
Már van három foga - a hét elején bukkant elő a legújabb, egy borzalmas éjszaka után - és útban a negyedik is. Persze nem a szabványosan előírt felső kettő jött most ki, hanem alul szaporodtak meg a tűhegyes harapó-szerszámok. De majd kibukkannak a felsők is...
A héten több nagy dolog is történt, mert ezeket jobb csoportosítani ugye. Pl. elkezdett előrefele mászni a kiskölyök. Eddig is tepert a szőnyegen mindenfelé, de leginkább hátra, az pedig úti cél szempontjából elég kétes kimenetelű volt. Kisherceg is inkább afféle rulett-pótléknak használta. Elindult, rákolt egy kicsit, letette a fenekét, majd körülnézett, hogy mi van körülötte, amit el lehet marni, le lehet szedni, szét lehet bontani, meg lehet rágni, esetleg csörög vagy törik.
Most ugyebár már a kiszemelt áldozat felé tud menni, így lényegesen szebb az élet.
Egyébként a nagy áttörést apa bőrkabátja hozta, amikor egy nehéz nap után ledobta a földre, Kisherceg pedig meglátta, és boldogan elkezdett teperni az irányába. Előre. Azóta egyre jobban csinálja. Vesztemre. Barikádokat emelek a szobák között, de tudom, hogy később ez nem lesz elég. Úgyhogy pakolok, mert minden és mindenki veszélyben van. Főleg a papucsok.
Papucsmániás a lelkem.
Képes kemény métereket már-már rohanvást mászni az irányukba, hogy megkaparintsa, ha meglát egyet. Aztán nézegeti, ütögeti, tudományos érdeklődéssel szemléli, végül pedig a szájában köt ki, mint minden, amit elkezd megszemlélni - legyen az hajkefe, mobiltelefon, papírfecni vagy sapka.
A másik áttörés, hogy mostmár fel tud állni a drágám, egyedül. A járókában simán és magától a rácsokba kapaszkodva, odakint a szőnyegen anyába vagy a gurulós asztalba csimpaszkodva. Ez utóbbitól persze sikítófrászt kapok, de sebaj. A kicsi gyöngy belekapaszkodik, matat a tetején, asztal megindul, én meg rohanok... szerencsére egyelőre inkább seggreülések voltak.
Mondjuk nem ártana sürgősen kifejlesztenie a talpon való megállás képességét is, mert lábujjon kissé ingatag a dolog.
El lettem búcsúztatva.
Kaptam búcsúajándéknak pár jó szót, egy laptoptáskát, meg a régi szokásnak megfelelően, mint minden távozó évek óta: egy CD-t, amire minden kolléga egy-egy kedvenc zenéje került.
Ja, meg egy képet a kollégákról. Egy nap majd talán előveszem, és nosztalgiával nézegtem. Egy nap. Talán.
Kaptam búcsúajándéknak pár jó szót, egy laptoptáskát, meg a régi szokásnak megfelelően, mint minden távozó évek óta: egy CD-t, amire minden kolléga egy-egy kedvenc zenéje került.
Ja, meg egy képet a kollégákról. Egy nap majd talán előveszem, és nosztalgiával nézegtem. Egy nap. Talán.
szerda, december 10, 2008
Nem értették egyből (a nemsokára ex-)kollégáim, hogy miért nem akarok elmenni a karácsonyi bulira. Aztán "elmagyaráztam" (asszem csak 2 összetett mondat volt, viszonylag kevés indulattal), és hirtelen nem volt több kérdés.
Őket szeretem, de azt a főnököt és munkaadót, aki ezt megcsinálta velem, azt nagyon nem. Pláne, aki a szemembe se tud már nézni. A töketlen főnököt, aki nem képes értem kiállni és megvédeni, mindig is utáltam. De az ilyen csak a bajban ismerszik meg.
Remélem, hogy lesz pár szar éjszakája, és kísérteni fogja a dolog. Az ilyesmit úgyis visszakapja az ember az élettől. Na! Akkor szeretném, hogy ez az eszébe jusson! Én már csak ilyen kicsinyes ember vagyok, hogy ez megnyugtatna.
Holnap pedig bemegyek, és mosolygok. Miért ne tenném? Szabad ember vagyok, rengeteg lehetőség áll nyitva előttem! Nem kell olyasmivel foglalkoznom, hogy loyalitás a munkáltató felé, meg egyéb marhaságok. Igazából országot kéne váltanunk, nem munkahelyet, csak hát az ember gyökerei itt vannak, idősödő szüleink meg nem érdemlik meg, hogy magunk mögött hagyjuk őket. Bár Ausztria nincs messze. 2 óra alatt itthon lennénk...
Pénteken még leadom a laptopot, ilyesmiket. Odabent már "idegen szaga" van mindennek.
Őket szeretem, de azt a főnököt és munkaadót, aki ezt megcsinálta velem, azt nagyon nem. Pláne, aki a szemembe se tud már nézni. A töketlen főnököt, aki nem képes értem kiállni és megvédeni, mindig is utáltam. De az ilyen csak a bajban ismerszik meg.
Remélem, hogy lesz pár szar éjszakája, és kísérteni fogja a dolog. Az ilyesmit úgyis visszakapja az ember az élettől. Na! Akkor szeretném, hogy ez az eszébe jusson! Én már csak ilyen kicsinyes ember vagyok, hogy ez megnyugtatna.
Holnap pedig bemegyek, és mosolygok. Miért ne tenném? Szabad ember vagyok, rengeteg lehetőség áll nyitva előttem! Nem kell olyasmivel foglalkoznom, hogy loyalitás a munkáltató felé, meg egyéb marhaságok. Igazából országot kéne váltanunk, nem munkahelyet, csak hát az ember gyökerei itt vannak, idősödő szüleink meg nem érdemlik meg, hogy magunk mögött hagyjuk őket. Bár Ausztria nincs messze. 2 óra alatt itthon lennénk...
Pénteken még leadom a laptopot, ilyesmiket. Odabent már "idegen szaga" van mindennek.
vasárnap, december 07, 2008
péntek, december 05, 2008
Túléltük a céges Mikulást.
Iszonyat hangzavar és jó meleg volt bent, magas volt a gyerek/m2 arány, de tiszteletünket tettük, 1 óra elteltével pedig eljöttünk.
Majd jövőre ugrálunk az ugrálóvárban, jáccunk a játékokkal, fotózkodunk a rénszarvassal... és akkor talán majd apának se lesz már izomláza a 10,5 kiló cipelésétől.
Mondanom se kell, a helyszín a várostérképen a lehető legszarabb volt (Észak-Buda), se a cégtől (Budaörs), se otthonról (Dél-Pest) nem egy élmény megközelíteni a belvárosi dugóban, amit az eső is tetézett (mindenhol balestek).
Hazfelé meg egyenesen horror volt, a kis kerülő utcák is beálltak, és addigra a gyerkőc már 1 órával volt a standard fektetési idő után. Nem kívánom senkinek.
Túléltük.
Iszonyat hangzavar és jó meleg volt bent, magas volt a gyerek/m2 arány, de tiszteletünket tettük, 1 óra elteltével pedig eljöttünk.
Majd jövőre ugrálunk az ugrálóvárban, jáccunk a játékokkal, fotózkodunk a rénszarvassal... és akkor talán majd apának se lesz már izomláza a 10,5 kiló cipelésétől.
Mondanom se kell, a helyszín a várostérképen a lehető legszarabb volt (Észak-Buda), se a cégtől (Budaörs), se otthonról (Dél-Pest) nem egy élmény megközelíteni a belvárosi dugóban, amit az eső is tetézett (mindenhol balestek).
Hazfelé meg egyenesen horror volt, a kis kerülő utcák is beálltak, és addigra a gyerkőc már 1 órával volt a standard fektetési idő után. Nem kívánom senkinek.
Túléltük.
kedd, december 02, 2008
Ma meg olyat csinált fürdetéskor, hogy feltérdelt a kád szélébe kapaszkodva (nem a kicsi, hanem a nagy kád szélébe; abba költözött be a kiskád), és úgy maradt stabilan. (ez nem lepett meg, ezt már tudja egy ideje)
Aztán visszaültettem, hogy jólvankisfiam, most megmossuk szépen az arcod, mire ő megrázta magát, és megint feltérdelt nagy hévvel. Épp csak annyit tudtam tenni, hogy megtartottam elölről, hogy előre ne essen a kádszegélyre, mire hirtelen megkapaszkodott a kezemben, kinyomta magát, és felállt! És persze rém büszkén nézett. :)
Maholnap lenyúlja a kocsikulcsot.
Aztán visszaültettem, hogy jólvankisfiam, most megmossuk szépen az arcod, mire ő megrázta magát, és megint feltérdelt nagy hévvel. Épp csak annyit tudtam tenni, hogy megtartottam elölről, hogy előre ne essen a kádszegélyre, mire hirtelen megkapaszkodott a kezemben, kinyomta magát, és felállt! És persze rém büszkén nézett. :)
Maholnap lenyúlja a kocsikulcsot.
hétfő, december 01, 2008
A minap a fiatalúr úgy aludt el, hogy megfogta az anyja kezét, befordult a fal felé, és várta az álmot. Nyitott szemmel, töretlenül. Tessék jönni az álommanóknak, és altassák őt el.
Talán még számolta is a bárányokat. Egy bárány, egy bárány, egy bárány (mert számolni még ugye nem tud), még egy bárány...
Ezzel szemben tegnap durva volt, a nagyiéktól este hazafelé (a melegben, sötétben, ringató autóban) persze elaludt - az egész napos hancúr után -, és ilyenkor képtelenség ébren tartani, beszélhetsz is hozzá akár, leragad a szeme.
Na ilyenkor hiába csak 10 percet szundított, nem sokkal később a fürcsi után nem mindig megy az álomba zuhanás. Tegnap konkrétan háromnegyed óra volt.
Elszoktunk már ettől. Illetve amikor még szokva voltunk, akkor nem volt 40 centivel lejjebb engedve a kiságy (mert most már kimászna simán!), és ezért most az ember dereka leszakad, ha be akar hozzá hajolni. Háromnegyed órán át...
De egy kolléganőm meséli, hogy a hasonló korú lányát éjjel ő még mindig háromszor eteti. Háromszor. És az elalvás se megy náluk könnyebben.
Muhaha! Hát nem is olyan szar nekünk!
Csütörtökön viszont "céges Mikulás" lesz. Állítólag tök jó. Na de egy 9 hónapos gyereknek?? Mindenki noszogat, hogy menjünk, mert ki ne haggyátok...! A hátunk közepére kívánjuk már előre, tök nehéz megszerveni, hogy odaérjünk a város túlvégére, most a hétvégi kis berekedésnél majdnem gyorsan rácsaptam, hogy naakkor emiattpéldáulnemis..., de most úgy döntöttünk, megembereljük magunkat. Meg kell tanulni kimozdulni. Nehéz lesz, meg minden, de nem baj. Mikulásolunk!
Reszkessetek krampuszok, rénszarvasok, télapók, meg lesztek rágva!
Talán még számolta is a bárányokat. Egy bárány, egy bárány, egy bárány (mert számolni még ugye nem tud), még egy bárány...
Ezzel szemben tegnap durva volt, a nagyiéktól este hazafelé (a melegben, sötétben, ringató autóban) persze elaludt - az egész napos hancúr után -, és ilyenkor képtelenség ébren tartani, beszélhetsz is hozzá akár, leragad a szeme.
Na ilyenkor hiába csak 10 percet szundított, nem sokkal később a fürcsi után nem mindig megy az álomba zuhanás. Tegnap konkrétan háromnegyed óra volt.
Elszoktunk már ettől. Illetve amikor még szokva voltunk, akkor nem volt 40 centivel lejjebb engedve a kiságy (mert most már kimászna simán!), és ezért most az ember dereka leszakad, ha be akar hozzá hajolni. Háromnegyed órán át...
De egy kolléganőm meséli, hogy a hasonló korú lányát éjjel ő még mindig háromszor eteti. Háromszor. És az elalvás se megy náluk könnyebben.
Muhaha! Hát nem is olyan szar nekünk!
Csütörtökön viszont "céges Mikulás" lesz. Állítólag tök jó. Na de egy 9 hónapos gyereknek?? Mindenki noszogat, hogy menjünk, mert ki ne haggyátok...! A hátunk közepére kívánjuk már előre, tök nehéz megszerveni, hogy odaérjünk a város túlvégére, most a hétvégi kis berekedésnél majdnem gyorsan rácsaptam, hogy naakkor emiattpéldáulnemis..., de most úgy döntöttünk, megembereljük magunkat. Meg kell tanulni kimozdulni. Nehéz lesz, meg minden, de nem baj. Mikulásolunk!
Reszkessetek krampuszok, rénszarvasok, télapók, meg lesztek rágva!
péntek, november 14, 2008
Divatos dalszövegeket idézni bloggerkörökben. Dalszövegeket, amik tükrözik aktuális elmeállapotunkat...Mahna Mahna
Do doo be-do-do
Mahna Mahna
Do do-do do
Mahna Mahna
Do doo be-do-do be-do-do be-do-do be-do-do-doodle do do do-doo do!
A gyerkőc szerdán volt pont 8 hónapos. Elkezdett dumálni, hogy pfahpfahpfah, abababaaa, ebedügegü... stb. Győzzem fordítani.
Rájött, hogyan lehet közlekedni a szőnyegen. Egyelőre hátrafelé megy. Rövid idő alatt el szokott jutni a szőnyeg közepéről a parkettáig, majd onnan berákol valamelyik fotel mellé, és nyafogni kezd, mert elakad. Néha meg nekitolat a kisasztalnak, amin szintén felháborodik, mert onnan sem tud továbbmenni. Már simán üldögél a játszóhelyén, úgyhogy ezt már nem is tekinti kunsztnak, inkább maga alá húzza a kis lábait, és azon ügyködik, hogy mit lehet kihozni abból, ha magasra emeli a kis fenekét, és hintázik. Általában hasraesést. De néha például sikerül visszaülnie.
Szerintem rövidesen vége a biztonságos korszaknak, és elkezd ténylegesen mászni. Aztán feláll... aztán meg majd lediplomázik. Egen, ebben a sorrendben.
De mielőtt előrerohannánk az időben, kitérek a fogaira is. Nem fogzik most épp. Fogzott, aztán nem, aztán megint igen, és most megint nem. Ergo a babakocsiban bár bőszen csattogtatja a fogacskáját, egyelőre csak az alsó kettőt a felső nullához.
Egyébként meg elkezdte tüncögéssel legyilkolni a szülőket. Ezt úgy szokta gyakorolni, hogy ébredés után hozzábújik az anyjához, a vállára hajtja a kis fejét, majd hirtelen felnéz, egyenesen a szemébe bámul, és szerelmetes pillantással ad egy irtó nyálas puszit az arcára.
Najó, inkább be szeretné valahogy kapni a bal arcfelemet, de puszinak hinni ezeket a próbálkozásokat sokkal romantikusabb. És persze ezektől mindig olvadozok. Meg amikor este már nagyon fáradt, és odabújik a vállamra. De csak azért, hogy másfél másodperccel később megint visongva kalimpáljon tovább a karomban.
Így telnek mostanság a napjaink.
A hétvégén Shadowrun versenyen meséltem. Ennek a partynak.Igen, azok.
És végig a fejükön tartották...
Utána kicsit furdalt a lelkiismeret, mert úgy éreztem, jobbat is ki tudtam volna hozni nekik a game-ből. Mármint hogy jobban szórakozzanak, mint ahogy sikerült.
Úgy értem; profi banda, talán túlságosan is, én meg villantani akartam nekik, mert a modul írásában is részt vettem (bár idén elég keveset).
Sajna a csapat most nem a legjobb formáját hozta, elcsúsztak időben nagyon, meg kicsit szétszórtak is voltak, de ez most mindegy. Hiába sürgettem őket, az időre nehéz befolyással lenni, ha kényelmesek a játékosok. Nem lehet pár golyóval vagy fékcsikorgással megsürgetni őket, sőt: az csak belassítja az egészet. (Pláne egy Hentes és mészáros csillagjegyben született partynál.)
Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy ne a modul fapados verzióját jáccák végig, hanem kapják meg az arcukba a "csavart" is. Ami aztán nem sült el egész jól, mert pont annyival csúsztunk ki az időből, hogy a csavar igazán ütött volna náluk...
Így kicsit felemás érzéssel zárult a játék, láttam is az arcukon, hogy rosszul érintette őket a "VÉGE, ITT HAGYJA MINDENKI ABBA" parancs a Nagyfőnök részéről. Remélem, a modult elolvasva jobban összeáll nekik a dolog, amiről nyomozgattak.
Vagy 1 napig filóztam, hogy ugyan nem lett volna-e jobb az egyszerűbb szálon végigüldözni őket. Nem is tudom, nehéz ügy. Talán egyszer mesélek nekik még egyszer külön, hogy kárpótoljam őket...
szombat, november 01, 2008
Egyik ámulatból a másikba esek, a kisfiam meg egyik fogzásból a másikba...
Alig jöttek ki az alsó kis egérke fogak, és kicsit lenyugodtak a kedélyek, máris elkezdődött a következők kijövetele. Méghozzá szemmel láthatólag nem is az előírás szerinti felső fogaké, hanem a többi alsó indult el. A felállás a szokásos: rinya, nyafi, nem alvás, sírás, ingerlékenység, bújás, ringatás, hőemelkedés, nem evés, hasmenés. Ehh.
Most viszont egy picit megállhatott a dolog.
A múltkor is két szakaszt bírtunk elkülöníteni. Az első cca. két hétig tartott. Rinya-nyafi-sírás-rívás-hőemelkedés-bújás-ringatás-kaki. Aztán némi szünet, elcsitultak a tünetek, majd újabb rinya-nyafi-nyáltenger-hőemelkedés-mindent megrágok, és kibújtak a fogak. Ez is kb. két hét volt.
Megjegyzem, a "szakirodalom" szerint a fogzás 3 szakaszból áll, amik egyenként 3 naposak. 3 nap a megelőző fázis, 3 nap az áttörési fázis (ami a legkeményebb) és megint 3 nap a lecsengés.
Nálunk az áttörés nem volt durva, a megelőző fázis volt két hét, és nem volt lecsengés. Ennyit erről.
Szóval most volt két hétnyi nyafi, aztán hétfőtől mintha kicserélték volna éjjel a manók a gyermekemet egy mintagyerekre, aki folyton vigyorog, nevet, édes, és folyamatosan csendben játszódik, ahogy kell, és 5 perc alatt elalszik a saját ágyában.
Egyébként lassan kezdhetem a gyereknevelési csodakönyvem megírását. Majd szépen eldöntöm, hogy melyik sarkalatos kérdésben melyik tutifixre enyém a legjobb megoldás tábor pártjára állok, és megírok mindent lyól.
Szoptatás?
A gyerek eleinte akkor ébred, amikor éhes. Jóesetben ez egyezik az óráddal. Ha nem, akkor se ess kétségbe, és próbálj ne kétóránként etetni.
Egyébként a cumisüvegből etetés is meghitt, és mindenkinek jó, aki ezt igényli.
Altatás?
A gyerek elalszik majd, ha álmos, kivéve, amikor nem, mert valami baja van. Pl. túl álmos, hogy aludjon. Vagy túl fáradt, de még nem álmos. Esetleg nem is álmos, hanem éhes. Pisilni kell, kakilni kell, fogzunk. Anya nem a jó ütemben ringat. Nem a kedvenc számunk megy a rádióban. Az autó nem a megfelelő fordulatszámon üzemel. A babakocsi nem a megfelelő macskaköveken zötyög.
Hozzátáplálás?
Kezd akkor, amikor jónak látod, amennyiben ez az időpont négy hónapos kor után van.
Ne hidd el, amit az üvegre írtak, mert a gyerekorvos úgyis mást mond.
A szomszéd néni úgyis megmondja majd a tutit, hogy keverj az almapürébe babapiskótát, ami ugyan cukor és tojáspor-bomba, ergo neki se higgy.
A nagyszülők majd megmondják jól, hogy te már 3 hónapos korodban töltött káposztát kaptál turmixolva...
A haver még mindig szoptatja a 10 hónapos kislányát...
A neten meg minden felnőtt glutén-, laktóz- és melamin-érzékeny, mert nem helyesen adták nekik annakidején a pempőt.
Aztán majd lesznek fejezetek az öltöztetésről, a kinti hőmérséklet és a sétálni vitt takarók számáról, a kakás pelenkákról és a helyes kukahasználatról, a gyerek helyes játékhasználatáról (itt lesznek majd tesztek a játszószőnyegekről és a zenélő-prüntyögő készségfejlesztő izékről), és arról külön fejezet lesz, hogy mindenki hülye, csak én tudom megmondani a tutit.
Best babakönyvseller lesz.
Sikeres leszek és tündérmesésen gazdag. Aztán bevállalunk még egy gyereket, aki tök más lesz, én pedig széttépem a saját könyvemet...
Alig jöttek ki az alsó kis egérke fogak, és kicsit lenyugodtak a kedélyek, máris elkezdődött a következők kijövetele. Méghozzá szemmel láthatólag nem is az előírás szerinti felső fogaké, hanem a többi alsó indult el. A felállás a szokásos: rinya, nyafi, nem alvás, sírás, ingerlékenység, bújás, ringatás, hőemelkedés, nem evés, hasmenés. Ehh.
Most viszont egy picit megállhatott a dolog.
A múltkor is két szakaszt bírtunk elkülöníteni. Az első cca. két hétig tartott. Rinya-nyafi-sírás-rívás-hőemelkedés-bújás-ringatás-kaki. Aztán némi szünet, elcsitultak a tünetek, majd újabb rinya-nyafi-nyáltenger-hőemelkedés-mindent megrágok, és kibújtak a fogak. Ez is kb. két hét volt.
Megjegyzem, a "szakirodalom" szerint a fogzás 3 szakaszból áll, amik egyenként 3 naposak. 3 nap a megelőző fázis, 3 nap az áttörési fázis (ami a legkeményebb) és megint 3 nap a lecsengés.
Nálunk az áttörés nem volt durva, a megelőző fázis volt két hét, és nem volt lecsengés. Ennyit erről.
Szóval most volt két hétnyi nyafi, aztán hétfőtől mintha kicserélték volna éjjel a manók a gyermekemet egy mintagyerekre, aki folyton vigyorog, nevet, édes, és folyamatosan csendben játszódik, ahogy kell, és 5 perc alatt elalszik a saját ágyában.
Egyébként lassan kezdhetem a gyereknevelési csodakönyvem megírását. Majd szépen eldöntöm, hogy melyik sarkalatos kérdésben melyik tutifixre enyém a legjobb megoldás tábor pártjára állok, és megírok mindent lyól.
Szoptatás?
A gyerek eleinte akkor ébred, amikor éhes. Jóesetben ez egyezik az óráddal. Ha nem, akkor se ess kétségbe, és próbálj ne kétóránként etetni.
Egyébként a cumisüvegből etetés is meghitt, és mindenkinek jó, aki ezt igényli.
Altatás?
A gyerek elalszik majd, ha álmos, kivéve, amikor nem, mert valami baja van. Pl. túl álmos, hogy aludjon. Vagy túl fáradt, de még nem álmos. Esetleg nem is álmos, hanem éhes. Pisilni kell, kakilni kell, fogzunk. Anya nem a jó ütemben ringat. Nem a kedvenc számunk megy a rádióban. Az autó nem a megfelelő fordulatszámon üzemel. A babakocsi nem a megfelelő macskaköveken zötyög.
Hozzátáplálás?
Kezd akkor, amikor jónak látod, amennyiben ez az időpont négy hónapos kor után van.
Ne hidd el, amit az üvegre írtak, mert a gyerekorvos úgyis mást mond.
A szomszéd néni úgyis megmondja majd a tutit, hogy keverj az almapürébe babapiskótát, ami ugyan cukor és tojáspor-bomba, ergo neki se higgy.
A nagyszülők majd megmondják jól, hogy te már 3 hónapos korodban töltött káposztát kaptál turmixolva...
A haver még mindig szoptatja a 10 hónapos kislányát...
A neten meg minden felnőtt glutén-, laktóz- és melamin-érzékeny, mert nem helyesen adták nekik annakidején a pempőt.
Aztán majd lesznek fejezetek az öltöztetésről, a kinti hőmérséklet és a sétálni vitt takarók számáról, a kakás pelenkákról és a helyes kukahasználatról, a gyerek helyes játékhasználatáról (itt lesznek majd tesztek a játszószőnyegekről és a zenélő-prüntyögő készségfejlesztő izékről), és arról külön fejezet lesz, hogy mindenki hülye, csak én tudom megmondani a tutit.
Best babakönyvseller lesz.
Sikeres leszek és tündérmesésen gazdag. Aztán bevállalunk még egy gyereket, aki tök más lesz, én pedig széttépem a saját könyvemet...
péntek, október 24, 2008
A múltkor sikerült eladnom valamit. Többért, mint amennyiért vettem. Talán egy új karrierlehetőség? Á, ez még viccnek is rossz. Életemben először sikerült ilyet, szóval jól meg is lepődtem.
Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)
Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően márelszúrtam elszalasztottam pár dolgot. Nem lettem jól kereső vállalkozó, és nem is vettem el egy tehetős angol ladyt se, pedig megboldogult nagyapám mindig azt emlegette.
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.
Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.
És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.
Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?
Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...
Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)
Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően már
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.
Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.
És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.
Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?
Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...
szerda, október 22, 2008
Két egymást követő napot éjszakáztam most nagyon durván. Ugye a napi meló és az esti "gyerekprogram" után.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.
Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.
Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.
Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.
Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.
vasárnap, október 12, 2008
Ma lett hét hónapos a Kisherceg.
Nő a drágám, mint a gomba. 9 kiló és 75 cm. Hozzáértők értik, hozzá még nem értők számára: ez elég sok, de legalább arányosan.
Elkezdett ülni - ami azt jelenti, hogy állandóan nyüsszög, ha nem ülhet fel, de mivel magától még nem tud felülni, ezért folyton fel kell őt ültetni valakinek. És persze ülve lassan elfárad. Aztán felborul. Majd kepeszkedik, hogy húzzák vissza, mert úgy izgisebb a világ.
Néha már valamiféle haladást is kezdeményez. Leginkább hátrafelé, de igazán nincsen tudatában annak, hogy mit csinál. Azt hiszem, hogy szerencsére. Ha tudná, akkor veszélyben lenne minden, ami belefér a babamancsokba.
Most már az sem ajánlott senkinek sem, hogy a szájába dugja a kezét, mert harap. Két kis tűéles foggal. Kettővel!! Igen, mostanra letudtuk a fogzás legelső szakaszát, ami állítólag a legkönnyebb. Szerintem nem is olyan sokára jönnek majd a következők is.
De ami a legfontosabb, hogy imád nevetni. Kacagni, vihorászni. Néha, amikor a naaagy felnőttek nevetnek egy viccen, ő is felnevet bizonytalanul, hogy csatlakozzon, bár nem érti még, mihez. De nevetni olyan jó, és biztosan vicces dolog lehet!
Annyira imádja a nevetést, hogy szinte már várja, mikor kacaghat fel végre, gurgulázón, sikítozva, teli torokból, néha egybefüggő gyöngykacajjal. Minden porcikájában izgatott, és ha csikijáték vagy kukucsjáték van, és már akkor előre felnevet, amikor még csak közelítesz hozzá a csikihez, vagy még fel sem bukkantál az ajtófélfa mögül, hogy kukucs!
Időközben pedig az ifjú szülőkben kifejlődik egy "gyerekjelekre automatikusan reagálás", ami miatt ha a piacon egy kisfiú felkiált, hogy anyuuu, egyszerre 6-8 anyuka fordul arra. Még akkor is, ha a felének ott sincs a kissráca, vagy már évek óta kinőtt a gyerekkorból.
Ösztönösen kialakul a féltő előre gondolkodás, minden potenciális veszélyt azonosítva és rangsorolva (lerántható, lenyelhető, szúrós vagy pl. éget kategória is létezik ezek alapján), ezekhez az "objektumokhoz" közelítve pedig képzeletbeli vonalat húz a mindig és minden másodpercben éber elme, fejben tartva egy területet, ameddig a gyerek keze elér.
Persze tudja az ember, hogy ezen "veszélyzóna" kapcsán nem kell túlzásba esni, de kit érdekel a más kölyke? Az enyém legyen biztonságban.
Pláne, hogy a gyerkőcök biztonságérzete ebben a korban még annyira kifejlett, mint a lemmingeké, csak szerencsére a gyerek nem tud berohanni a tengerbe. Pedig tutira szívesen megtenné, ott trappolna a kis lemmingek közt nagy lelkesen, már amennyire a csobogó víz látványát és érintését imádja! Egyelőre még mondjuk elakad azon a meglepetésen, hogy a vízsugarat nem tudja megfogni, bármennyire is akarja, de van még erre ideje, ahogy a tükörkép megértése se evidens ám. (Úgyhogy egyelőre van nálunk egy baba, aki szemmel láthatóan a tükrös ajtajú beépített szekrényben lakik. Egy másik meg a fürdőszoba tükre mögött...)
Aztán újabb fejlemények vannak a szobában: Kisherceg egyik pillanatról a másikra szerelembe esett egy nagy, piros, szív alakú, plüss díszpárnába. Csodálata nyilvánvaló: annyira nagy becsben tartja, hogy még egyszer sem akarta a szájába tömni, megrágni, hanem merengő pillantással nézegeti, kis kezeivel pedig a piros plüsst simogatja.
(A további fejleményekről hamarosan beszámolunk...)
vasárnap, szeptember 28, 2008
Most már tényleg fogzunk.Nem királyi többes. A gyerek fogzik, én meg vele. Fogzódunk. (így, szenvedő szerkezetben - milyen találó!) Mostanság nem túl egyszerűek a nappalok, nem szépítem.
Nyilván pár hónap múlva legyintek majd, és áhh, észre sem vettük, egyszer csak koppant a foga a kanálon... kezdetű meséket fogok elregélni mindenkinek, aki megkérdi. Egyelőre azonban minden erőnket beleadva fogzunk.
Megjelent a gyerkőc ínyén három apró kis fehér pöttyöcske, ami a kibújni készülő első fogak taraja hivatott majdan lenni, tehát ezúttal tuti a dolog. És iszonyatosan sokat nyálzik, sikítozik, visít a kölyök. (Namost ez utóbbi jobban lefáraszt a nap végére, mint a sok cipelés, emelgetés. Nem is lefáraszt, lezsibbaszt.)
És persze annyira szerencsések vagyunk, hogy az esti, vacsora előtti fél órás kis alvását is most hagyja el végleg, ergo vagy végigvisítja az estét öttől lefekvésig, vagy ha mégis szundít fél órát hat körül, akkor lefekvéskor meg csak forgolódik az ágyában...
De azért vacsora közben így is, úgy is visít. Biztos ami biztos alapon.
Nem is tudom eldönteni, melyik a jobb.
Azért a legtöbb nap mégis inkább a kalandok jegyében telik el. Új kaják (pfejj!), új mozgások ( :hasrafordulás: szmájli nincs valahol?), új szokások (berregés, berregés nyállal, berregés nyállal és kanállal); minden nap hoz valami meglepetést. Ha mást nem, akkor annyit, hogy jééé, ezt a ruháját is kinőtte. (Ja, hogy ez meg még egyszer se volt rajta?)
De már eszik húsos pempőket, a tejet meg egyre kevésbé komálja, sőt kezd meglehetősen undorral nézni mindenre, ami tej, és folyékony, és nem kanalazható állagú.
Úgy tűnik, a cicik iránti vonzódását jó 10 évre fel fogja függeszteni hamarosan. A tejpépek egyre nagyobb slágerek nála, a csokis dolgok pedig csudaszépen mutatnak mindenen, ami alapvetően nem barna (azaz a legtöbb dolgon a lakásban és a konyhában), cserébe könnyű megtalálni minden foltot. Amúgy meg ízvilágilag a "felnőttesebb" kaják is bemutatásra kerülnek lassan.
Sőt, a hétvégén már kenyérhéjat majszolgatott. Olyan hévvel, hogy simán el is tüntette volna, ha hagyom. Ugyanezt eljátszotta egy darab almával is. Ugyan foga még semmi, mégis sikerült neki kiharapnia egy jókora darabot. A fenti képen éppen ismerkedik azzal a fura, morzsolódó dologgal. (Valójában szerintem meglepte őt az is, hogy amit a kezébe adtak rágni, az harapható, ehető, íze is van... és hogy nem vették ki rögtön a kezéből.)
És amúgy egyre okosabb. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy holnapra eléd lök egy hibátlan levezetést a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, hanem hogy ha megmutatsz neki egy dolgot, például hogyan vegye a szájába a kanalat, azt akár azonnal beépíti a repertoárjába, és máris tudja.
Akik amúgy sűrűbben látják, azok is mindig elképednek, mennyit nő, mennyit változik. Még a nagyszülők is, pedig 1-1 hét se telik el, amíg nem kaphatják megint karba a szemük fénye kiskölyköt.
Úgyhogy ha csak lehet, minden érdekes pillanatot lefotózunk. Persze ezt könnyű lenne elhagyni, lustaságból, de mivel néha mi magunk is visszanézzük a fél évvel ezelőtti képeket (jéé, de pici volt itt még! emlékszel, mikor kihoztuk a kórházból, szinte elveszett a kiskabátjában...), már most nosztalgiázunk, és tucatjával ugranak be azóta elfeledett dolgok. Mi lesz 20-30 év múlva? A blogról is csinálni kell egy mentést...
vasárnap, szeptember 14, 2008
A gyerek ma elkezdett iszonyat hévvel gépelni, mikor az ölembe rakta az anyja. Azt hittük, hogy csak lerántani akarja az asztalról a billentyűzetet (mint minden mást), és csakis ezért nyújtózkodik az asztal felé, de végül mikor vakmerően közelebb engedtük, határozottan gépelni kezdett. (Lehet, hogy író lesz belőle? Vagy főállású billentyűzet-tesztelő?)
Mindenféle dolgokat gépelt. A tűzvédelmi szabályzat oszlopaiban egyes értékek hirtelen nagyságrendileg megváltoztak. (Lelki szemeim előtt a Pokoli torony lángoló képei és egy sátánian kacagó, sötétbe húzódó, kámzsás baba jelent meg.) Aztán a szöveget kezdte el lektorálni. Arra viszont határozottan kíváncsi lennék, hogy a "Megjegyzés beszúrása" funkcióhoz melyik shortcutot használta.
Amint megtanul beszélni, megkérdezem tőle!
Mindenféle dolgokat gépelt. A tűzvédelmi szabályzat oszlopaiban egyes értékek hirtelen nagyságrendileg megváltoztak. (Lelki szemeim előtt a Pokoli torony lángoló képei és egy sátánian kacagó, sötétbe húzódó, kámzsás baba jelent meg.) Aztán a szöveget kezdte el lektorálni. Arra viszont határozottan kíváncsi lennék, hogy a "Megjegyzés beszúrása" funkcióhoz melyik shortcutot használta.
Amint megtanul beszélni, megkérdezem tőle!
péntek, szeptember 12, 2008
Én meg ma gyak. az egész napot elbasztam.
Körülnéztem egy csomó boltban babafigyelőért, hogy a nagyszülőknél is legyen, illetve kellett egy pontosabb digitális lázmérő, mert az előző (ami amúgy szintén egy éttermi vacsora árába került) max arra volt megbízhatóan alkalmas, hogy kiderítsük vele, a vizsgált alany él-e még.
(Gyakorlatilag nem mutatott még olyan értéket, ami alapján ne hűltem volna ki. Azt fel se merem vetni, hogy mi eredetileg a lázzal kapcsolatban szerettük volna munkára fogni...)
Aztán megtudtam, hogyan készülnek azok a szinte vadonat új "bemutató autók", amik rövid tesztelési időszak után látványosan kevés kilométerrel kerülnek eladásra. (Egy kicsit kell hozzá forrasztgatni.)
Aztán egy csomót álltam, ültem, meg megint álltam, és vártam, hogy megtörténjen, amiért olyan sokáig álltam... (ez du. 4-kor jött el végül) Közben mentem lassú autóval, gyors autóval, nagyon gyors autóval, meg nagyon hangossal is. És éhes voltam.
Ettem - igen, egész nap - egy csoki McFreeze-t (mert - szégyenlem bevallani, de - én aztat szeretem), viszont azt kicsit furán vette be a gyomrom, hogy már 370 Ft-ra emelték az árát.
Kicsit kiakadtam. Mintha kicsit durvábban elszaladt volna ennek az ára, nem? A kínainál majdnem menüt adnak ennyiért ebédidőben...
Gyak. 3 gombóc fagyi ára (a jobb fajtákból), ez azért nem volt mindig így. Vagy én vagyok eltévedve?
Oké, hogy kiesett fél év, és ez alatt csak a Smart pontokat gyűjtöttem, de azért a "párszázas ajánlat" még mindig csak 220 Ft, ez csak 10%-ot emelkedett azóta, hogy legutóbb emlékeim rögzültek volna egy gyorsétteremről.
370 Ft. Az több mint egy liter benzin!! Még jatt is menne belőle a kutasnak. Ha beérem főzelékkel, kevesebből megebédelek a menzán odabent, sőt talán még egy Melba szeletre is fut belőle.
Háromszázhetven.
:fejcsóvál:
Aztán kicsit a lelkére lett beszélve az ezüst lónak, hogy gyorsabban kapkodja a lábait, ill. máshogy szedje a levegőt. Meg végül le lett halkítva a tolatóradarjának sípolása, amitől mindig frászt kapnak a hátul ülő utasok, ha először ülnek be, Kisherceg meg mindig ijedten ébred, ha tolatva érkezünk meg / parkolunk le valahol, ő pedig elaludt az úton...
Végül hogy hozzak haza némi vásárfiját, egy újabb Suttogó könyvvel érkeztem haza, ami minden bizonnyal sok érdekes olvasmánnyal és "ahaaa..." élménnyel fog minket gazdagítani, ha megtalálunk benne valami olyasmit, ami igaz a mi kölkünkre. Vagy csalódunk egy hatalmasat. (Én meg újfent elkönyvelem, hogy már megint lenyúltak 7 db csokis McFreeze árával.)
Első körben kitöltöttünk egy tesztet, hogy milyen is a mi gyermekünk valójában (a könyv megpróbálja besorolni a gyerkőcöket, pl. Talpraesett, Kisangyal, Mogorva stb.), hát érdekes volt, hogy van olyan dolog, amiben máshogy látjuk saját közös gyerekünket. De ennek oka valszeg abban keresendő, hogy én azért jóval kevesebbet látom, meg más (=más viselkedés, más reagálások) hagytak bennem mélyebb nyomot az elmúlt hónapokban.
(370 Ft. Can you believe it?)
A mai mérlegelésnél 8310 g testsúlyt írtam fel a baba.xls-ben. Ezzel gyakorlatilag fél év alatt közel megháromszorozta a súlyát a gyerkőc, noha elvileg csak a megduplázás lett volna a nagykönyv szerint a cél. Ennyi előnye van annak, ha vki alacsonyabb testsúllyal születik -- ha a várt 4,1 kilóval érkezik, akkor most azt újságolnám, hogy a fiam megkétszerezte a súlyát!
Tehát úgyis az a lényeg, hogy én büszke vagyok, a többi már csak egy behelyettesíteni való szorzószám. Kicsit szánalmas ez így leírva, nem? Fú, remélem, nem leszek olyan, mint a játszótéri anyukák (állítólag amúgy egy külön kaszt), akiknek az adott témában mindig az ő gyerekük volt a legelső, legügyesebb, leg... leg... leg...
Ez elgondolkodtató.
Na megyek, bontok egy új üveg Piroska szörpöt (mellesleg ez is kevesebbe került 370 Ft-nál), mert pont kifogyott. Valami hihetetlenül fogy nálunk. Annyi, hogy végül elkezdtem a nyereményjátékukra beküldözgetni a vonalkódokat (call me a loser!), hátha nyerek valamit.
Legutóbb 2 borítékra való is összegyűlt egyszerre. Kiraktam őket száradni a konyhaasztalra. Aztán mikor felugrott másnap jóapám 1 órára, kidobta az összeset a szeméttel együtt, mert hogy szerinte akkora kupleráj volt az asztalon, és kidobta azt, ami nem oda való. Akkor ott egy kicsit megzuhantam.
Végül összesen 5 borítékot adtam fel, annyi vonalkód gyűlt össze 2 hónap alatt. És kitaláljátok, hogy 20 Ft híján mennyibe került rájuk összesen a bélyeg??
Körülnéztem egy csomó boltban babafigyelőért, hogy a nagyszülőknél is legyen, illetve kellett egy pontosabb digitális lázmérő, mert az előző (ami amúgy szintén egy éttermi vacsora árába került) max arra volt megbízhatóan alkalmas, hogy kiderítsük vele, a vizsgált alany él-e még.
(Gyakorlatilag nem mutatott még olyan értéket, ami alapján ne hűltem volna ki. Azt fel se merem vetni, hogy mi eredetileg a lázzal kapcsolatban szerettük volna munkára fogni...)
Aztán megtudtam, hogyan készülnek azok a szinte vadonat új "bemutató autók", amik rövid tesztelési időszak után látványosan kevés kilométerrel kerülnek eladásra. (Egy kicsit kell hozzá forrasztgatni.)
Aztán egy csomót álltam, ültem, meg megint álltam, és vártam, hogy megtörténjen, amiért olyan sokáig álltam... (ez du. 4-kor jött el végül) Közben mentem lassú autóval, gyors autóval, nagyon gyors autóval, meg nagyon hangossal is. És éhes voltam.
Ettem - igen, egész nap - egy csoki McFreeze-t (mert - szégyenlem bevallani, de - én aztat szeretem), viszont azt kicsit furán vette be a gyomrom, hogy már 370 Ft-ra emelték az árát.
Kicsit kiakadtam. Mintha kicsit durvábban elszaladt volna ennek az ára, nem? A kínainál majdnem menüt adnak ennyiért ebédidőben...
Gyak. 3 gombóc fagyi ára (a jobb fajtákból), ez azért nem volt mindig így. Vagy én vagyok eltévedve?
Oké, hogy kiesett fél év, és ez alatt csak a Smart pontokat gyűjtöttem, de azért a "párszázas ajánlat" még mindig csak 220 Ft, ez csak 10%-ot emelkedett azóta, hogy legutóbb emlékeim rögzültek volna egy gyorsétteremről.
370 Ft. Az több mint egy liter benzin!! Még jatt is menne belőle a kutasnak. Ha beérem főzelékkel, kevesebből megebédelek a menzán odabent, sőt talán még egy Melba szeletre is fut belőle.
Háromszázhetven.
:fejcsóvál:
Aztán kicsit a lelkére lett beszélve az ezüst lónak, hogy gyorsabban kapkodja a lábait, ill. máshogy szedje a levegőt. Meg végül le lett halkítva a tolatóradarjának sípolása, amitől mindig frászt kapnak a hátul ülő utasok, ha először ülnek be, Kisherceg meg mindig ijedten ébred, ha tolatva érkezünk meg / parkolunk le valahol, ő pedig elaludt az úton...
Végül hogy hozzak haza némi vásárfiját, egy újabb Suttogó könyvvel érkeztem haza, ami minden bizonnyal sok érdekes olvasmánnyal és "ahaaa..." élménnyel fog minket gazdagítani, ha megtalálunk benne valami olyasmit, ami igaz a mi kölkünkre. Vagy csalódunk egy hatalmasat. (Én meg újfent elkönyvelem, hogy már megint lenyúltak 7 db csokis McFreeze árával.)
Első körben kitöltöttünk egy tesztet, hogy milyen is a mi gyermekünk valójában (a könyv megpróbálja besorolni a gyerkőcöket, pl. Talpraesett, Kisangyal, Mogorva stb.), hát érdekes volt, hogy van olyan dolog, amiben máshogy látjuk saját közös gyerekünket. De ennek oka valszeg abban keresendő, hogy én azért jóval kevesebbet látom, meg más (=más viselkedés, más reagálások) hagytak bennem mélyebb nyomot az elmúlt hónapokban.
(370 Ft. Can you believe it?)
A mai mérlegelésnél 8310 g testsúlyt írtam fel a baba.xls-ben. Ezzel gyakorlatilag fél év alatt közel megháromszorozta a súlyát a gyerkőc, noha elvileg csak a megduplázás lett volna a nagykönyv szerint a cél. Ennyi előnye van annak, ha vki alacsonyabb testsúllyal születik -- ha a várt 4,1 kilóval érkezik, akkor most azt újságolnám, hogy a fiam megkétszerezte a súlyát!
Tehát úgyis az a lényeg, hogy én büszke vagyok, a többi már csak egy behelyettesíteni való szorzószám. Kicsit szánalmas ez így leírva, nem? Fú, remélem, nem leszek olyan, mint a játszótéri anyukák (állítólag amúgy egy külön kaszt), akiknek az adott témában mindig az ő gyerekük volt a legelső, legügyesebb, leg... leg... leg...
Ez elgondolkodtató.
Na megyek, bontok egy új üveg Piroska szörpöt (mellesleg ez is kevesebbe került 370 Ft-nál), mert pont kifogyott. Valami hihetetlenül fogy nálunk. Annyi, hogy végül elkezdtem a nyereményjátékukra beküldözgetni a vonalkódokat (call me a loser!), hátha nyerek valamit.
Legutóbb 2 borítékra való is összegyűlt egyszerre. Kiraktam őket száradni a konyhaasztalra. Aztán mikor felugrott másnap jóapám 1 órára, kidobta az összeset a szeméttel együtt, mert hogy szerinte akkora kupleráj volt az asztalon, és kidobta azt, ami nem oda való. Akkor ott egy kicsit megzuhantam.
Végül összesen 5 borítékot adtam fel, annyi vonalkód gyűlt össze 2 hónap alatt. És kitaláljátok, hogy 20 Ft híján mennyibe került rájuk összesen a bélyeg??
Megünnepeltük ma a Kisherceg feledik születésnapját.
Szerintem holnap a nagyiéknál tortája is lesz.
Itthon jobbára aludt, evett és beszélt. Most ez a legújabb. Végigdumálja a napot, gyakorlatilag felkeléstől lefekvésig.
Reggel az ágyban kipattan a szeme, és rövidesen felhangzik, hogy "egleglügleee", aztán kisvártatva "ablaglüeáblave"... És hasonló találékonysággal összefűzve az eddig megtanult összes betű is megérkezik kisvártatva. Valahonnan még a "th" hangot is megtanulta, és sziszegni is istenien tud.
Meg sikongatni. Üveghangon.
Ezt már főleg játék közben csinálja. Meg néha fenyítésképpen alkalmazza, ha éppen nem történik valami úgy, ahogy elképzelte. Visít egyet, majd jelentőségteljesen rád néz, és vár. Majd kalimpál párat. Csak a biztonság kedvéért, ha nem értetted volna meg.
Bár lassan ezt a kalimpálást trappolásnak lehet inkább nevezni, mert beleremeg minden, még a födém is, ahogy a padlónak rúgja a kis tappancsait.
A másik új tudomány a csapkodás. Néha dühében műveli, néha meg azért, mert a kezébe kerülő tárgy érdekesen csörög. Úgyhogy mostanában mindent mindenhez hozzácsapkod, és ha csörög, akkor folytatja is. A cumi például az etetőszékhez ütve szól a legjobban.
Ha felmérgeli magát, akkor pedig a kezét csapkodja a combjához.
Fogak még sehol sincsenek, de ha fáradt a kis drágám, akkor iszonyatosan képes nyálzani. Tegnap két ruhát csak a nyáltenger miatt voltam kénytelen lecserélni.
Azért nagy bátran elkezdtem húsos kajákat adni a kicsinek. Nagyfijúk vagyunk már, kérem. A baj csak az, hogy még mindig a konzerv kaja a sláger, a hazai főztöt nem komálja. Mondjuk nem turmixolhatok neki csilis babot, meg thai csirkét, azt nyilván jobban főzök, mint alig sós krumplit és sárgarépát. Azt utálta, de nagyon.
Érdemes ilyenkor figyelni az arckifejezéseit. Első kanálnál elkezd nyammogni, majd rámnéz, hogy ezt most tényleg komolyan gondolom-e.
A második kanálnál már lassabban nyammog, majd az arckifejezése kétségbeesetté válik, hogy ezek szerint komolyan gondolom...
A harmadik kanálnál összeborzong...
A negyediknél pedig öklendezni kezd.
De legalább megpróbáltuk. Legközelebb megpróbálok valamiféle konzervre hasonlító ízt varázsolni. Azt még nem tudom, hogyan, de megpróbálom.
Hasonló sikert értem el az ún. bébi-gyümölcslevekkel is. Utálja. Csak tejet, tápszert és a hülye édeskömény-teáját hajlandó meginni. A szőlőlé és az őszibarack elmehet nyaralni.
Szerintem holnap a nagyiéknál tortája is lesz.
Itthon jobbára aludt, evett és beszélt. Most ez a legújabb. Végigdumálja a napot, gyakorlatilag felkeléstől lefekvésig.
Reggel az ágyban kipattan a szeme, és rövidesen felhangzik, hogy "egleglügleee", aztán kisvártatva "ablaglüeáblave"... És hasonló találékonysággal összefűzve az eddig megtanult összes betű is megérkezik kisvártatva. Valahonnan még a "th" hangot is megtanulta, és sziszegni is istenien tud.
Meg sikongatni. Üveghangon.
Ezt már főleg játék közben csinálja. Meg néha fenyítésképpen alkalmazza, ha éppen nem történik valami úgy, ahogy elképzelte. Visít egyet, majd jelentőségteljesen rád néz, és vár. Majd kalimpál párat. Csak a biztonság kedvéért, ha nem értetted volna meg.
Bár lassan ezt a kalimpálást trappolásnak lehet inkább nevezni, mert beleremeg minden, még a födém is, ahogy a padlónak rúgja a kis tappancsait.
A másik új tudomány a csapkodás. Néha dühében műveli, néha meg azért, mert a kezébe kerülő tárgy érdekesen csörög. Úgyhogy mostanában mindent mindenhez hozzácsapkod, és ha csörög, akkor folytatja is. A cumi például az etetőszékhez ütve szól a legjobban.
Ha felmérgeli magát, akkor pedig a kezét csapkodja a combjához.
Fogak még sehol sincsenek, de ha fáradt a kis drágám, akkor iszonyatosan képes nyálzani. Tegnap két ruhát csak a nyáltenger miatt voltam kénytelen lecserélni.
Azért nagy bátran elkezdtem húsos kajákat adni a kicsinek. Nagyfijúk vagyunk már, kérem. A baj csak az, hogy még mindig a konzerv kaja a sláger, a hazai főztöt nem komálja. Mondjuk nem turmixolhatok neki csilis babot, meg thai csirkét, azt nyilván jobban főzök, mint alig sós krumplit és sárgarépát. Azt utálta, de nagyon.
Érdemes ilyenkor figyelni az arckifejezéseit. Első kanálnál elkezd nyammogni, majd rámnéz, hogy ezt most tényleg komolyan gondolom-e.
A második kanálnál már lassabban nyammog, majd az arckifejezése kétségbeesetté válik, hogy ezek szerint komolyan gondolom...
A harmadik kanálnál összeborzong...
A negyediknél pedig öklendezni kezd.
De legalább megpróbáltuk. Legközelebb megpróbálok valamiféle konzervre hasonlító ízt varázsolni. Azt még nem tudom, hogyan, de megpróbálom.
Hasonló sikert értem el az ún. bébi-gyümölcslevekkel is. Utálja. Csak tejet, tápszert és a hülye édeskömény-teáját hajlandó meginni. A szőlőlé és az őszibarack elmehet nyaralni.
péntek, szeptember 05, 2008
Ma volt a temetés.
Fura dolog volt ballagni az autó után, ami az urnát vitte. Valahogy személytelen és profán. Ballagtam, és nézegettem a környező sírköveket, meg a feliratokat... és töküres volt a fejem.
Aztán csak néztem, ahogy két jóember elhelyezi az urnatartót fedő gránitlapot, és némi habarccsal lezárják. Ehh...
Aztán hazajöttünk, és a nyakamba kaptam egy vidoran vigyorgó kisembert, és az egész valahogy megfoghatatlan távolságba került.
Ő talán a legjobb gyógyír.
A drágám maholnap fél éves lesz, és napról napra látom, ahogy fejlődik. Még nekem is nagyon feltűnő, pedig én aztán tényleg mindig látom. Egészen máshogy képes a világra nézni, mint például egy héttel ezelőtt. Ez furcsán hangzik, de látni kell. Hihetetlenül durván beindult.
Bármikor megfordul. Hátáról a hasára, és vissza... hempereg, nézgelődik, begyűjti az összes labdát a járókában, összehajtja a játszószőnyegét, átrendezi a kiságyát, üti-veri a plüssmacskát, összenyálazza a babzsák-kutyát, babrál az etetőszék biztonsági csatjával, kirúgja a kezemből a lázmérőt, kalimpál vadul, amikor kenguruban viszem vásárolni, kiveszi a cumit a szájából és nézegeti érdeklődve, aztán felém fordul, és meg akarja fogni a mosolyomat.
Esténként kis gyanakvással fogadja sétából hazatérve a bácsit, aki felviszi a babakocsiját, de mindig vigyorog rá, elvégre anya valahogy minden este hazahozza ezt a bácsit, és ott szokott lenni akkor is, amikor felébredünk, tehát biztos fontos ember, és nem árt jóban lenni vele. Meg aztán néha feldobál a levegőbe, és esténként megfürdet.
Csodálatos nézni, ahogy egy kis élet kezd kiteljesedni.
Ez az apró lény teljesen megváltoztatja az ember gondolatvilágát, egészen más dolgok kezdenek számítani. Mindennél fontosabbá válik. Idegen érzés belegondolni, hogy volt olyan idő, amikor nem volt velünk.
Nagyon jó, hogy van.
Fura dolog volt ballagni az autó után, ami az urnát vitte. Valahogy személytelen és profán. Ballagtam, és nézegettem a környező sírköveket, meg a feliratokat... és töküres volt a fejem.
Aztán csak néztem, ahogy két jóember elhelyezi az urnatartót fedő gránitlapot, és némi habarccsal lezárják. Ehh...
Aztán hazajöttünk, és a nyakamba kaptam egy vidoran vigyorgó kisembert, és az egész valahogy megfoghatatlan távolságba került.
Ő talán a legjobb gyógyír.
A drágám maholnap fél éves lesz, és napról napra látom, ahogy fejlődik. Még nekem is nagyon feltűnő, pedig én aztán tényleg mindig látom. Egészen máshogy képes a világra nézni, mint például egy héttel ezelőtt. Ez furcsán hangzik, de látni kell. Hihetetlenül durván beindult.
Bármikor megfordul. Hátáról a hasára, és vissza... hempereg, nézgelődik, begyűjti az összes labdát a járókában, összehajtja a játszószőnyegét, átrendezi a kiságyát, üti-veri a plüssmacskát, összenyálazza a babzsák-kutyát, babrál az etetőszék biztonsági csatjával, kirúgja a kezemből a lázmérőt, kalimpál vadul, amikor kenguruban viszem vásárolni, kiveszi a cumit a szájából és nézegeti érdeklődve, aztán felém fordul, és meg akarja fogni a mosolyomat.
Esténként kis gyanakvással fogadja sétából hazatérve a bácsit, aki felviszi a babakocsiját, de mindig vigyorog rá, elvégre anya valahogy minden este hazahozza ezt a bácsit, és ott szokott lenni akkor is, amikor felébredünk, tehát biztos fontos ember, és nem árt jóban lenni vele. Meg aztán néha feldobál a levegőbe, és esténként megfürdet.
Csodálatos nézni, ahogy egy kis élet kezd kiteljesedni.
Ez az apró lény teljesen megváltoztatja az ember gondolatvilágát, egészen más dolgok kezdenek számítani. Mindennél fontosabbá válik. Idegen érzés belegondolni, hogy volt olyan idő, amikor nem volt velünk.
Nagyon jó, hogy van.
kedd, szeptember 02, 2008
Próbáltál már csecsemőtől vizeletmintát venni?
Nem tűnik bonyolultnak, még külön szett is készült hozzá - gondolom, leleményes orvosok fejlesztették ki. Van egy kis műanyag zacsi, a tetején egy tojás alakú nyílással, amit körberagasztóztak, ezt kell a babára aplikálni és rávenni, hogy pisiljen egyet. Igazán gyerekjáték.
Csak a fizika, a biológia és a kémia szól bele.
A fizika? A gravitációval alapban ellentétesen szoktak ugyanis pisilni a fiúk, úgyhogy a zacsi bár lefelé lóg a fütyiről, a fiad mégis felfelé fog pisilni, ergo a legkisebb ragasztási hiba mellett is kifolyik minden.
A biológia pedig ugye nem úgy működik, hogy na, itt a zacsi, most pisilj fiam... a fiad elereszti a szökőkutat, még mielőtt felragasztanád a szerkezetet. Ha azért sikerül pár cseppet elcsípned, ő csak azután indítja be a következőt, miután meguntad és leszedted a cuccot.
A kémia törvényeit pedig szintén nem lehet áthágni. A pisi oldja a ragasztót. Rögtön. Ha pár csepp megjelent, a zacsi leesik és soha nem imádkozod vissza. Maximum epokittel...
Erre az egészre egyébként azért volt szükség, mert bár úgy tűnik, hogy a kölyök kimászott belőle (vagy kezd kimászni), de a dokinő szerint mégiscsak kicsit sokáig tartott a hőemelkedés-nyűgösség-nem alvás.
A vicc az egészben, hogy ugyan a szabadságok alatti helyettesítő doki szerint "áhh, ez a gyerek csak fogzik", a hivatalos dokink szerint a "fogai még kanyarban sincsenek". Persze az ilyen megmagyarázhatatlan ufójelenségek gyakoriak a kissrácoknál.
Az egyik nap simán elalszik a macira fordulva, a másik nap akkor sem, ha esőtáncot jársz vele, a karodban ringatva őt.
Az egyik nap bevág minden etetésnél vagy 250 grammot, a másik nap alig bírsz pár cseppet beleimádkozni.
Egyszer vigyorog a szomszéd nénire, egyszer meg azonnal sír, amikor meglátja...
A szülő élete folyamatos rögtönzés és a szabályok semmit sem jelentenek. Olyan dolgokat kezdesz majd tisztelni, mint az Őskáosz, a Bolyai-matematika és a nem-euklideszi tér...
Őskáosz jegyében telnek a napjaid, a kajamennyiségeket csak a Bolyai-matematika segítségevel tudod kiszámítani, és a gyerek gyomra, valamint a pelus tartalma valamiféle kapcsolatban lehet a nem-euklideszi geometriával. Ugye.
De aztán megpuszilod és boldogan kacagni kezd.
Nem tűnik bonyolultnak, még külön szett is készült hozzá - gondolom, leleményes orvosok fejlesztették ki. Van egy kis műanyag zacsi, a tetején egy tojás alakú nyílással, amit körberagasztóztak, ezt kell a babára aplikálni és rávenni, hogy pisiljen egyet. Igazán gyerekjáték.
Csak a fizika, a biológia és a kémia szól bele.
A fizika? A gravitációval alapban ellentétesen szoktak ugyanis pisilni a fiúk, úgyhogy a zacsi bár lefelé lóg a fütyiről, a fiad mégis felfelé fog pisilni, ergo a legkisebb ragasztási hiba mellett is kifolyik minden.
A biológia pedig ugye nem úgy működik, hogy na, itt a zacsi, most pisilj fiam... a fiad elereszti a szökőkutat, még mielőtt felragasztanád a szerkezetet. Ha azért sikerül pár cseppet elcsípned, ő csak azután indítja be a következőt, miután meguntad és leszedted a cuccot.
A kémia törvényeit pedig szintén nem lehet áthágni. A pisi oldja a ragasztót. Rögtön. Ha pár csepp megjelent, a zacsi leesik és soha nem imádkozod vissza. Maximum epokittel...
Erre az egészre egyébként azért volt szükség, mert bár úgy tűnik, hogy a kölyök kimászott belőle (vagy kezd kimászni), de a dokinő szerint mégiscsak kicsit sokáig tartott a hőemelkedés-nyűgösség-nem alvás.
A vicc az egészben, hogy ugyan a szabadságok alatti helyettesítő doki szerint "áhh, ez a gyerek csak fogzik", a hivatalos dokink szerint a "fogai még kanyarban sincsenek". Persze az ilyen megmagyarázhatatlan ufójelenségek gyakoriak a kissrácoknál.
Az egyik nap simán elalszik a macira fordulva, a másik nap akkor sem, ha esőtáncot jársz vele, a karodban ringatva őt.
Az egyik nap bevág minden etetésnél vagy 250 grammot, a másik nap alig bírsz pár cseppet beleimádkozni.
Egyszer vigyorog a szomszéd nénire, egyszer meg azonnal sír, amikor meglátja...
A szülő élete folyamatos rögtönzés és a szabályok semmit sem jelentenek. Olyan dolgokat kezdesz majd tisztelni, mint az Őskáosz, a Bolyai-matematika és a nem-euklideszi tér...
Őskáosz jegyében telnek a napjaid, a kajamennyiségeket csak a Bolyai-matematika segítségevel tudod kiszámítani, és a gyerek gyomra, valamint a pelus tartalma valamiféle kapcsolatban lehet a nem-euklideszi geometriával. Ugye.
De aztán megpuszilod és boldogan kacagni kezd.
péntek, augusztus 29, 2008
Rossz hírem van a rágókára ácsingózóknak: Kisherceg mégis benyújtotta igényét rá.
Mondjuk egyelőre tévúton jár, mert még mindig keresztbe próbálja leginkább betolni, és egyszer megingott határozottsága a birtoklási vágy kapcsán (ugyanis dühödten felém nyújtotta), de úgy tűnik, ezt is akarja. Mint ahogy mindent. Hosszú percekig is képes kitartani egy-egy tárgy alapos vizsgálata kapcsán.
Van egy technikája: először két kézzel megfogja, óvatosan közelebb emeli, majd amikor elaltatta az áldozat éberségét (legyen az egy plüsskutya vagy apa behűtött ujja), egy hirtelen, határozottan gyorsuló mozdulattal elkezdi vonszolni a szája felé.
És ha sikerült oda betolni, akkor boldog mosollyal néz rád. És közben elégedetten búg, meg morog, és mammammömmmamm... Meg kell zabálni!
(jegyzőkönyvön kívül: igen finom megharapdálni a füleit és a lábacskáit; szerencsére hidegen hagyja, és még engedi az ilyetén zaklatást)
A méreteket viszont még mindig nem képes megfelelően megítélni. Így aztán napról napra, minden egyes alkalommal megpróbálkozik azzal, hogy megkaparintson és a szájába toljon egy csodálatos, érdekes, vidám színű, forró, zümmögő dolgot.
A hajszárítót.
Mondjuk egyelőre tévúton jár, mert még mindig keresztbe próbálja leginkább betolni, és egyszer megingott határozottsága a birtoklási vágy kapcsán (ugyanis dühödten felém nyújtotta), de úgy tűnik, ezt is akarja. Mint ahogy mindent. Hosszú percekig is képes kitartani egy-egy tárgy alapos vizsgálata kapcsán.
Van egy technikája: először két kézzel megfogja, óvatosan közelebb emeli, majd amikor elaltatta az áldozat éberségét (legyen az egy plüsskutya vagy apa behűtött ujja), egy hirtelen, határozottan gyorsuló mozdulattal elkezdi vonszolni a szája felé.
És ha sikerült oda betolni, akkor boldog mosollyal néz rád. És közben elégedetten búg, meg morog, és mammammömmmamm... Meg kell zabálni!
(jegyzőkönyvön kívül: igen finom megharapdálni a füleit és a lábacskáit; szerencsére hidegen hagyja, és még engedi az ilyetén zaklatást)
A méreteket viszont még mindig nem képes megfelelően megítélni. Így aztán napról napra, minden egyes alkalommal megpróbálkozik azzal, hogy megkaparintson és a szájába toljon egy csodálatos, érdekes, vidám színű, forró, zümmögő dolgot.
A hajszárítót.
kedd, augusztus 26, 2008
Kisherceg kicsit betegeskedik mostanában.
A történettel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy ha képernyőre vetném, lenne benne sírás, üvöltés, sírás, nem evés, némi súlyvesztés, sírás, nyűgösség, semmi se jóság, sírás, elaludni nem tudás, attól még jobban nyűgösség, sírás, hasmenés, láz ... ja, a sírást említettem már?
Közben elkezdtünk fogzani, de meglepetésszerűen abbahagytuk. Csak hogy ne lehessünk benne egészen biztosak, ez most az-e.
Viszont megtanultunk erre föl fogat mosni - vagy legalábbis valami olyasmit (mert a dörzsölés állítólag segít). Van a gyerkőcnek egy érdes gumifejű kis "buzogánya", amit kiváló taktikai érzékkel kellett bevezetnem a közbabatudatba, mert elsőre frászt kaptam, hogy végtelenül bizalmatlan a dologgal szemben. Mondom, ez nem lesz jó, nem akarom megríkatni minden fogmosinál.
Úgyhogy a vidámságok egyik örök forrásánál, a kádban kezdtünk el vele ismerkedni, ott amúgyis mindig feldobott a hangulat. Mikor láttam, hogy csúnyán néz a buzogányra, akkor elkezdtem kacagni, és abba se hagytam. A baba ilyenkor ösztönszerűen visszanevet, végül már rikkantgat, úgyhogy így a nagy vidámság közepette csempésztem be a szájába a gumiizét, ráfonva az apró kis mancsát. Már a harmadik ösztönös rágcsánál tudtam, hogy győztem.
Sikerült egy kellemes emlékhez kötnöm az első találkozásukat, és szerencsére kapcsolatuk azóta is felhőtlen. (Bár roppantul nyálas.)
Ma este korán elcsendesedett a kiságy, kimerült volt az apróság. Mi természetesen nem vagyunk azok. Mintaszülők vagyunk, örökké fess pár, Brendon-katalógusba illő, állandóan sminkelt arccal, akik még lehengerlő történetekkel is tudják szórakoztatni az olvasókat - akár minden nap. Tisztán látom magam előtt, ahogy reggel nagy mozdulatokkal tágra rántjuk a függönyt, és dallal köszöntjük a napot!
(A fenti bekezdés összesen egy valós mondatot tartalmaz. A helyes megfejtők között behűtött rágókát sorsolunk ki. Kishercegnek ugyanis nem kell...)
A történettel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy ha képernyőre vetném, lenne benne sírás, üvöltés, sírás, nem evés, némi súlyvesztés, sírás, nyűgösség, semmi se jóság, sírás, elaludni nem tudás, attól még jobban nyűgösség, sírás, hasmenés, láz ... ja, a sírást említettem már?
Közben elkezdtünk fogzani, de meglepetésszerűen abbahagytuk. Csak hogy ne lehessünk benne egészen biztosak, ez most az-e.
Viszont megtanultunk erre föl fogat mosni - vagy legalábbis valami olyasmit (mert a dörzsölés állítólag segít). Van a gyerkőcnek egy érdes gumifejű kis "buzogánya", amit kiváló taktikai érzékkel kellett bevezetnem a közbabatudatba, mert elsőre frászt kaptam, hogy végtelenül bizalmatlan a dologgal szemben. Mondom, ez nem lesz jó, nem akarom megríkatni minden fogmosinál.
Úgyhogy a vidámságok egyik örök forrásánál, a kádban kezdtünk el vele ismerkedni, ott amúgyis mindig feldobott a hangulat. Mikor láttam, hogy csúnyán néz a buzogányra, akkor elkezdtem kacagni, és abba se hagytam. A baba ilyenkor ösztönszerűen visszanevet, végül már rikkantgat, úgyhogy így a nagy vidámság közepette csempésztem be a szájába a gumiizét, ráfonva az apró kis mancsát. Már a harmadik ösztönös rágcsánál tudtam, hogy győztem.
Sikerült egy kellemes emlékhez kötnöm az első találkozásukat, és szerencsére kapcsolatuk azóta is felhőtlen. (Bár roppantul nyálas.)
Ma este korán elcsendesedett a kiságy, kimerült volt az apróság. Mi természetesen nem vagyunk azok. Mintaszülők vagyunk, örökké fess pár, Brendon-katalógusba illő, állandóan sminkelt arccal, akik még lehengerlő történetekkel is tudják szórakoztatni az olvasókat - akár minden nap. Tisztán látom magam előtt, ahogy reggel nagy mozdulatokkal tágra rántjuk a függönyt, és dallal köszöntjük a napot!
(A fenti bekezdés összesen egy valós mondatot tartalmaz. A helyes megfejtők között behűtött rágókát sorsolunk ki. Kishercegnek ugyanis nem kell...)
csütörtök, augusztus 14, 2008
A kiskölyök egyre-másra okozza a meglepetéseket, és képes újabb és újabb fejtörőket kitalálni nekem.
Mostanában például azt játszotta (már úgy öt napja), hogy a szokásos délelőtti sétánk alkalmából nem volt hajlandó elaludni, csak ha fogom a kezét. De még úgy is csak nyüszmög folyamatosan, és próbálja minél magasabbra emelni a lábát. Sőt, az esti sétáinkon már odáig ment, hogy addig verte a balhét, amíg ki nem vettem a kocsiból, és nem vittem karban egy darabon. Mondanom sem kell, mivel egyre nehezebb és nagyobb, ezt azért tudnám mellőzni. Félkézzel, ugye. Ebben a melegben. (Feketében.)
Azóta viszem magammal a babakocsi nélkülözhetetlen tartozékai (teácska, büfikendőcske, zörgős macika, kéztörlő kendő, esernyő, bicska, féltégla) mellett a kengurut is. Hátha megint karba szottyan úri kedve...
Először arra gondoltam - sokat olvasott egyénként -, hogy ez már az ún. szeparációs szorongás.
Aztán ma, ahogy üldögéltünk az egyik padon és nézgelődtünk, szöget ütött a fejembe, hogy a kölyök folyton felhúzza magát ülésbe. Ha a kezedet nyújtod neki, azt máris felszólításnak veszi, és már ül is fel. Utána meg diadalmasan vigyorog. Persze joggal büszke, mert baromira ügyesen csinálja...
Ekkor futott át a fejemen a kósza gondolat, hogy mi van, ha a kölyök csak nézgelődni akar, és unja már a kocsiban a fekvést?
Az autós ülésben mindig csendben van, és bámul kifelé az ablakon nyugisan.
Nosza, következő sétánk elején megemeltem (döntöttem) a kocsi "fekvőfelületét" az első ülős fokozatba - ez úgy 45° lehet. És a könyök csendben maradt. Nem aludt el ugyan, de teljesen nyugiban volt, néha elbóbiskolt, és közben nézgelődött. Kb. fél óra múlva visszaengedtem a háttámlát, mert azért neki hivatalosan ez még nem tesz jót. A gerincének biztosan nem. Erre megint jött a már megszokott nyüssz...
Úgyhogy fittyfrancot szeparációs szorongás, a kölyök csak nézgelődni akar, mert ő már nagyfijú.
Azt mondjuk még nem tudom, hogy a délelőtti alvásokkal mi lesz így, de majd meglátjuk. Elvégre idehaza is el tud aludni, ha akar.
De nem ez volt az egy nap alatt elkövetett egyetlen nagyfijús tett.
Amikor délelőtt, a nagy melegre való tekintettel adtam neki pár kortyot a kedvenc teácskájából, egyszerűen kivette a kezemből az üveget, és onnantól őmaga kezelte a dolgot... Én meg néztem.
Holnap majd feláll és elszalad??
Egyébként azért írok folyton kölykös témákról, mert bevallom, a nap 24-25 órája róla szól. Ha éppen alszik, és esetleg van időm olvasgatni vagy írni, akkor is a babafigyelő rezdüléseit lesem fél szemmel.
Valaki írta egy helyen, hogy legyen apának is alkalma párszor kiruccanni. Ezzel amúgy maximálisan egyetértek. Támogatom, ahol csak tudom.
Mégis felhorkantam a mondat láttán.
Nem, nem akarok elmenni meghitt kettecskésben a férjecskémmel moziba, nem akarok elmenni sörözni a haverokkal, sütizni sem akarok a barátnőkkel, még csak strandra sem akarok menni. Nem. Viszont sokszor eszembejut reggelente, hogy de szívesen elindulnék csak úgy szimplán dolgozni... Na, de majd egyszer olyan is lesz. Akkor meg az lesz a baj. Hehe.
Mostanában például azt játszotta (már úgy öt napja), hogy a szokásos délelőtti sétánk alkalmából nem volt hajlandó elaludni, csak ha fogom a kezét. De még úgy is csak nyüszmög folyamatosan, és próbálja minél magasabbra emelni a lábát. Sőt, az esti sétáinkon már odáig ment, hogy addig verte a balhét, amíg ki nem vettem a kocsiból, és nem vittem karban egy darabon. Mondanom sem kell, mivel egyre nehezebb és nagyobb, ezt azért tudnám mellőzni. Félkézzel, ugye. Ebben a melegben. (Feketében.)
Azóta viszem magammal a babakocsi nélkülözhetetlen tartozékai (teácska, büfikendőcske, zörgős macika, kéztörlő kendő, esernyő, bicska, féltégla) mellett a kengurut is. Hátha megint karba szottyan úri kedve...
Először arra gondoltam - sokat olvasott egyénként -, hogy ez már az ún. szeparációs szorongás.
Aztán ma, ahogy üldögéltünk az egyik padon és nézgelődtünk, szöget ütött a fejembe, hogy a kölyök folyton felhúzza magát ülésbe. Ha a kezedet nyújtod neki, azt máris felszólításnak veszi, és már ül is fel. Utána meg diadalmasan vigyorog. Persze joggal büszke, mert baromira ügyesen csinálja...
Ekkor futott át a fejemen a kósza gondolat, hogy mi van, ha a kölyök csak nézgelődni akar, és unja már a kocsiban a fekvést?
Az autós ülésben mindig csendben van, és bámul kifelé az ablakon nyugisan.
Nosza, következő sétánk elején megemeltem (döntöttem) a kocsi "fekvőfelületét" az első ülős fokozatba - ez úgy 45° lehet. És a könyök csendben maradt. Nem aludt el ugyan, de teljesen nyugiban volt, néha elbóbiskolt, és közben nézgelődött. Kb. fél óra múlva visszaengedtem a háttámlát, mert azért neki hivatalosan ez még nem tesz jót. A gerincének biztosan nem. Erre megint jött a már megszokott nyüssz...
Úgyhogy fittyfrancot szeparációs szorongás, a kölyök csak nézgelődni akar, mert ő már nagyfijú.
Azt mondjuk még nem tudom, hogy a délelőtti alvásokkal mi lesz így, de majd meglátjuk. Elvégre idehaza is el tud aludni, ha akar.
De nem ez volt az egy nap alatt elkövetett egyetlen nagyfijús tett.
Amikor délelőtt, a nagy melegre való tekintettel adtam neki pár kortyot a kedvenc teácskájából, egyszerűen kivette a kezemből az üveget, és onnantól őmaga kezelte a dolgot... Én meg néztem.
Holnap majd feláll és elszalad??
Egyébként azért írok folyton kölykös témákról, mert bevallom, a nap 24-25 órája róla szól. Ha éppen alszik, és esetleg van időm olvasgatni vagy írni, akkor is a babafigyelő rezdüléseit lesem fél szemmel.
Valaki írta egy helyen, hogy legyen apának is alkalma párszor kiruccanni. Ezzel amúgy maximálisan egyetértek. Támogatom, ahol csak tudom.
Mégis felhorkantam a mondat láttán.
Nem, nem akarok elmenni meghitt kettecskésben a férjecskémmel moziba, nem akarok elmenni sörözni a haverokkal, sütizni sem akarok a barátnőkkel, még csak strandra sem akarok menni. Nem. Viszont sokszor eszembejut reggelente, hogy de szívesen elindulnék csak úgy szimplán dolgozni... Na, de majd egyszer olyan is lesz. Akkor meg az lesz a baj. Hehe.
kedd, augusztus 12, 2008
Ma öthónapos a kisded. Ennek örömére elvittük a második kötelező orthopédiai vizsgálatra.
És egyre okosabb is. A cumisüveget meglátva már kalimpál örömében, a bébipempős tálkája pedig szintén heves érzelmeket vált ki belőle.
Most mondjuk többet kellett várni (annak ellenére, hogy az ember időpontra jön), de a kölyök is egyre türelmesebb szerencsére. Azt hiszem, azért, mert most már rendesen kap enni. Lassan - a tej után mondjuk - egy egész üveg bébikaját bevág röhögve és nyüffög a desszertért...
A doki meg is dícsérte, hogy milyen szép kölyök. Szééép, naaagy és hosszúúú... akkora, mint egy nyolchónapos.
És egyre okosabb is. A cumisüveget meglátva már kalimpál örömében, a bébipempős tálkája pedig szintén heves érzelmeket vált ki belőle.Egyre jobban reagál a környezetére. Legutóbb egy padlizsánszínű, befüvezett tekintetű plüss Dínót heves kacagással díjazott. Percekig röhögött a kölyök, miután meglátta. Azóta megszokta és megelégszik egy szimpla, elnéző mosollyal is.
És tegnap volt pont egy éve, hogy Szőkeherceggel összehivatalosítottuk magunkat. Egyelőre erre sajnos nem ihatok alkoholt...
szombat, augusztus 09, 2008
Időközben újabb tárgyak költöztek be hozzánk. A legfrissebb versenyző, mely a "hátráltassunk mindenkit a lakáson belüli közlekedésben" számban indul, az etetőszék. Jó nagy dobozban érkezett. Férfiember persze ilyesmitől nem retten meg, legfeljebb fenyegetően kipakol előre egy csomó szerszámot, hátha az megpuhítja az ellenfelet. BOSCH márkájú lélektani hadviselés.
Sajnos azonban tök egyszerű volt összeszerelni. Ha szórakoztatóan akarnám leírni, akkor annyira ki kellene színeznem a történetet, hogy a valóság szövete egy koszos pelenka hangjával repedne meg (a végén egy placcsanással, igen).
Esetleg annyi, hogy abszolút nem voltam hozzászokva, hogy az alkatrészeket tényleg oda kell - és lehet is - tenni, mint ahová az összeszerelési útmutatón jelzik.
Így végül ki kellett izmoznom és újra kellett húznom 4 csavart, mikor a kezemben maradt 4 alátét, mivel a múltkor eskü alatt megfogadtam, hogy nem gyűjtök tovább kimaradt alkatrészeket (nem, Métely, sose lesz belőlük tank, bármennyit gyűjtögetjük is őket!), és beleszerelem az eszközbe, ha törik, ha szakad. Legfeljebb fúrunk hozzá. (De ez már egy másik történet...)
Szóval áll az etetőszék, még a végén használhatónak is bizonyul, tök stabil meg kényelmes, mindenhogyan állítható. Alapvetően még a pénzt is megérte, amit érte adtunk (- amúgy ez egy olyan téma, amiről mostanság nem szívesen beszélgetek; a pénz amolyan illedelmes, hamar távozó vendég nálunk mostanság).
Szóval etetőszék a konyhában, rögtön vele szemben egy etetőszülő-szék is. Mer ugye az asztal túlfeléről (mondjuk csúzlival) csak nem etethetem a kölköt. És akkor így férjünk el...
Mondanom se kell, hogy akkora konyha, amiben ezután kényelmesen közlekedhetek a hűtőig, csak a Barátok köztben van (ott ugye elfér még a stáb is simán), de hát ez van, ezt dobta a gép.
Ezzel szemben a nappaliban kinőtt a földből egy járóka, és egyelőre magához vonzott minden büfitörlő pelust és plüssállatot, ami a környéken volt. Épületes látvány. Én magam is nehezen dolgozom fel.
Tudjátok, annak idején, mikor a jövőt csak ködös távolságtartással és paszteles színekben felvázolt romantikával kezeltem, egész sokáig élt bennem a kép, hogy egyszer olyan lakást szeretnék, ami elegáns, amit jó megmutatni másoknak, ami nincs telezsúfolva "muszáj-dolgokkal", "hasznos bútorokkal", és ahol nem kell mindig ruhakupacokat odébb dobni a fotelből, hogy leülhessen valaki.
Mára már kicsit lejjebb adtam az igényeket. Örülnék, ha nem botlanék el semmiben. Persze az is boldoggá tenne, ha kicsit kevésbé lennék vak a mindennapi kényszer szülte megoldásokra, és kiszúrnám a vendégek érkezte előtt, hogy el kellene tűntetni az asztalról a minilábakra való minizoknit (ami ki tudja, hogy került oda), kivinni a cumisüveget és a földre dobált szennyest, meg alapvetően azt is problémának érzem, hogy tudtommal semmilyen divatirányzat nem vette még pártfogásába a lebüfizett póló trend line-t.
Holnap Kisherceg ismét a szüleimnél fog vendégeskedni, akik egyszerűen meg vannak veszve érte. Olyannyira, hogy néha az az érzésem, csak az ürügyre várnak, hogy elküldjenek minket pár napra - vagy akár hétre - valahová nyaralni, és végre csak az övék lehessen a kisded arra az időre! Csakis az övék. Minden mosolyát és kacagását, az élet új dolgaira való összes rácsodálkozást magukénak akarnák arra a kis időre...
(Mondjuk kíváncsi lennék, hogy azt a hisztit, amit ma a gyerek levágott, miként kezelnék. Mi konkrétan kétszer is autóztunk ma az M0-son csak azért, hogy a gyerkőc aludjon valamennyit, és a következő etetés ne az idegessége és a nyüszis fáradtság miatt fulladjon kudarcba.) De nekik rózsaszín szemüvegük van egyelőre, és biztos rengeteget romantikáznak meg emlékezgetnek azokra az időkre, amikor én voltam kicsi. Ha eljövünk tőlük, már másnap arra panaszkodnak, hogy olyan üres a ház a pici nélkül. És hogy mikor jövünk legközelebb?
Én pedig azt várom már titkon nagyon, hogy mikor jön el az a nap, mikor kis tipegő lábakon elém szalad valaki az ajtóba, amikor belépek. Egyelőre csak a bizonytalan pillantásokat kapom, amikor késő este hazaérek, hiszen olyan sokáig voltam távol a nap során, olyan sok elalvásnál és ébredésnél nem voltam ott napközben, hogy nem csoda, ha nem egészen biztos benne, mi is az én szerepem őmellette.
Nagy szemekkel néz, bátortalanul elmosolyodik, aztán ha én is visszamosolygok, akkor kiesik a cumi a szájából, annyira vigyorogni kezd. Ha fel akarom venni, segít, görbíti a hátát, hogy alá tudjam csúsztatni a kezem, és kacag, ha véletlenül megcsiklandozom. Örül nekem, és igazándiból nem is számít már, ki vagyok, ha ilyen jól kijövünk mi ketten...
Sajnos azonban tök egyszerű volt összeszerelni. Ha szórakoztatóan akarnám leírni, akkor annyira ki kellene színeznem a történetet, hogy a valóság szövete egy koszos pelenka hangjával repedne meg (a végén egy placcsanással, igen).
Esetleg annyi, hogy abszolút nem voltam hozzászokva, hogy az alkatrészeket tényleg oda kell - és lehet is - tenni, mint ahová az összeszerelési útmutatón jelzik.
Így végül ki kellett izmoznom és újra kellett húznom 4 csavart, mikor a kezemben maradt 4 alátét, mivel a múltkor eskü alatt megfogadtam, hogy nem gyűjtök tovább kimaradt alkatrészeket (nem, Métely, sose lesz belőlük tank, bármennyit gyűjtögetjük is őket!), és beleszerelem az eszközbe, ha törik, ha szakad. Legfeljebb fúrunk hozzá. (De ez már egy másik történet...)
Szóval áll az etetőszék, még a végén használhatónak is bizonyul, tök stabil meg kényelmes, mindenhogyan állítható. Alapvetően még a pénzt is megérte, amit érte adtunk (- amúgy ez egy olyan téma, amiről mostanság nem szívesen beszélgetek; a pénz amolyan illedelmes, hamar távozó vendég nálunk mostanság).
Szóval etetőszék a konyhában, rögtön vele szemben egy etetőszülő-szék is. Mer ugye az asztal túlfeléről (mondjuk csúzlival) csak nem etethetem a kölköt. És akkor így férjünk el...
Mondanom se kell, hogy akkora konyha, amiben ezután kényelmesen közlekedhetek a hűtőig, csak a Barátok köztben van (ott ugye elfér még a stáb is simán), de hát ez van, ezt dobta a gép.
Ezzel szemben a nappaliban kinőtt a földből egy járóka, és egyelőre magához vonzott minden büfitörlő pelust és plüssállatot, ami a környéken volt. Épületes látvány. Én magam is nehezen dolgozom fel.
Tudjátok, annak idején, mikor a jövőt csak ködös távolságtartással és paszteles színekben felvázolt romantikával kezeltem, egész sokáig élt bennem a kép, hogy egyszer olyan lakást szeretnék, ami elegáns, amit jó megmutatni másoknak, ami nincs telezsúfolva "muszáj-dolgokkal", "hasznos bútorokkal", és ahol nem kell mindig ruhakupacokat odébb dobni a fotelből, hogy leülhessen valaki.
Mára már kicsit lejjebb adtam az igényeket. Örülnék, ha nem botlanék el semmiben. Persze az is boldoggá tenne, ha kicsit kevésbé lennék vak a mindennapi kényszer szülte megoldásokra, és kiszúrnám a vendégek érkezte előtt, hogy el kellene tűntetni az asztalról a minilábakra való minizoknit (ami ki tudja, hogy került oda), kivinni a cumisüveget és a földre dobált szennyest, meg alapvetően azt is problémának érzem, hogy tudtommal semmilyen divatirányzat nem vette még pártfogásába a lebüfizett póló trend line-t.
Holnap Kisherceg ismét a szüleimnél fog vendégeskedni, akik egyszerűen meg vannak veszve érte. Olyannyira, hogy néha az az érzésem, csak az ürügyre várnak, hogy elküldjenek minket pár napra - vagy akár hétre - valahová nyaralni, és végre csak az övék lehessen a kisded arra az időre! Csakis az övék. Minden mosolyát és kacagását, az élet új dolgaira való összes rácsodálkozást magukénak akarnák arra a kis időre...
(Mondjuk kíváncsi lennék, hogy azt a hisztit, amit ma a gyerek levágott, miként kezelnék. Mi konkrétan kétszer is autóztunk ma az M0-son csak azért, hogy a gyerkőc aludjon valamennyit, és a következő etetés ne az idegessége és a nyüszis fáradtság miatt fulladjon kudarcba.) De nekik rózsaszín szemüvegük van egyelőre, és biztos rengeteget romantikáznak meg emlékezgetnek azokra az időkre, amikor én voltam kicsi. Ha eljövünk tőlük, már másnap arra panaszkodnak, hogy olyan üres a ház a pici nélkül. És hogy mikor jövünk legközelebb?
Én pedig azt várom már titkon nagyon, hogy mikor jön el az a nap, mikor kis tipegő lábakon elém szalad valaki az ajtóba, amikor belépek. Egyelőre csak a bizonytalan pillantásokat kapom, amikor késő este hazaérek, hiszen olyan sokáig voltam távol a nap során, olyan sok elalvásnál és ébredésnél nem voltam ott napközben, hogy nem csoda, ha nem egészen biztos benne, mi is az én szerepem őmellette.
Nagy szemekkel néz, bátortalanul elmosolyodik, aztán ha én is visszamosolygok, akkor kiesik a cumi a szájából, annyira vigyorogni kezd. Ha fel akarom venni, segít, görbíti a hátát, hogy alá tudjam csúsztatni a kezem, és kacag, ha véletlenül megcsiklandozom. Örül nekem, és igazándiból nem is számít már, ki vagyok, ha ilyen jól kijövünk mi ketten...
csütörtök, augusztus 07, 2008
Kedd éjszaka anyám meghalt. Álmában.
Azt mondják, nyelőcső visszér repedés és szívelégtelenség.
Tulajdonképpen valahol számítottam erre a fordulatra, mert régóta betegeskedett - csak a kórházakat és az orvosokat bojkottálta előszeretettel -, de ez eddig abban a bizonyos Másvalakivel történik, nem velem rovatban volt. Most is kicsit nehéz még felfogni. Még akkor is, ha a viszonyunk nem volt éppen felhőtlennek nevezhető.
Apu odahaza még most is lehalkítja a tévét, mert megszokta, hogy anyut zavarja. Ha pedig megnyikordul a régi padló, azt várja, hogy mindjárt megjelenik az ajtóban és ledorongolja valamiért.
Azt hiszem, hogy igazándiból az ő szomorúsága rendít meg jobban, mert én már régóta nem élek velük. Valójában a Kisherceg születése óta csak apámat láttam, anyámat nem is. Nincsenek róla friss emlékeim.
Néha próbálok ezt-azt felidézni, de főképpen csipcsup hülyeségek jutnak eszembe.
Például amikor vasárnapi ebédre átugrottunk és ő lelkesen sonkába göngyölt spárgát gyártott... de azt már elfelejtette megkérdezni, hogy Szőkeherceg szereti-e. Hát hiába, eléggé szeles volt ő is - volt kitől örökölni.
Meg amikor a Kisherceg még a pocakban volt, de már keményen rugkapált és anyu félve tette a pocakomra a kezét, nehogy megzavarja a kis lényt odabenn.
Még gimnazista koromban történt, hogy gondolt egyet és szemernyi angoltudás nélkül kiugrott két hétre New Yorkba, egy kiállításra, amire ő is pályázott, de végül nem került be.
Összeírtam neki egy sajtpapíron pár fontos mondatot - kiejtéssel, ő meg azzal boldogult. És rém élvezte. Jó pár évig rajongva emlegette Amerikát. Apámmal meg ettük a kefét idahaza miatta, hogy mi van vele.
Persze én is szereztem neki pár izgalmas percet.
Egyszer nyáron - úgy ötéves lehettem akkor - elment vásárolni. Ilyenkor feltett nekem egy mese-lemezt és mire annak vége volt, ő haza is ért. Hát egy alkalommal nem jött időben. Én türelmes voltam, megfordítottam a lemezt is... de csak nem jött.
Hát elindultam utána. Néha együtt mentünk, így tudtam, merre van a bolt.
Kimásztam az ablakon, mert a bejárati ajtó zárva volt és a kulcsot nem értem el, és gondosan be is húztam magam után az ablakot, hogy nehogy bejöjjön valaki.
Aztán elindultam anyám után. Persze a másik úton mentem, mint amin ő akkor már nyilván rohant hazafelé, mert csak annyi történt, hogy hatalmas sor volt a boltban.
Egy közeli ismerős néni észrevette a csatangoló gyerkőcöt és behívott magukhoz, én meg mindenről megfeledkezve jól eljátszottam náluk az udvaron.
Anyu rohant a rendőrségre... mire megkerültem, a néni ugyanis hazakísért egy idő után - akkoriban nem volt még mobil ugye, hogy értesítsük a szülőket, sőt telefon sem volt nagyon arrafelé - egy rendőrbácsi már otthon kérdezgette anyut, hogy hogy nézek ki, satöbbi.
Hát mit mondjak, nem lettem megdícsérve. Pedig olyan akkurátusan becsuktam magam után az ablakot...
Kár, hogy az unokáját már nem ismerhette meg.
Még gondolkodom rajta, hogy a hamvait szétszórjuk-e a Dunakanyarban, amit annyira imádott, vagy legyek inkább "önző" és béreljünk egy urnahelyet, hogy kijárhassak néha hozzá.
Azt mondják, nyelőcső visszér repedés és szívelégtelenség.
Tulajdonképpen valahol számítottam erre a fordulatra, mert régóta betegeskedett - csak a kórházakat és az orvosokat bojkottálta előszeretettel -, de ez eddig abban a bizonyos Másvalakivel történik, nem velem rovatban volt. Most is kicsit nehéz még felfogni. Még akkor is, ha a viszonyunk nem volt éppen felhőtlennek nevezhető.
Apu odahaza még most is lehalkítja a tévét, mert megszokta, hogy anyut zavarja. Ha pedig megnyikordul a régi padló, azt várja, hogy mindjárt megjelenik az ajtóban és ledorongolja valamiért.
Azt hiszem, hogy igazándiból az ő szomorúsága rendít meg jobban, mert én már régóta nem élek velük. Valójában a Kisherceg születése óta csak apámat láttam, anyámat nem is. Nincsenek róla friss emlékeim.
Néha próbálok ezt-azt felidézni, de főképpen csipcsup hülyeségek jutnak eszembe.
Például amikor vasárnapi ebédre átugrottunk és ő lelkesen sonkába göngyölt spárgát gyártott... de azt már elfelejtette megkérdezni, hogy Szőkeherceg szereti-e. Hát hiába, eléggé szeles volt ő is - volt kitől örökölni.
Meg amikor a Kisherceg még a pocakban volt, de már keményen rugkapált és anyu félve tette a pocakomra a kezét, nehogy megzavarja a kis lényt odabenn.
Még gimnazista koromban történt, hogy gondolt egyet és szemernyi angoltudás nélkül kiugrott két hétre New Yorkba, egy kiállításra, amire ő is pályázott, de végül nem került be.
Összeírtam neki egy sajtpapíron pár fontos mondatot - kiejtéssel, ő meg azzal boldogult. És rém élvezte. Jó pár évig rajongva emlegette Amerikát. Apámmal meg ettük a kefét idahaza miatta, hogy mi van vele.
Persze én is szereztem neki pár izgalmas percet.
Egyszer nyáron - úgy ötéves lehettem akkor - elment vásárolni. Ilyenkor feltett nekem egy mese-lemezt és mire annak vége volt, ő haza is ért. Hát egy alkalommal nem jött időben. Én türelmes voltam, megfordítottam a lemezt is... de csak nem jött.
Hát elindultam utána. Néha együtt mentünk, így tudtam, merre van a bolt.
Kimásztam az ablakon, mert a bejárati ajtó zárva volt és a kulcsot nem értem el, és gondosan be is húztam magam után az ablakot, hogy nehogy bejöjjön valaki.
Aztán elindultam anyám után. Persze a másik úton mentem, mint amin ő akkor már nyilván rohant hazafelé, mert csak annyi történt, hogy hatalmas sor volt a boltban.
Egy közeli ismerős néni észrevette a csatangoló gyerkőcöt és behívott magukhoz, én meg mindenről megfeledkezve jól eljátszottam náluk az udvaron.
Anyu rohant a rendőrségre... mire megkerültem, a néni ugyanis hazakísért egy idő után - akkoriban nem volt még mobil ugye, hogy értesítsük a szülőket, sőt telefon sem volt nagyon arrafelé - egy rendőrbácsi már otthon kérdezgette anyut, hogy hogy nézek ki, satöbbi.
Hát mit mondjak, nem lettem megdícsérve. Pedig olyan akkurátusan becsuktam magam után az ablakot...
Kár, hogy az unokáját már nem ismerhette meg.
Még gondolkodom rajta, hogy a hamvait szétszórjuk-e a Dunakanyarban, amit annyira imádott, vagy legyek inkább "önző" és béreljünk egy urnahelyet, hogy kijárhassak néha hozzá.
kedd, július 29, 2008
Ma este nézünk a Kisembernek etetőszéket, mert a pihenőszék már kezdi megsínyleni a nagy zabálásokat. Pedig most már nagyon szépen eszik a drága, az előkére alig jut a pempőből. Ellenben a kezén, amivel rendszeresen belepacsál a kiskanálba, azon sok van. Onnan meg jut anya pólójára, a kisgatyára, a zoknira, az etetőszékre, a padlóla le...És persze egyre jobban ráérez a dolog ízére a srác. Úgy tolja befelé a sütőtökpürét, mintha feneketlen lenne a bendője. Amikor meg elégségesnek nyilvánítom az adagot és megtörlöm a száját, méltatlankodik, hogy vége a kajaáradatnak. Néha érdekelne, hová képesek ezt a mérhetetlen mennyiségű kaját eldugni a kis fikarcok.
A nagy zabálások után meg hatalmas ásítások jönnek - és mostanság szerencsére egyre inkább alvások is.
A képen éppen ébredés után látható. Ilyenkor még viszonylag együttműködőnek mondható... amikor meg már nagyon álmos, akkor először zsibbadt lesz a szentem, aztán átesik a ló túlsó oldalára és megvadult kiscsikó módjára kalimpászni kezd az összes végtagja, és alig lehet leállítani. Azt hiszem, a szaknyelv ezt nevezi "túlpörgött" gyereknek. A két állapot közt persze kábé két másodperc a különbség. Vagy elkapod idejében, vagy viaskodsz fél órán keresztül egy megvadult musztángcsapattal. A nyihogással együtt persze.
hétfő, július 28, 2008
A kölyök hangosan kacag, ha puszilgatom. Egyszerűen elolvadok, annyira édes olyankor.
Ja, és hangosan méltatlankodik, ha csak a legkisebb mértékben is kiesik a napi bevett ritmusból. Főképpen, ha nem tud időben aludni. De mostmár kezdem megszokni ezt a ragaszkodását a kis időbeosztásához.
A múltkor kérdezték páran (pl. a védőnő, haverok, stb.), hogy nem viszem a gyereket babaúszásra? Mire azt mondtam, hogy nem. Erre úgy néztek rám, mint egy különösen veszélyes tömeggyilkosra. És akkor még hozzá sem tettem, hogy egyrészt szerintem fasság, mert a kölök úgysem fog rá emlékezni és egyáltalán nem biztos, hogy élvezi, meg a frász tudja, mi van a vízben és egyébként meg mikor vigyem? Abban a fél órában, amikor kajál (és ordít, ha nem jön elég gyorsan), abban a fél órában, amikor büfizik (és ordít, mert nyomja a hasát és ha visszabukik, annak rossz az íze), vagy abban a fél-egy órában, amit ezenkívül fenn van (és ordít, ha még jön egy büfi, vagy mert már álmos), vagy netán abban a negyedórában, amit az elalvásra szánunk?
Azért méltatlankodáson kívül csinálunk sokmindent.
Tegnap délután például új tudmányra tettünk szert. Már tudunk meditálni.
Szokásos délutáni alvását töltötte a Kisherceg, de valami felébresztette belőle. Ilyenkor általában (igen, kitaláltad, kedves olvasóm!) ordít, hogy hangot adjon nemtetszésének.
Most viszont valahogy nem ordított. Benézek a kiskölökhöz, hát nyitva a szeme. Azanyja!! Rohanok, cumi, pocisimi, tűzoltók, mentők, azonnal, mindjárt kitör a balhé!!!
A gyerek csak nem alszik vissza, néz rám bociszemekkel, hogy mi van már? És tök nyugodt, balhé sehol.
Najó, akkor hagyom.
Kicsit nyüszmög, felveszem, büfizik, visszateszem, bámul.
Najó, akkor kimegyek és hagyom.
A gyerek bámul tágra nyílt szemekkel a csillár felé.
Eltelik fél óra. A gyerek bámul, most a faliszőnyeg felé.
Még fél óra. Csillár.
Fél óra. A szemek le-lecsukódnak. Csillár. Faliszőnyeg. Csillár.
Lecsukódik a szeme. Tíz egész percig úgy marad, de végül a csillár győz. Akkor csillár.
Közeledtünk a tervezett alvásidő végéhez, gyerek még mindig csendben és bámul. Csillár.
Alvásidő vége. Pontban 15:37-kor felhangzik az ébredő üvöltés. Wááááá!
Utána pedig minden folyt a maga megszokott medrében, mintha ez az egész meg sem történt volna. Most akkor vagy nyitott szemmel aludt. Hát kisnyúl az én kölköm???! Vagy megtanult meditálni...
Ja, és hangosan méltatlankodik, ha csak a legkisebb mértékben is kiesik a napi bevett ritmusból. Főképpen, ha nem tud időben aludni. De mostmár kezdem megszokni ezt a ragaszkodását a kis időbeosztásához.
A múltkor kérdezték páran (pl. a védőnő, haverok, stb.), hogy nem viszem a gyereket babaúszásra? Mire azt mondtam, hogy nem. Erre úgy néztek rám, mint egy különösen veszélyes tömeggyilkosra. És akkor még hozzá sem tettem, hogy egyrészt szerintem fasság, mert a kölök úgysem fog rá emlékezni és egyáltalán nem biztos, hogy élvezi, meg a frász tudja, mi van a vízben és egyébként meg mikor vigyem? Abban a fél órában, amikor kajál (és ordít, ha nem jön elég gyorsan), abban a fél órában, amikor büfizik (és ordít, mert nyomja a hasát és ha visszabukik, annak rossz az íze), vagy abban a fél-egy órában, amit ezenkívül fenn van (és ordít, ha még jön egy büfi, vagy mert már álmos), vagy netán abban a negyedórában, amit az elalvásra szánunk?
Azért méltatlankodáson kívül csinálunk sokmindent.
Tegnap délután például új tudmányra tettünk szert. Már tudunk meditálni.
Szokásos délutáni alvását töltötte a Kisherceg, de valami felébresztette belőle. Ilyenkor általában (igen, kitaláltad, kedves olvasóm!) ordít, hogy hangot adjon nemtetszésének.
Most viszont valahogy nem ordított. Benézek a kiskölökhöz, hát nyitva a szeme. Azanyja!! Rohanok, cumi, pocisimi, tűzoltók, mentők, azonnal, mindjárt kitör a balhé!!!
A gyerek csak nem alszik vissza, néz rám bociszemekkel, hogy mi van már? És tök nyugodt, balhé sehol.
Najó, akkor hagyom.
Kicsit nyüszmög, felveszem, büfizik, visszateszem, bámul.
Najó, akkor kimegyek és hagyom.
A gyerek bámul tágra nyílt szemekkel a csillár felé.
Eltelik fél óra. A gyerek bámul, most a faliszőnyeg felé.
Még fél óra. Csillár.
Fél óra. A szemek le-lecsukódnak. Csillár. Faliszőnyeg. Csillár.
Lecsukódik a szeme. Tíz egész percig úgy marad, de végül a csillár győz. Akkor csillár.
Közeledtünk a tervezett alvásidő végéhez, gyerek még mindig csendben és bámul. Csillár.
Alvásidő vége. Pontban 15:37-kor felhangzik az ébredő üvöltés. Wááááá!
Utána pedig minden folyt a maga megszokott medrében, mintha ez az egész meg sem történt volna. Most akkor vagy nyitott szemmel aludt. Hát kisnyúl az én kölköm???! Vagy megtanult meditálni...
vasárnap, július 20, 2008
A minap mgkérdezték, mi olyan nagy dolog abban, hogy összerakni egy járókat. ABBAN (önmagában) semmi...
A témában elrejtett csapda az, hogy mikor.
Tegnapelőtt este odáig jutottam el, hogy szétpakoltam minden alkatrészt, mondom van egy bő órám. Ekkor jött a telefon, hogy a sétáltatás becsődölt, érkeznek mindjárt, számítsak a legrosszabbakra.
Ordítás, nem evés, nyugtatás, nem evés (hiába próbálás), kicsit evés, ordítás, nyugtatás, ordításordítáordítás, nyugtatásnyugtatás, nem evés, Ló felnyergelése, altató útra indulás...
... hazaérés, fürdetés, nyüsszögés, nyugtatás, minimálisat evés, ordítás, nyugtatás, nem evés, ordítás, nyugtatás, kajabeletömés üvegből, ordítás, ordítás, ordítás, ringatás, ringatásringatás...., ágyba letevés, reménykedés, lábujjhegyen járás, TV-t 1-es hangerőn hallgatás, Teletext Feliratozó oldalak (minden csatornán más!) fejből bepötyögés...
Ezek mellett, után, közben szerelj járókát. :)
A témában elrejtett csapda az, hogy mikor.
Tegnapelőtt este odáig jutottam el, hogy szétpakoltam minden alkatrészt, mondom van egy bő órám. Ekkor jött a telefon, hogy a sétáltatás becsődölt, érkeznek mindjárt, számítsak a legrosszabbakra.
Ordítás, nem evés, nyugtatás, nem evés (hiába próbálás), kicsit evés, ordítás, nyugtatás, ordításordítáordítás, nyugtatásnyugtatás, nem evés, Ló felnyergelése, altató útra indulás...
... hazaérés, fürdetés, nyüsszögés, nyugtatás, minimálisat evés, ordítás, nyugtatás, nem evés, ordítás, nyugtatás, kajabeletömés üvegből, ordítás, ordítás, ordítás, ringatás, ringatásringatás...., ágyba letevés, reménykedés, lábujjhegyen járás, TV-t 1-es hangerőn hallgatás, Teletext Feliratozó oldalak (minden csatornán más!) fejből bepötyögés...
Ezek mellett, után, közben szerelj járókát. :)
kedd, július 15, 2008
A Kisherceg úgy belejött az alvásba, hogy napközben már alig akar fentmaradni másfél óránál tovább. Tudom, hogy mások ezért ölni tudnának, de hát álljon meg a menet, éjjel ki alszik?! A villamos? No.
Mindegy, én örülök és nem én leszek az, aki felveri a kölyköt a délutáni szunyókálásból.
Persze közben jött újabb probléma.
Problémát mindig találnak maguknak az újdonsült szülők. Miért nem eszik? Miért eszik ennyit? Miért alszik? Most miért nem alszik?
Nálunk most az az új szokás, hogy a kaját potom 3-6 perc alatt letudja a kis angyalka, én meg töprengjek, hogy eleget evett-e. Persze valószínűleg igen, mert a súlya nem csökken és aki nem eszik, az nem tudna ekkorákat szarni - bocsánat. De hát ugye a kimenetből következtetni lehet a bemenetre is.
Mindenesetre az eddigi másfél-egy, majd később háromnegyed órás nyammogások után kicsit nehéz elhinni, hogy ez a kis mohó élőlény képes kevesebb, mint negyedóra alatt letudni az evéssel járó nyűgöket. Még ha sietne utána valahová. Mondjuk játszani. De nem, utána jó fél órákat kell büfiztetni, annyi levegőt nyel a habzsolással.
A probléma nem ebből adódik mondjuk, hanem a türelmetlenségből, ugyanis minden ilyen etetés felháborodott ordításba fullad, amikor a Kicsi nem jut elég gyors tempóban a kajájához. Vagy túl gyors a tempó. Vagy nem enni akar, hanem aludni. Vagy csak úgy.
Úgyhogy aki azt mondta, hogy a szoptatás a világ legjobb dolga, azzal elmennék fallabdázni. Ő lenne a labda és a fal adná a másikat.
A doki azt javasolta, hogy - bár ő is a hathónapos korig csak anyatejet-mozgalom híve -, kezdjem el vele megkóstoltatni a többi kaját. Mondjuk kezdjem a gyümölcsökkel.
Elkezdtem. Az alma reszelve heveny undort váltott ki. Kábé olyat, mint amilyet a hetente beadott K-vitamin oldat szokott. Ami egy ocsmány, poloskaszagú olaj, úgyhogy meg is értem az undort. Az alma-undort nem, úgyhogy bepróbálkoztam konzerv kajával. Hát az viszont osztatan sikert aratott. De annyira, hogy ma már elértem, hogy azért kiabáljon a drágám, mert nem kanalazom elég gyorsan a pempőjét.
Mondjuk azt jó volna tudni, hogy úgy cca. mennyi az, amit ebben az időszakban maximálisan beletömhetek, mert egyelőre nem merek durvulni. A Kisherceg viszont simán durvulna. Mit neki egy egész üvegnyi kaja?! Csak adjam már. Most! Naaaaa, anyaaaaa...wáááááá!
Mindegy, én örülök és nem én leszek az, aki felveri a kölyköt a délutáni szunyókálásból.
Persze közben jött újabb probléma.
Problémát mindig találnak maguknak az újdonsült szülők. Miért nem eszik? Miért eszik ennyit? Miért alszik? Most miért nem alszik?
Nálunk most az az új szokás, hogy a kaját potom 3-6 perc alatt letudja a kis angyalka, én meg töprengjek, hogy eleget evett-e. Persze valószínűleg igen, mert a súlya nem csökken és aki nem eszik, az nem tudna ekkorákat szarni - bocsánat. De hát ugye a kimenetből következtetni lehet a bemenetre is.
Mindenesetre az eddigi másfél-egy, majd később háromnegyed órás nyammogások után kicsit nehéz elhinni, hogy ez a kis mohó élőlény képes kevesebb, mint negyedóra alatt letudni az evéssel járó nyűgöket. Még ha sietne utána valahová. Mondjuk játszani. De nem, utána jó fél órákat kell büfiztetni, annyi levegőt nyel a habzsolással.
A probléma nem ebből adódik mondjuk, hanem a türelmetlenségből, ugyanis minden ilyen etetés felháborodott ordításba fullad, amikor a Kicsi nem jut elég gyors tempóban a kajájához. Vagy túl gyors a tempó. Vagy nem enni akar, hanem aludni. Vagy csak úgy.
Úgyhogy aki azt mondta, hogy a szoptatás a világ legjobb dolga, azzal elmennék fallabdázni. Ő lenne a labda és a fal adná a másikat.
A doki azt javasolta, hogy - bár ő is a hathónapos korig csak anyatejet-mozgalom híve -, kezdjem el vele megkóstoltatni a többi kaját. Mondjuk kezdjem a gyümölcsökkel.
Elkezdtem. Az alma reszelve heveny undort váltott ki. Kábé olyat, mint amilyet a hetente beadott K-vitamin oldat szokott. Ami egy ocsmány, poloskaszagú olaj, úgyhogy meg is értem az undort. Az alma-undort nem, úgyhogy bepróbálkoztam konzerv kajával. Hát az viszont osztatan sikert aratott. De annyira, hogy ma már elértem, hogy azért kiabáljon a drágám, mert nem kanalazom elég gyorsan a pempőjét.
Mondjuk azt jó volna tudni, hogy úgy cca. mennyi az, amit ebben az időszakban maximálisan beletömhetek, mert egyelőre nem merek durvulni. A Kisherceg viszont simán durvulna. Mit neki egy egész üvegnyi kaja?! Csak adjam már. Most! Naaaaa, anyaaaaa...wáááááá!
péntek, július 11, 2008
Ez a kiskölyök tele van meglepetéssel.
Lassan hét kilós lesz (most 6,7) és egy csuklófájáson innen, térdfájáson túl elkezdtem gondolkodni azon, hogy most már talán ideje volna a karban ringatásról is leszoktatni. Úgy en bloc. Najó, esetleg fogzáskor még majd elringatjuk...
Fel is lapoztam a szakirodalmat. Ferber dokitól kezdve az Aludj jól, kisbogaramon keresztül a Suttogóig mindent átrágtam, és végül úgy találtam, hogy a Suttogó felvesz-letesz módszere egészen szimpatikus. Bár első blikkre meglehetősen hülyén hangzik.
A lényege kábé az, hogy lenyugtatjuk a gyereket, lerakjuk az ágyába, és vele maradunk, amíg el nem alszik. Ha nem tetszik neki a dolog és sír, akkor felvesszük, megnyugtatjuk és rögvest visszatesszük, amint nem sír. Sír-felvesz-nemsír-letesz... aztán majdcsak alszik. A szerző állítása szerint négy hónapos kor alatt nem vezet célra a módszer, ellenben (természetesen!) bombabiztos és tutira szuper.
A Kisherceg pedig holnap lesz négy hónapos.
A bőgés persze itt sincsen kizárva, de hát az ugye eddig is volt... Ellenben az nekem nem megy, hogy sír a kölök, azt' otthagyom, hadd ordítson.
Oké, mondom, ma majd amíg alszik, átrágom a könyv ide vonatkozó fejezeteit. És ha mindenki úgy akarja, egy-két hét múlva bele is kezdek.
Ám a kíváncsiság nagy úr. Álmos is volt a kiskölyök, nyugodt is, mondom mi van, ha egyszerűen leteszem az ágyra azt' otthagyom? Mi történhet? Ha elkezd ríni, majd maximum elringatom.
Megnyugtattam egy kis hintázással, letettem az ágyra, betakartam, és otthagytam. És leskelődtem az ajtóból.
Elsőnek elkezdett nézgelődni. Kicsit kalimpált a lábaival, aztán megtalálta a takaróját, kézbe kaparintotta és elkezdte mancsolgatni. Kicsit cibálta, tépkedte, kalimpált, nézgelődött... de csendben volt. Úgyhogy részemről meguntam, és elkezdtem csinálgatni mindenfélét.
Néha be-benéztem azért.
Kábé 15 perc elteltével kezdett lankadni a kalimpálás, és üveges tekintettel meredt a kis drágám a csillár irányába. Kezében a takaró két sarka, takaró teljes terjedelmében a nyakában. Nem mertem megzavarni.
További 5 perc múlva az előbbi póz maradt, az üveges tekintet azonban átment lecsukott szemekbe.
A kicsi kincs elaludt. Magától!
Odalopakodtam és betakartam rendesen.
Aztán ezt a következő altatáskor megint eljátszotta. Este pedig megint... Igaz, a kiságya csak úgy reng az energikusan kalimpáló elalvásától.
Remélem, valami elkezdődött. Valami jó.
Lassan hét kilós lesz (most 6,7) és egy csuklófájáson innen, térdfájáson túl elkezdtem gondolkodni azon, hogy most már talán ideje volna a karban ringatásról is leszoktatni. Úgy en bloc. Najó, esetleg fogzáskor még majd elringatjuk...
Fel is lapoztam a szakirodalmat. Ferber dokitól kezdve az Aludj jól, kisbogaramon keresztül a Suttogóig mindent átrágtam, és végül úgy találtam, hogy a Suttogó felvesz-letesz módszere egészen szimpatikus. Bár első blikkre meglehetősen hülyén hangzik.
A lényege kábé az, hogy lenyugtatjuk a gyereket, lerakjuk az ágyába, és vele maradunk, amíg el nem alszik. Ha nem tetszik neki a dolog és sír, akkor felvesszük, megnyugtatjuk és rögvest visszatesszük, amint nem sír. Sír-felvesz-nemsír-letesz... aztán majdcsak alszik. A szerző állítása szerint négy hónapos kor alatt nem vezet célra a módszer, ellenben (természetesen!) bombabiztos és tutira szuper.
A Kisherceg pedig holnap lesz négy hónapos.
A bőgés persze itt sincsen kizárva, de hát az ugye eddig is volt... Ellenben az nekem nem megy, hogy sír a kölök, azt' otthagyom, hadd ordítson.
Oké, mondom, ma majd amíg alszik, átrágom a könyv ide vonatkozó fejezeteit. És ha mindenki úgy akarja, egy-két hét múlva bele is kezdek.
Ám a kíváncsiság nagy úr. Álmos is volt a kiskölyök, nyugodt is, mondom mi van, ha egyszerűen leteszem az ágyra azt' otthagyom? Mi történhet? Ha elkezd ríni, majd maximum elringatom.
Megnyugtattam egy kis hintázással, letettem az ágyra, betakartam, és otthagytam. És leskelődtem az ajtóból.
Elsőnek elkezdett nézgelődni. Kicsit kalimpált a lábaival, aztán megtalálta a takaróját, kézbe kaparintotta és elkezdte mancsolgatni. Kicsit cibálta, tépkedte, kalimpált, nézgelődött... de csendben volt. Úgyhogy részemről meguntam, és elkezdtem csinálgatni mindenfélét.
Néha be-benéztem azért.
Kábé 15 perc elteltével kezdett lankadni a kalimpálás, és üveges tekintettel meredt a kis drágám a csillár irányába. Kezében a takaró két sarka, takaró teljes terjedelmében a nyakában. Nem mertem megzavarni.
További 5 perc múlva az előbbi póz maradt, az üveges tekintet azonban átment lecsukott szemekbe.
A kicsi kincs elaludt. Magától!
Odalopakodtam és betakartam rendesen.
Aztán ezt a következő altatáskor megint eljátszotta. Este pedig megint... Igaz, a kiságya csak úgy reng az energikusan kalimpáló elalvásától.
Remélem, valami elkezdődött. Valami jó.
péntek, július 04, 2008
vasárnap, június 29, 2008
A drága egyre nagyobb. Persze a babanyelvet még mindig nem dekódoltam teljesen, úgyhogy néha elkeverem, hogy az aktuálisan rámkiabált és nyomatékos E! mit is jelenthet. Most aludni akar, vagy enni, vagy csak jókedvű? Ő persze baromi dühös, amikor kajáltatni próbálom altatás helyett, én meg frászt kapok, hogy miért ordít evés helyett... A felháborodás teljesen jogos, ugye ő szólt!Mostanában séta közben már csajozni is szokott. A nála idősebb kiscsajszik előszeretettel bámulnak be a kiskocsijába, az anyukák meg olvadoznak, hogy de édes kis csöppség!
Azt' különben nem is csöpp. Simán akkora, mint némely hathónapos kiskölök a maga potom (ruhástul mért) 6,5 kilójával. Én meg súlyemelő világbajnok leszek, amig felhozom a kocsijával együtt a lépcsőn...
Lassacskán megtanuljuk az elalvást is. Megmaradt a ringatás, sűrűn kísérve S-betűkkel, némi ordibálással és felháborodott dumálással, hogy Na mi van, még mindig nem alszunk?! Lassacskán szabályosan kiköveteli magának, hogy most anya altassa el. Egyelőre még napi négyszer, kábé 1-2 órányi ébrenlétek után követelőzik, plusz az esti hisztiroham.
Merthogy az is van, méghozzá keményen. A nap végére a kicsi gyöngy elfárad és semmihez sincsen kedve, enni meg pláne nem, hagyjam békén, aludjunk mááááááááár és két korty tej után ordítani kezd, mint ama féreg a fában. Akkor meg azán oda a nyugodt ringatás, menjek a francba az S-betűimmel, a büfizést pláne felejtsük el és örüljek, hogy kegyeskedett kibekkelni a fürdetést.
Most azon dolgozunk, hogy ezt valahogy elfelejtse és legalább az etetést bírja ki. A múltkor ugyanis 8-tól 1/2 11-ig tartott az ordítás (kisebb megszakításokkal) és mindenki rohadtul belefáradt, kivéve a kölköt, aki változatlanul visított. Tudom, nem kéne annyit verni...
Most már minden a szájában köt ki egyébként. Főleg a keze, mert az mindig kéznél van. Viszont olyan erősen harap, hogy egyszer még fel is visított, amikor lelkesen szopni kezdte az ujját, én meg rohantam, hogy mi a baj, kit nyúznak. De nincsen biztonságban a zenélő sárkány, a sípolós csirke, és a csörömpölő kisautója kereke sem, apa hideg vízben hűtött mutatóujja pedig külön csemege. A rágóka ellenben rohadtul nem érdekli. Ennyit arról, hogy mit lehet rágni és mit nem...
A kis kezei mindenhová bematatnak, mindent megmancsolnak. Az első célpont a hajam volt, úgyhogy az utam másnap a fodrászhoz vezetett és visszatértem a jól bevált rövid hajhoz.
Estére persze már olyan mocskos és nyálas a babakéz, hogy ihaj. Úgyhogy amikor láttam, hogy imádja a fördőszobában a fényeket és a pulton a cuccokat, kiötöltem a pacskolós játékot. Bemegyünk a fürdőszobába, megeresztem a mosdó csapját, amit ő elbűvöltem néz. Egészen fölé hajol a kezemből és bámulja a folyó vizet. Aztán belepaskolok a kezemmel, amire ő lelkesen vigyorogni kezd. Majd orvul elcsenem a kezét és a vizes kezemmel jól megmosom. Utána a törölköző már szintén a játék részét képezi.
Cserébe néha ő is megúsztat. Félig emésztett tejjel, kiköpött édeskömény teával, néha pisivel, néha meg összekakál, ahogy már régebbről megszokta. Szerencsére egyre rutinosabban védem ki ezeket a támadásokat. Legalábbis a szőnyegről idejében el tudok menekülni.
Kezd kialakulni a napirend is. Az attól való eltéréseket pedig heves kitörésekkel és hangos méltatlankodással fogadja. Persze néha elmegyünk boltba - azzal a felkiáltással, hogy majd alszik a kocsiban. Hát egy frászt alszik. Megnéz mindent, és előveszi a mintababa vagyok arckifejezést, azzal fogadja a hódolók tömkelegét, akik a babaüléséhez járulnak.
Itthon meg nyüffög, hogy megint nem aludta ki magát.
Nekem meg néha még eszembejut, milyen volt 10-11 órákat aludni.
csütörtök, június 12, 2008
kedd, június 10, 2008
Alvásoktatás vol.2.
A cicipárna, meg a rajtam bealvás egy fasság volt. Csinálja az, akinek hét anyja van... részemről storno. A héten elkezdtem elölről az egészet.
Most amolyan borg időbeosztással működünk. A timesheetet már továbbítottam a kölyök emailcímére.
Evés 9:31-10:24
Büfi 10:25-10:36
Játék 10:37-10:52
Alvás 10:52-12:18...
Viccen kívül, mindenkinek jobb, ha van valami rendszer az egészben. Én sem kapok agybajt, a kölyök is tudja magát mihez tartani - és eddig is atomóra volt a pocakjában, nem lehet átverni holmi köztes nassokkal.
Úgyhogy hétfőn az első etetés után vettem egy nagy levegőt, és belevágtam megint.
Büfi, játék, csendes nézgelődés, elsusogtam neki, hogy akkor mi most aludni megyünk, és letettem az ágyra.
Rámnéz. Tétova vigyor ül az arcán. Játék?
Nem, - mondom - nem játék. Most komolyan alszunk.
Najó, akkor inkább bömbölök.
És bömbölt. Én meg tűrtem és csitítottam. Bár felötlött bennem, hogy egy füldugót beizzíthattam volna. Na, mindegy. Amikor nem csitult és félő volt, hogy megfullad a heves érzelemkifejezés közben, felvettem. Azonnal elhallgatott. Hmmm.
Igenám, de a karomban ülve a büdöséletben nem fog annyira bekábulni, hogy letegyem.
Jóvan, gyerek, akkor elfekszel a karomban, azt' kapsz egy cumit rágni, meg még ringatlak is, mert az engem megnyugtat...
Erre a megoldásra kicsit meglepve bömbölt még kicsit, majd egyszercsak nyeffent egyet, és elaludt. Úgyhogy letettem, és aludt tovább az ágyban. A művelet potom félóra volt.
A következő etetés után próbaképpen megint bepakoltam az ágyba, ahogy kell. Alszunk!
Már tudta, hogy itt és most ordítást várnak tőle, ergo ordított is. Jólvan, fiam, akkor karba, ringat, cumi... meglepett ordítás, némi magyarázás a cumi mögül, nyeffenés, alszik.
Nabazmeg. Ez csak 20 perc volt.
Ma már nem is próbáltam az ágyba tenni. Játék, nézgelődés, kis sugdosás, hogy aludni fogunk, aztán egyből fekvőhelyzetbe vágtam a karomban. Méltatlankodó ordítás, ordítva magyarázás a cumi mögül szűrve, majd' alvás...
Úgyhogy folytatom így tovább.
Sajnos még nem mindig birkóznak meg az idegeim ezzel a mennyiségű ordítással, még akkor sem, ha tudom, hogy ennek a jókora százaléka egyáltalán nem jelez semminemű szervi bajt, netán valódi problémát. Egyszerűen afféle anya miaszart művelsz velem, én aludni akarok, mert álmos vagyok, csak nem tudom még, hogyan kell! Nem csukódnak le ezek a fránya szemek, és valaki folyton bömböl itt nekem!!
De próbálok kitartani. Egyelőre igazándiból csak az anyós jóvoltából, és segítségével maradtam épeszű.
Néha nemtom, mihez kezdenék nélküle ezzel a kis hisztimanócskával.
Most pedig elmegyek aludni, mert ez eszetlenül hosszú nap volt.
A cicipárna, meg a rajtam bealvás egy fasság volt. Csinálja az, akinek hét anyja van... részemről storno. A héten elkezdtem elölről az egészet.
Most amolyan borg időbeosztással működünk. A timesheetet már továbbítottam a kölyök emailcímére.
Evés 9:31-10:24
Büfi 10:25-10:36
Játék 10:37-10:52
Alvás 10:52-12:18...
Viccen kívül, mindenkinek jobb, ha van valami rendszer az egészben. Én sem kapok agybajt, a kölyök is tudja magát mihez tartani - és eddig is atomóra volt a pocakjában, nem lehet átverni holmi köztes nassokkal.
Úgyhogy hétfőn az első etetés után vettem egy nagy levegőt, és belevágtam megint.
Büfi, játék, csendes nézgelődés, elsusogtam neki, hogy akkor mi most aludni megyünk, és letettem az ágyra.
Rámnéz. Tétova vigyor ül az arcán. Játék?
Nem, - mondom - nem játék. Most komolyan alszunk.
Najó, akkor inkább bömbölök.
És bömbölt. Én meg tűrtem és csitítottam. Bár felötlött bennem, hogy egy füldugót beizzíthattam volna. Na, mindegy. Amikor nem csitult és félő volt, hogy megfullad a heves érzelemkifejezés közben, felvettem. Azonnal elhallgatott. Hmmm.
Igenám, de a karomban ülve a büdöséletben nem fog annyira bekábulni, hogy letegyem.
Jóvan, gyerek, akkor elfekszel a karomban, azt' kapsz egy cumit rágni, meg még ringatlak is, mert az engem megnyugtat...
Erre a megoldásra kicsit meglepve bömbölt még kicsit, majd egyszercsak nyeffent egyet, és elaludt. Úgyhogy letettem, és aludt tovább az ágyban. A művelet potom félóra volt.
A következő etetés után próbaképpen megint bepakoltam az ágyba, ahogy kell. Alszunk!
Már tudta, hogy itt és most ordítást várnak tőle, ergo ordított is. Jólvan, fiam, akkor karba, ringat, cumi... meglepett ordítás, némi magyarázás a cumi mögül, nyeffenés, alszik.
Nabazmeg. Ez csak 20 perc volt.
Ma már nem is próbáltam az ágyba tenni. Játék, nézgelődés, kis sugdosás, hogy aludni fogunk, aztán egyből fekvőhelyzetbe vágtam a karomban. Méltatlankodó ordítás, ordítva magyarázás a cumi mögül szűrve, majd' alvás...
Úgyhogy folytatom így tovább.
Sajnos még nem mindig birkóznak meg az idegeim ezzel a mennyiségű ordítással, még akkor sem, ha tudom, hogy ennek a jókora százaléka egyáltalán nem jelez semminemű szervi bajt, netán valódi problémát. Egyszerűen afféle anya miaszart művelsz velem, én aludni akarok, mert álmos vagyok, csak nem tudom még, hogyan kell! Nem csukódnak le ezek a fránya szemek, és valaki folyton bömböl itt nekem!!
De próbálok kitartani. Egyelőre igazándiból csak az anyós jóvoltából, és segítségével maradtam épeszű.
Néha nemtom, mihez kezdenék nélküle ezzel a kis hisztimanócskával.
Most pedig elmegyek aludni, mert ez eszetlenül hosszú nap volt.
szombat, június 07, 2008
És nem és nem és nem alszik...
Ellenben két nap alatt sikerült átszoktatni a mózesről a cicire.
Pedig nyilván nem ezt akartam.
Most már elég neki, ha pár korty után párnának használhatja, és el is alszik rajta. Aztán ha leteszem, olyan óvatosan, mint egy különösen robbanásveszélyes hímestojást, azonnal kipattan a szeme, és aztán vagy sikerül újra álomba csitítanom, de egyre inkább nem.
Úgyhogy melléfekszem, amig el nem alszik annyira, hogy kimenekülhetek mellőle.
A szakirodalomban a gyerek valahogy úgy működik, hogy kajál, büfizik, játszik, leteszik... és csak úgy alszik.
A miénk kajál és közben alszik, aztán büfizés közben már játszik és teleszájjal vigyorog, majd játék közben még büfizik és jókat ereszt a gatyába - és közben gajdászik is, teljes mondatokkal méghozzá.
Aztán, amikor már dögfáradt, ásít, dörzsöli a szemét, nyűglődik, mi pedig letesszük aludni, ő hirtelen megint azt hiszi, hogy akkor itten most játszunk. Amikor pedig egyszer csak rájön, hogy egy nagy francot, itt aludni kéne, akkor kitör a botrány, meg a hiszti és ordítás.
Egészen addig ordít, amig ki nem hozom megint a nappaliba, de már letenni nem lehet, még játszani sem, mert azt hiszi, altatni akarom.
Aztán ordít-ordít-ordít...
A fennmaradó időben amúgy elvan, vigyorog, mókázik, dumál, fedezi fel a világot. Imádja a társaságot, ha beszélhet valakihez és foglalkoznak vele. És minden újat széles vigyorral fogad, hogy jááááátééééék!
Úgyhogy most akkor úgy tűnik, cicipárna lesz és majd egyszer erről is leszoktatjuk...
Most amúgy éppen rajtam alszik.
/Szóval amikor nem írunk új dolgokról, akkor nyugodtan gondold azt, ha a blogra kattintva nem látsz új postot, hogy most biztos épp üvölt, vagy játszik. Ha felkelt már a nap, ill. még nem ment le, akkor 90%-ban helyes lesz a tipp.../
Ellenben két nap alatt sikerült átszoktatni a mózesről a cicire.
Pedig nyilván nem ezt akartam.
Most már elég neki, ha pár korty után párnának használhatja, és el is alszik rajta. Aztán ha leteszem, olyan óvatosan, mint egy különösen robbanásveszélyes hímestojást, azonnal kipattan a szeme, és aztán vagy sikerül újra álomba csitítanom, de egyre inkább nem.
Úgyhogy melléfekszem, amig el nem alszik annyira, hogy kimenekülhetek mellőle.
A szakirodalomban a gyerek valahogy úgy működik, hogy kajál, büfizik, játszik, leteszik... és csak úgy alszik.
A miénk kajál és közben alszik, aztán büfizés közben már játszik és teleszájjal vigyorog, majd játék közben még büfizik és jókat ereszt a gatyába - és közben gajdászik is, teljes mondatokkal méghozzá.
Aztán, amikor már dögfáradt, ásít, dörzsöli a szemét, nyűglődik, mi pedig letesszük aludni, ő hirtelen megint azt hiszi, hogy akkor itten most játszunk. Amikor pedig egyszer csak rájön, hogy egy nagy francot, itt aludni kéne, akkor kitör a botrány, meg a hiszti és ordítás.
Egészen addig ordít, amig ki nem hozom megint a nappaliba, de már letenni nem lehet, még játszani sem, mert azt hiszi, altatni akarom.
Aztán ordít-ordít-ordít...
A fennmaradó időben amúgy elvan, vigyorog, mókázik, dumál, fedezi fel a világot. Imádja a társaságot, ha beszélhet valakihez és foglalkoznak vele. És minden újat széles vigyorral fogad, hogy jááááátééééék!
Úgyhogy most akkor úgy tűnik, cicipárna lesz és majd egyszer erről is leszoktatjuk...
Most amúgy éppen rajtam alszik.
/Szóval amikor nem írunk új dolgokról, akkor nyugodtan gondold azt, ha a blogra kattintva nem látsz új postot, hogy most biztos épp üvölt, vagy játszik. Ha felkelt már a nap, ill. még nem ment le, akkor 90%-ban helyes lesz a tipp.../
szerda, június 04, 2008
kedd, június 03, 2008
A kiskölyök elkezdte kinőni a mózeskosarát. Innentől vége a nappali altatásoknak, mert csak abban volt hajlandó szunyókálni, ha előtte 10-20 percig rázták a seggét.
Éjjel szerencsére alszik azért. *lekopogja*
Persze nem is tudom mit gondoltam...de hát az egyszeri kezdő szülő úgy van vele, hogy na, így legalább elalszik. Persze utólag tudom már, hogy nem volt jó ötlet. Utólag nyilván nem ezt csinálnám.
A kölyök hozzászokott, mint jó rabszolgatartó. Most meg majd jól leszoktatom róla. Eszi, nem eszi, nem kap mást, és az ágyban kell elaludni. Elvégre arra való a kiságy, vagy mi.
Persze tiltakozik a rendszer ellen a kis szentem. Lázad.
Én meg finomkodok. Csitítgatom, duruzsolok neki, álomba simogatom. A Ferber-módszert inkább hagyjuk. Az egy állatság szerintem. Főleg ebben a korban.
Tegnap kezdtem az egészet, vettem egy nagy levegőt és eltettem a mózest messzire.
Éééés rögtön az elején kétszer én győztem és némi csitítgatás után elaludt 2*2 órára. Meg is döbbentem a hirtelen sikeren.
Ma meg ő győzött. Kétszer is.
2:2
Persze már zúg a fejem az ordításától. Valahogy ez pont az a frekvencia, ami az embernek a koponyáját szaggatja ketté. Főleg, ha a füledbe üvölt. Kéne neki egy iker és akkor nem kéne sztereóban hallgatnom többet semmilyen fejleszedős metálzenét, az tuti.
De ha a fene fenét eszik is, meg fog tanulni a ded elaludni!
Éjjel szerencsére alszik azért. *lekopogja*
Persze nem is tudom mit gondoltam...de hát az egyszeri kezdő szülő úgy van vele, hogy na, így legalább elalszik. Persze utólag tudom már, hogy nem volt jó ötlet. Utólag nyilván nem ezt csinálnám.
A kölyök hozzászokott, mint jó rabszolgatartó. Most meg majd jól leszoktatom róla. Eszi, nem eszi, nem kap mást, és az ágyban kell elaludni. Elvégre arra való a kiságy, vagy mi.
Persze tiltakozik a rendszer ellen a kis szentem. Lázad.
Én meg finomkodok. Csitítgatom, duruzsolok neki, álomba simogatom. A Ferber-módszert inkább hagyjuk. Az egy állatság szerintem. Főleg ebben a korban.
Tegnap kezdtem az egészet, vettem egy nagy levegőt és eltettem a mózest messzire.
Éééés rögtön az elején kétszer én győztem és némi csitítgatás után elaludt 2*2 órára. Meg is döbbentem a hirtelen sikeren.
Ma meg ő győzött. Kétszer is.
2:2
Persze már zúg a fejem az ordításától. Valahogy ez pont az a frekvencia, ami az embernek a koponyáját szaggatja ketté. Főleg, ha a füledbe üvölt. Kéne neki egy iker és akkor nem kéne sztereóban hallgatnom többet semmilyen fejleszedős metálzenét, az tuti.
De ha a fene fenét eszik is, meg fog tanulni a ded elaludni!
kedd, május 27, 2008
Végül gyereknapra megkaptam magamtól ajándékba azt a bizonyos CRKT-kést, ami ezeröccá' volt. Majdcsak megtekinti valamelyik szakértő, hogy valódi-e. A markolaton van egy bazi pók embléma... ez némi gyanakvásra ad okot azért. Höhöhö.
(A CRKT-honlapon nem volt kinn hasonló.)
Mondjuk az én szintemen ez bazira nem érdekes. A táskámban meg a franc se nézi.
A gyerek meg megint berekedt. Tegnap folyamatosan csak aludt és nyáladzott, ma meg végig nyűgös volt.
És két nap alatt valahogy felszedett 200 grammot. Gőzöm sincsen, hogy csinálja ezeket az ugrásokat. Elvileg hetente kéne neki ennyit felszednie. Néha gyanakszom persze, hogy szar a mérlegünk.
(A CRKT-honlapon nem volt kinn hasonló.)
Mondjuk az én szintemen ez bazira nem érdekes. A táskámban meg a franc se nézi.
A gyerek meg megint berekedt. Tegnap folyamatosan csak aludt és nyáladzott, ma meg végig nyűgös volt.
És két nap alatt valahogy felszedett 200 grammot. Gőzöm sincsen, hogy csinálja ezeket az ugrásokat. Elvileg hetente kéne neki ennyit felszednie. Néha gyanakszom persze, hogy szar a mérlegünk.
kedd, május 20, 2008
Ezt az űrlényt tegnap hajnali kettőkor találtam. Najó, nem ezt, hanem ilyet.A kis drága a fürdőszoba felől rohant felém, bennem pedig győzelmet aratott az anyai ösztön a biológiai érdeklődés felett és hősiesen agyonvertem előbb egy papuccsal, majd egy ajtó kitámasztóval. És nem sikítottam közben. Pedig nehezen adta meg magát.
Átfutott az agyamon, hogy bazmeg, egy ajtóval odébb egy kisember alszik és esetleg az ágya közelébe kerül ez a potom ötcentis gusztustalanság. Ha lett volna nálam, akkor fegyvert rántok és közelről adok le rá egy célzott sorozatot. És szarom le a tiltakozást, ezek ellen a kazettás bombát is bevetném.
Amúgy a biológiai érdeklődésűek kedvéért: ez egy Scutigera coleoptrata, magyar nevén légyölő pókszázlábú. Bájos.
szombat, május 17, 2008
Mint a mellékelt ábra mutatja, a játékszereket lelkesen fogadta a felhasználójuk.Egyelőre még csak úgy 5-20 percig köti le a dolog, utána megunja és/vagy elfárad és hisztizni kezd. Onnantól pedig körbe kell vele járni a lakásban, megmutatni mindent, ami színes, fényes, mozog vagy csak úgy van.
Ha ezt is megunja és/vagy belefárad, akkor a következő hisztiroham után le lehet tenni és vigyorogva beszélgetni vele, mire ő lelkesen kiabál, hogy eüeee, meg á!, meg g!, meg ágú!
Ezzel is elvagyunk úgy 10-15 percig - az egy pelenkázás vagy egy öltöztetés idejére elég is pont.
Aztán ha ez is lecsengett, és még van idő a következő kajálásig, akkor meg lehet próbálni elaltatni.
Ez egyelőre még úgy működik, hogy a mózesében megpróbáljuk valahogy elringatni, vagy inkább elrázni, mert a ringatás önmagában unalmas és a Kisherceg inkább azt szereti, ha rázkódik alatta az instrumentum, amiben utazik. Ergo istenien elvan az autóban, a babakocsiban séta közben (főleg a macskaköveken) és a mózesében, ha járkálnak vele. Mondanom sem kell, hogy mivel lassan öt kiló a szentem, ez azért elég fárasztó.
Úgyhogy most az a nagy harci feladatunk, hogy megtanítsuk elaludni... néha már megy is neki. Bár igencsak kiadósan kell megkajálnia hozzá és előtte nem árt kicsit elfáradni valami játékban.
A héten egyébként fogta magát és berekedt a kicsike. Igen, a legnagyobb melegben. Az anyja is olyan amúgy, hogy a nyár közepén fázik meg mindig a legjobban.
Szegény kölök szerintem megijedt a saját repedtfazék hangjától, mert néha döbbenten hallgatott el a saját üvöltésétől. Komolyabb baja szerencsére nem volt - egy kis aluszékonyságtól eltekintve, de az nem is akkora baj.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)