Itt van a drááágaszágom! Ész műűködik! Megyek ész rajzolok vele a hobbitkáknak szépet!

Újabb getha. Tegnap hasmenés, ma már takonykór. Azt semmiképpen nem mondhatom, hogy unalmas lenne így az élet. Bár kicsit már unok a monitor előtt gubbasztani, de legalább rajzolok.


Jövőre viszont beoltatom magam influenza ellen. Kell a francnak ez még egyszer!

Belefutottam az úgynevezett internetes-kultúra nevű torzszüleménybe. Elkezdtem keresni magamnak a Wacom-táblát, vajon hol lehetne beszerezni ezt hazánkban. Erre volt ám két ígéretes jelentkező, nosza írjunk mindkettőnek emilt. Na persze, hogy csak az egyik válaszolt. Jó, akkor rendeljük meg tőle. Sales-manager jelentkezik. Még telefonon is beszéltünk. Azóta sem értem, hogy miért alkalmaznak álomkórosokat sales-es munkakörben, de valószínűleg csak az esélyegyenlőség miatt. Az alvásilag hátrányos helyzetű munkatárs kibökte végül, hogy még nem tudják melyik táblát akarják behozni a 3 közül (nem tudom, ezen mit kell annyit vacillálni, én azonnal megmondtam volna nekik), de leadják a rendelésemet és cca. 3-4 hét alatt meg is kaphatom a cuccot. Ebben maradtunk. A kiszabott idő azóta lejárt. Felhíttam megint az alváskárosult kollegát. 'Háááátőőőőő...nem rendeltük meg, de forgalmazni fogjuk ezt meg azt is és mostmár fogyóban a készlet, úgyhogy nemsokára rendelni fogunk...blabla...kb. egy hónap múlva már lesz' Nyeh. Letörtem. De végülis én türelmes alkat vagyok. Megvárom ám! De csak úgy kíváncsiságból ránéztem a másik cég honlapjára. Február tizedike óta lehet náluk kapni a táblámat! Brühühühühüüüü! Ha lehet személyesen vásárolni náluk, megveszem végre ezt a szart - már tele vele a tököm - és lemondom a rendelést a másiknál. Ha nem, akkor kapják be az összes ujjam és kivárom azt a nyűves egy hónapot!

...és tényleg! Mire hazaértünk, már nem is esett annyira. De minden tele volt ám akkora tócsákkal, mint egy-egy Bajkál-tó. Ennyit az időjárási helyzetjelentésről. Most jön a napi betevő rinya.
Unom a melómat. Minden ember eljut néha arra a pontra, amikor megunja azt, amit csinál. Hát nekem ez gyakorta sikerül. Megesett már az előző munkahelynél is. Akkor persze az nem volt jó. Aztán visszasírtam. Igen, vissza! A hajtást, de főleg a büszkeséget, amit egy-egy önállóan végzett meló befejezésekor éreztem...a változatosságot, meg hogy a maguk módján azért elismertek. Nem voltam csicska! Brühü! Jó, ez a mese habbal rész volt. Mert ugye üröm az örömben a csúúúúf, gonoszdi főnök, az a mocsok. Ilyenkor kell felmondani. Persze vannak, akik szerint felmondani a legjobb dolog... 'Nem rúghatsz ki! Felmondok!!' Akkor az ok, amit magamnak és másoknak kitaláltam, az a főnöki összeférhetetlenség és a munka ki nem elégítő (pfúú, de szép szóösszetétel) volta volt. A főnökömet nané, hogy most is utálom. Együtt dolgozni, együttműködni nem lehet vele. Jééé, ez új valakinek? Ráadásul csicskát játszom napról-napra. Hahh, nincs új a nap alatt vagy mi. Nah, mindegy. Unom már a tötyörgést. Új melót akarok! Valami olyat, ami nincsen kapcsolatban az épületekkel. Ufff, én, Elégedetlen Liba beszéltem!

It can't rain all the time!

Üvegágak, üvegfű. Tulajdonképpen az ónos eső egy szép dolog. Most minden olyan, mintha vizes üvegből lenne. (És nem volt nálam fényképező gép) Illetve reggel még olyan volt. Mostanra inkább nyálkás, nyákos, nyüsszögős idő van. De nekem aztán mindegy! Eluralkodott rajtam egy pár pozitív érzés és gondolat. És most mintha berúgtam volna. És ez jó!

Végre egy kép, amit már félig befejeztem. A lányka feje rossz helyen van és az anatómiát még ismételnem kell kicsit, de elindultam a lejtőn! És nagyon remélem, hogy nincsen megállás.

A lelkitörött lúzerek a legjobb lelkiszemetesládák. Legalábbis minden jel erre utal. Régen is így volt, mostanra sem változott semmi. Örömmel hallgatja vajon az ember mások problémáit, mert olyankor nem gondol a sajátjára? Vagy csak a szolidaritás miatt van ez az egész? Én rinyálok, te rinyálsz, ők rinyálnak... Valahol jó ez, de biztos? Régen pszichológus is akartam lenni. Aztán nem lettem. A legjobb az, amikor nem tudom a saját problémámról eldönteni, hogy probléma-e, vagy csak én generáltam magamban. Ilyenkor állítólag kommunikálni kéne. Csakhát nagyon nehéz dolog a kommunikáció azzal, aki a probléma mögött áll. Meg kéne tenni... az elhatározás csak érik...csak érik...érik. Kicsit későnérő típus.
Elmélkedés OFF. Lelket bőröndbe zár, követ köt rá, folyóba dobja. Integet neki.

Megvágtam a kezem kétszer is. A konyhakéseknek azzal az alattomos fajtájával, amik életlenek, ellenben recések, akár a fűrész. És még dél sem volt. Ma már nem vágok többet, ígérem.
A lelkem nem múlt el mára sem. A legmeglepőbb helyeken és időpontokban ad egy-egy balegyenest. Senki sincsen biztonságban! Valakinek össze lesz bőgve cefetül az ingválla.

Érdekes hangulat ragadott ma magával. Elképedve tapasztalom, hogy képes vagyok kamaszkoromra jellemző úttalanságot és gyökértelenséget érezni magam körül. Változott a környezetem, változtak a körülményeim, elköltöztem, aztán vissza, aztán megint el, aztán azóta mindig csak el... Változtam én is, emberek jöttek-mentek, nekem meg nem volt időm, energiám letisztogatni az érzésmorzsákat, gondolatkezdeményeket. És most itt vagyok valami katyvaszban, amit amúgy az életemnek hívok. Vagy legalábbis valami olyasminek. Mocsokul rohadt egy érzés. Annakidején, amikor hasonlóképpen sz@r volt a lét, éppen nyílott a csipánk és baromi okosak voltunk és megmondtuk a tutit az élet naaagy dolgairól, meg a kozmikus egyensúlyról, meg a nullával való osztásról. Beszélgettünk. Sokat. Mostanra ez elmúlt valahogy. Elsekélyesedett a létezés valami vegetatív izévé. Olyasféle kifogásokkal telítve, hogy majd alszom, ha lesz időm, majd megcsinálom, ha lesz időm, majd megbeszéljük, ha lesz időm. Aztán szép lassan elmúlik... az alváshiány, a késztetés az alkotásra, a probléma, amit meg kéne beszélni. Blááááh, ragacsos, nyúlós, melankólikus hangulatmanó! Sicc innen! Nem hallod?! Affranc...asszem, nem hallja. Ilyenkor kéne egy hasonlóan mélylélekkel megáldott társaság, és együtt egy csomó sör mellett jól megmondanánk egymásnak a tutit és rendbetennénk a világot, meg a globalizációt, meg minden rusnya hangulatmanót segbberúgnánk.
De én most inkább elmegyek aludni, és majd iszom, ha lesz időm...izé...ha lesz kivel...ha lesz mikor.

Újabb jelentések a rostos ivólevek világából. A Szobi Sárgabarack sokkal ígéretesebb. És finomabb. Csak higítani kell, mert baromi cukros. Elégedetlenség rulez! Azért kipróbálom majd a paradicsomukat is...

Blááááh, punnyadék nap! Miért van az, hogy az embernek gyorsabban jár a szája, mint az agya? Azért, mert szőke? Nagyon szőke? Mindegy, amit kimondtunk, az már ott van. Néha toleránsabbak az emberek a hülyeségekkel szemben, néha kevésbé. Most a kevésbé eset jött be. Valószínűleg sosem fogok felnőni, maximum kevesebbet beszélni. Bár ez utóbbi sem túlságosan esélyes.
Vettem paradicsomlevet, mer' az gyümölcslé. De ez baromi sz@r! Posványíze van és lábvízodőrje. Mindent kiöltek belőle, amitől egy jóféle paradicsomlé paradicsomlé tud lenni.
Broáf!

Azért is felzabáltam egy adag mákosgubát, amit az albitárs kapott a pizzájához, "...ha beledöglök is!" felkiáltással. A vicc az, hogy persze akkor jön rá az emberre a haspókság, amikor nem kellene. Naná, hogy akkor. Mindegy, végülis pizzát is ettem a hétvégén.
Jöttem hazafelé és megint konstatáltam, hogy imádom a város éjszakai fényeit. Egyszerűen kedvem lett volna megállni heves nyálzás közepedte. Persze nem tettem, de azért lassítottam és gyönyörködtem a szembeni domboldalzatban. Szép és kész. Nah! Olyan jó kibergót, vagy mi.

Voltam orvosnál. Kezdték azzal, hogy összeszidtak, miért nem a háziorvosomat nyaggatom. Há' mondom, mer' az csak este rendel, én meg most dolgozom. És mert a szakorvosi rendelő éppen szemben van a melóhelyemmel. Erre felküldtek a sebészetre. A gyomorfájásommal, dehát nincsen náluk belgyógyászat, egyem a zuzájukat. Szó se róla, egyébként baromi rendesek voltak. Mindazonáltal azonnal kiszemelték maguknak a kedvenc kis szemölcsömet a köldököm mellett, hogy azt biza' le kéne szedni. "Dehát a gyomorfájás..." "Ja, hát az csak az influenza szövődménye, igyon sok hideg folyadékot, meg egyen gyümölcsöt...de azt a szemölcsöt csak le kéne onnan szedni valahogy..." "De gyógyszer a hasmenésre..." "Nem, az nem kell, csak igyon sokat...de az a szemölcs ottan nem lesz jó." Sebészek! Késmániások! Azért elengedtek végül vagdalkozás nélkül is.
Most sokkal kevésbé érzem ványadtnak magam, pedig semmi újat nem tudtam meg. Ennyit a pszichés orvoslásról.

Éljenek a betegségek! Én meg megyek és lapátolok magamra némi földet, ne a sírásónak kelljen már. Üzenem azoknak, akik ezt a csodálatos valamit tőlem kapták el, hogy ne haragudjanak, én igazán nem akartam, meg minden...én is úgy kaptam. És még mindig szeretem a világot, az élet szép, a madarak csiripelnek és virágzik a hóvirág. Majd elugrom már a dokihoz, hogy adjon valami aranylövést.
Azért csütörtök este mégiscsak szeretnék moziba menni.

Egyébként ez volt a hétvégi termés egy része, végre szkenner alá került. A többi napot átaludtam, azért csak ennyi.
Sorrendben: némi gótulás, neandervölgyi elfcsajszi, királylány csak a gyerekek szórakoztatására (közben festették ki a körmömet), még egy kis gótulás és bigeportré.

Még péntek este is folytatódott kicsit a Nagy Találkozások napja, mikoris összefutottunk Szőkeherceggel egy hamburgert árusító műintézményben. Megcsodáltuk a gipszét, sajnos a csavarjait takarta, azt nem láttuk. Elgondolkodtató azért, hogy itt vagyok egy ekkora városban és évekig nem futok össze senkivel - ami teljesen normálisnak mondható - még a saját apámmal sem, aki ugyanabba az utcába jár orvoshoz, ahová naponta dolgozni járok, aztán egyszercsak puff, és belefutok egymásután kismillió rég látott haverba. Tök véletlenül. Üzenem a Véletlennek, hogy egy lottónyereménnyel is megdobálhatna.
Átaludtam a hétvégét. Egészen pontosan a vasárnapot. És még mindig tudnék aludni. Valahol azért ez nem egészen egészséges. Mármint ebben a formában semmiképpen.
Még mindig nincsen konkrét témám, csak ontom magamból a pályaudvarokat, gótikus templomokat, mérműves ablakokat, portrévázlatokat. Valaki igazán adhatna egy címet...egy novellát...valami gondolatébresztőt. Szombaton már királylányt is rajzoltam...félig kínomban, félig unszolásra.

Egy kicsit a tegnapról, merthogy az igencsak vicces volt. Mondhatnám úgyis, hogy a nagy találkozások jegyében telt el. Kezdtem sulival, ahogyan azt kell, de baromira unalmas volt. Aztán amikor eljöttem, felhívott egy rég nem látott legjobb barát, Ejtőernyős, hogy ő biza' Pesten van, igazán összetalálkozhatnánk. Hát össze is találkoztunk. Ennek örömére ő vett egy kést - amihez lelejmolt néminemű pénzmaggal - én meg vettem végre egy Startreck-tipusú fülbevalót, úgyhogy mostmár nagyon csini vagyok, nem csak trendi. Kifelé jövet az nagy hatalmas plázából belebotlottunk egy csetes ismerős lánykába, és picit eldumáltunk, csakhát nekünk rohanni kellett... Aztán elmentünk Egyiptomi Istenségnek egeret szerezni, de az AMP-pal jól megjárta, mert nem tetette félre rutinos vevőként, amit délután megkérdezett, és persze estére már elfogyott. Ezenközben összefutottunk egy újabb csetes arccal, csak ő nem vett minket már észre. Aztán Ejtőernyőst feltelepítettem az első arrajáró trolira, és haza indultunk, de a metrón egy újabb csetes ismerősbe futottunk. Az ember már sehol sincsen biztonságban.
Aztán este dícséretet kaptam egy olyan embertől, akitől igazán nem számítottam semmi ilyesmire, és egyrészt nagyon jólesett, másrészt elképesztően zavarbajöttem tőle. Hiába, a rajzaimmal kapcsolatosan valahogy nagyon szégyellős vagyok.

Ma először esett meg életemben, hogy olyan előadásra ültem be, aminek a végén tapsoltak, és nem színházban voltam, hanem az egyetemen. Nem mondom, a fickó jó előadó, nagy koponya, csak az a kár, hogy egy véreskezű állat amúgy. Viszont nagyon szép képeket vetít, jó mellé a szöveganyag is, kellően ért a filozófiához és a képeket később odaadja CD-n, ha kéri az ember. Ami nem utolsó forrás, ha valaki olyan Photoshop-őrült, mint én. De jegyzetelni nem lehetett, úgyhogy inkább rajzoltam. Előtte úgyis szabadkézi rajz óra volt, olyankor meg bennem reked egy csomó alkotási vágy, meg kreativitás, azt meg ki kell adni, különben az a sok elfojtás később pszichés törésekhez vezet, mint tudjuk.

Érdekes dolgok derülnek ki a neten. Példul itt az, hogy én vagyok a Delirium maga.

Egész nap a suliban punnyadni...hát ez nem nekem való! Minden alkalommal megkérdem magamtól, hogy kellett ez nekem? És mindig arra jutok, hogy igen-igen, kellett. A macska rúgja meg!
Ellenben gazdagodtam egy élménnyel, miközben kimentünk meglátogatni a terepet, ahová majdan tervezni kell a félév során. Pálvölgyi cseppkőbarlang a neve. Szerencsére nem a barlangba be kell tervezgetni, hanem kívülre, a kőfejtőbe. Szép, gondolatébresztő helyszín, talán kissé túlságosan is. Mondhatnám azt is, hogy már-már túl impresszív a környezet. Romantikus gótok előnyben. Hatalmas sziklák mindenütt - jelenleg még fagyos is, hogy egészen fílinges legyen - elszórt fenyővázak meredeznek a meredélyeken, ahogyan azt elsődleges teremtési programjuk szerint csinálniuk kell, jeges szél süvít a kőkatlanban...és ritkán jár a busz. És agysüvítés után még volt vagy egy óránk betepedni egy műintézménybe, mielőtt kaptunk volna egy kis továbbképzést sznobügyileg kilátó és földalatti témakörben. Hogy a csudába fogok én majd földalattit csinálni maketten, azt még sajnos nem tudom, de majd kialakul.

Borzasztó szociális hiányérzetekkel küzdök, pedig elvileg különösebb okom sem volna rá, hiszen alig két méterre tőlem itt a barátnőm, a másik szobában albitárs van, a net túloldalán ismerősök cseten, icqn... és mégis. Eszerint én vagyok az örök elégedetlen, de valami most akkoris hiányzik, de nagyon.

Plázázni jó! Ma műveltük eme nemes tevékenységet vagy fél óráig. Miután viszont gazdagodtunk egy pár cipővel, végre lett egy új (bizonyára hipertrendinek nevezhető) táskám, és lecseréltem azt a rusnya féltégla állagú pénztárcámat. Egy másikra, amit már teletömtem, és bár nem rusnya, de féltégla ez is. Az előző tárcámból szortírozás folyamán előkerült egy halom lejárt - immáron befizetett - csekk, kajabolti számla, bevásárlócédulák, amiket még az ex anyja írt, 97/98-as tanév mindkét félévi tandíj csekkje, 4000 olasz líra, 3 db tajvani bélyeg, kismillió szerencsepénz, 100 forint egy és kétforintosokban, békéscsabára szóló retúrjegy, egy kék turmalin, egy olivin, a lejárt OTP-bankkártyám, egy belépő kártya a Bank music clubba (ami azóta 15-ször megszűnt és átköltözött és amúgy is rühelltem) két(!) westel aranykártya, amiket sosem kérnek sehol sem, 5*34 forintnyi bélyeg és sokezer cetli amik rendeltetése immáron a homályba vész. Ezek a kacatok kisebb halmot képeztek a padlón, és ez természetesen a művelet végén jóval nagyobb volt, mint maga a tárca. Úgyhogy ezennel annak biztos tudatában fekszem le aludni, hogy igazzy varázsló vagyok, és reménykedem, hogy az új táskámban is van egy térkapu valahol a bélés táján, ami egy másik dimenzióra nyílik. Maximum narancsokat szedek elő belőle, ha másra nem lesz jó...

Lassan halad a rajzocska. Pepecs meló, szó se róla... Sok kis kütyümütyü, meg izécske, de a végeredmény azt hiszem, megéri.



Még mindig krehács ezerrel. Bejöttem az irodába előadni a nagyhalált. Naná, hogy egy fűszál sem lett keresztbetéve, amig nem voltam. Úgyhogy fájdalmas fintorral belevetettem magam megint ebbe a retekkupacba.

Meglepő és mulatságos, hogy a hétvégén úgy született cca. 10 újabb klikk a rinyalapomra, hogy ide sem néztem. Igen, ami belőlem szól, az még a fiatalos hév és lelkesedés, amikor még érdeklik az embert a felfelé kúszó kis piros oszlopok, diagrammok, növekvő dinnyeszeletek, jegyek az indexben... Némelyikből már kinőttem azért. De az új dolgok mindig hoznak magukkal egy kis visszaesést a nosztalgikus ifjonci létbe, ami azért valljuk be, hogy valahol jó.
Egyiptomi Istenség beszerzett két új szekrényt, ennek örömére pakolászás volt. A végeredmény némi rend, és sikerült rárabolnom egy 2000-es Playboyra is, úgyhogy lesz miből nagymellű fejvadászlányokat rajzolgatnom, és egyik sem fog nyavajogni, hogy már harmadik órája áll meztelenül és étlen-szomjan. Mondjuk ezek a lányok nem kifejezetten állnak, inkább fetrengenek, meg domborítanak, de hát a lényeg a lényeg: jól néznek ki és kész.
Úgy köhögök, mint egy tüdőbajos gácsér, amelyik félrenyelte a reggelijét. Minden pillanatban várom, hogy vagy a tüdőm egy darabjával találkozom össze, vagy felköhögök egy marék tollat, vagy afrikot. Mittudomén mivel tömik ki az olyan múzeumi bútordarabokat, mint én. Viszont a lázat már megszüntettem és a kanalas orvosság jótéteményeit is élvezem. Ez jobbára kimerül abban, hogy jelenleg nem tudom eldönteni, hogy ettől jönnek-e rám a köhögőrohamok, vagy enélkül még rosszabb lenne. Viszont jó az íze. És a benne lévő alkohol kellemesen melegíti az ember bennsőjét...legalább pár percig. És alig párszor csöpékeltem vele össze a szőnyeget. Ami nagy szó.
Nekiálltam kidolgozni egy épületbelsőt. Hiába, a szakma és az ártalmai! Grafitrajz, úgyhogy nem tudom, hogy fog kinézni beszkennelve. De talán értelmes folyamatszemléltetés lesz sajátmagamnak is.

Picába! Az elmúlt 4 rinyajegyzetemet mindig azzal kezdtem, hogy 'nah'. Azt hiszem, lassan magamra kéne szednem valamiféle írói igényességet, mert ez már nekem égő. Vagy inkább csak rajzolni kéne, hátha az jobban megy, mint az írás.

Nah, szép! Kiderült, hogy Ördögpajtás is elkapta ezt a gethát. 39.4-gyel kezdett be. Szerencsétlen. Bár tulajdonképpen jókat röhögtem azon, ahogy szenved. A legjobb momentum az volt, amikor elfújta az öngyújtóját, és beledobta a hamutatrtóba. És ezt én elképzeltem, amikor beírta a csetre! Kábé egy nappal jár az én náthám mögött. Nem lesz szép estéje, ha a sajátomból indulok ki. Nekem egész nap fel s alá ugrándozott a lázam, mint egy kis gazella. Remélem, hogy lassan kimászom belőle... Már fájok.

Nah, aki kitalálta ezt az egész ágynyugalom dolgot, azt csókoltatom! Jó nagy barom volt. Elhatároztam, hogy ma semmi számítógép, csak pihenek, nyugtonmaradok, alszom. Hát perrrszeee! Reggel bevettem másfél szem lázcsillapítót, visszafeküdtem, aztán vártam a hatást. Olyan rosszul lettem, hogy ihaj! Orrot nem tud így fújni az ember, a lázam stagnált azon a ponton, ahol utoljára megmértem. Ehhez képest, mióta felkeltem, szerintem fél fokot lejjebb ment, és vééégre kapok levegőt is. Sőt, így inni is tudok. Úgyhogy teszek az ágynyugalomra! Jó lesz nekem az íróasztalnyugalom is. Jelenleg 38.2-nél tartok.

Na, hurrá! Sikerült. Láz kipipálva, köhögés kipipálva... orvoshoz meg sem próbáltam elvonszolni magam. Teljesen felesleges a váróban agonizálnom. A teát így estére már megutáltam, amit persze a teamániámat ismerve sokan meglehetősen viccesnek találtak. Rá kéne valahogy vennem Egyiptomi Istenséget, hogy hozza át nekem a finom kanalas gyógyszerének a maradékát. Lenne rá okom végre, hogy felzabáljam.

Nah, még akartam rajzolni, erre nem elkap valami rohadt göthösség?! És a vicc az, hogy napközben éppen azzal takargattam ki-kimorzsolódó krokodilkönnyeimet, hogy 'áááh, csak megfáztam, vagy mi'. Hurrá! A végén még igazam lesz. De legalább a napi jócselekedeteimet letudtam: kevesebb nap a Purgatóriumban...bár én szerintem egyből a Pokolba kerülök és kiüldözök onnan minden ördögöt, Luciferre meg sikítófrászt hozok! Szóval mentettem ma életet és ennek ürügyén lyól meglátogattam Ördögpajtást, aki végre őszintén és szívből örült a rajzaimnak - úgyhogy ez a jótett végülis viszonozva lett...affene! Tücsök majdnem bedepizett, őt is meg kellett menteni. Ezt a feladatot is letudtam. Közben rájöttem, hogy a lelkem hülye, ki kéne dobnom, vagy visszavinni, hátha kicserélik még garanciálisan. Igaz, hazaérvén sajnos még virtuálisan sem tudtam Egyiptomi Istenség nyakába borulni, de az élet szép, nekem meg hőemelkedésem van. Dejó! Erről beszéltem éppen 3 órával ezelőtt. Azt hiszem, sürgősen aludnom kéne, még mielőtt még pár dolog összejön nekem, amit ma kimondtam. Azt hiszem, beszéltem Zs-kategóriás horrorfilmekről, meg volt szó legyilkolt huszadrangú sci-fi írókról, meg költözésről..najó, a többibe bele sem gondolok!

Meggondoltam magam, és mégis büszke vagyok a papíron tett kísérleteimre, amiket szecesszió és nyál műfajában követtem el.

 

Főkekec előavanzsált udvari pszichológussá és virtuális zsebkendővé - vagy legyen inkább ingváll. Semmi újat nem mondott. De azért én jót bőgtem. A vicces mindezt az irodában tenni munkaidőben. De ebből is látszik, hogy mennyire figyelnek az emberre idebenn. Hisztis, lúzer liba vagyok, nah. Ennyit dióhéjban magamról és mára. Rinya kikapcs. Este rajz, most melóhegyek.

Hümmm...a behülyítés nem jött össze. Pedig mi lehetne vonzóbb egy masiniszta-alkohollepárló-gőzmozdony-urbanizáció-savas eső kombinációnál? Na, sebaj. Egy agylob attól még agylob marad, hogy kevesen csatlakoznak az örömzenéhez.

Túl a harmadik kávé után az ember már inkább érzi magát főemlősnek, mint zöld szemes ostorosnak. Legalábbis a hétfő reggelekre szinte mindig igaz ez az axióma.
A kollegák kezdenek belejönni az alkoholizálásba, mert felvetődött a gondolat, hogy talán egy sörcsapot be lehetne állítani a tárgyalóba. Mindenki őszinte örömére. A termelékenység rátája így sem övekedik, de legalább mindenki jókedvűen jár dolgozni, és még jobb kedve lesz, amikor hazamegy.
Végigrajzoltam a hétvégét, igaz, csak papíron. Született egy csomó koncepció, aminek remélem, hogy az lesz az eredménye, hogy pár embert szintén sikerül meghülyíteni és csatlakozik az agylobunkhoz. Valamint végre talán be is fogok fejezni pár rajzot. Holnap pedig újra hozzájutok a táblához, és tovább nyűhetem!