...és tényleg! Mire hazaértünk, már nem is esett annyira. De minden tele volt ám akkora tócsákkal, mint egy-egy Bajkál-tó. Ennyit az időjárási helyzetjelentésről. Most jön a napi betevő rinya.
Unom a melómat. Minden ember eljut néha arra a pontra, amikor megunja azt, amit csinál. Hát nekem ez gyakorta sikerül. Megesett már az előző munkahelynél is. Akkor persze az nem volt jó. Aztán visszasírtam. Igen, vissza! A hajtást, de főleg a büszkeséget, amit egy-egy önállóan végzett meló befejezésekor éreztem...a változatosságot, meg hogy a maguk módján azért elismertek. Nem voltam csicska! Brühü! Jó, ez a mese habbal rész volt. Mert ugye üröm az örömben a csúúúúf, gonoszdi főnök, az a mocsok. Ilyenkor kell felmondani. Persze vannak, akik szerint felmondani a legjobb dolog... 'Nem rúghatsz ki! Felmondok!!' Akkor az ok, amit magamnak és másoknak kitaláltam, az a főnöki összeférhetetlenség és a munka ki nem elégítő (pfúú, de szép szóösszetétel) volta volt. A főnökömet nané, hogy most is utálom. Együtt dolgozni, együttműködni nem lehet vele. Jééé, ez új valakinek? Ráadásul csicskát játszom napról-napra. Hahh, nincs új a nap alatt vagy mi. Nah, mindegy. Unom már a tötyörgést. Új melót akarok! Valami olyat, ami nincsen kapcsolatban az épületekkel. Ufff, én, Elégedetlen Liba beszéltem!