Rossz hírem van a rágókára ácsingózóknak: Kisherceg mégis benyújtotta igényét rá.

Mondjuk egyelőre tévúton jár, mert még mindig keresztbe próbálja leginkább betolni, és egyszer megingott határozottsága a birtoklási vágy kapcsán (ugyanis dühödten felém nyújtotta), de úgy tűnik, ezt is akarja. Mint ahogy mindent. Hosszú percekig is képes kitartani egy-egy tárgy alapos vizsgálata kapcsán.

Van egy technikája: először két kézzel megfogja, óvatosan közelebb emeli, majd amikor elaltatta az áldozat éberségét (legyen az egy plüsskutya vagy apa behűtött ujja), egy hirtelen, határozottan gyorsuló mozdulattal elkezdi vonszolni a szája felé.
És ha sikerült oda betolni, akkor boldog mosollyal néz rád. És közben elégedetten búg, meg morog, és mammammömmmamm... Meg kell zabálni!
(jegyzőkönyvön kívül: igen finom megharapdálni a füleit és a lábacskáit; szerencsére hidegen hagyja, és még engedi az ilyetén zaklatást)

A méreteket viszont még mindig nem képes megfelelően megítélni. Így aztán napról napra, minden egyes alkalommal megpróbálkozik azzal, hogy megkaparintson és a szájába toljon egy csodálatos, érdekes, vidám színű, forró, zümmögő dolgot.
A hajszárítót.

Kisherceg kicsit betegeskedik mostanában.
A történettel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy ha képernyőre vetném, lenne benne sírás, üvöltés, sírás, nem evés, némi súlyvesztés, sírás, nyűgösség, semmi se jóság, sírás, elaludni nem tudás, attól még jobban nyűgösség, sírás, hasmenés, láz ... ja, a sírást említettem már?

Közben elkezdtünk fogzani, de meglepetésszerűen abbahagytuk. Csak hogy ne lehessünk benne egészen biztosak, ez most az-e.
Viszont megtanultunk erre föl fogat mosni - vagy legalábbis valami olyasmit (mert a dörzsölés állítólag segít). Van a gyerkőcnek egy érdes gumifejű kis "buzogánya", amit kiváló taktikai érzékkel kellett bevezetnem a közbabatudatba, mert elsőre frászt kaptam, hogy végtelenül bizalmatlan a dologgal szemben. Mondom, ez nem lesz jó, nem akarom megríkatni minden fogmosinál.
Úgyhogy a vidámságok egyik örök forrásánál, a kádban kezdtünk el vele ismerkedni, ott amúgyis mindig feldobott a hangulat. Mikor láttam, hogy csúnyán néz a buzogányra, akkor elkezdtem kacagni, és abba se hagytam. A baba ilyenkor ösztönszerűen visszanevet, végül már rikkantgat, úgyhogy így a nagy vidámság közepette csempésztem be a szájába a gumiizét, ráfonva az apró kis mancsát. Már a harmadik ösztönös rágcsánál tudtam, hogy győztem.

Sikerült egy kellemes emlékhez kötnöm az első találkozásukat, és szerencsére kapcsolatuk azóta is felhőtlen. (Bár roppantul nyálas.)

Ma este korán elcsendesedett a kiságy, kimerült volt az apróság. Mi természetesen nem vagyunk azok. Mintaszülők vagyunk, örökké fess pár, Brendon-katalógusba illő, állandóan sminkelt arccal, akik még lehengerlő történetekkel is tudják szórakoztatni az olvasókat - akár minden nap. Tisztán látom magam előtt, ahogy reggel nagy mozdulatokkal tágra rántjuk a függönyt, és dallal köszöntjük a napot!

(A fenti bekezdés összesen egy valós mondatot tartalmaz. A helyes megfejtők között behűtött rágókát sorsolunk ki. Kishercegnek ugyanis nem kell...)

A kiskölyök egyre-másra okozza a meglepetéseket, és képes újabb és újabb fejtörőket kitalálni nekem.

Mostanában például azt játszotta (már úgy öt napja), hogy a szokásos délelőtti sétánk alkalmából nem volt hajlandó elaludni, csak ha fogom a kezét. De még úgy is csak nyüszmög folyamatosan, és próbálja minél magasabbra emelni a lábát. Sőt, az esti sétáinkon már odáig ment, hogy addig verte a balhét, amíg ki nem vettem a kocsiból, és nem vittem karban egy darabon. Mondanom sem kell, mivel egyre nehezebb és nagyobb, ezt azért tudnám mellőzni. Félkézzel, ugye. Ebben a melegben. (Feketében.)
Azóta viszem magammal a babakocsi nélkülözhetetlen tartozékai (teácska, büfikendőcske, zörgős macika, kéztörlő kendő, esernyő, bicska, féltégla) mellett a kengurut is. Hátha megint karba szottyan úri kedve...

Először arra gondoltam - sokat olvasott egyénként -, hogy ez már az ún. szeparációs szorongás.
Aztán ma, ahogy üldögéltünk az egyik padon és nézgelődtünk, szöget ütött a fejembe, hogy a kölyök folyton felhúzza magát ülésbe. Ha a kezedet nyújtod neki, azt máris felszólításnak veszi, és már ül is fel. Utána meg diadalmasan vigyorog. Persze joggal büszke, mert baromira ügyesen csinálja...
Ekkor futott át a fejemen a kósza gondolat, hogy mi van, ha a kölyök csak nézgelődni akar, és unja már a kocsiban a fekvést?
Az autós ülésben mindig csendben van, és bámul kifelé az ablakon nyugisan.
Nosza, következő sétánk elején megemeltem (döntöttem) a kocsi "fekvőfelületét" az első ülős fokozatba - ez úgy 45° lehet. És a könyök csendben maradt. Nem aludt el ugyan, de teljesen nyugiban volt, néha elbóbiskolt, és közben nézgelődött. Kb. fél óra múlva visszaengedtem a háttámlát, mert azért neki hivatalosan ez még nem tesz jót. A gerincének biztosan nem. Erre megint jött a már megszokott nyüssz...

Úgyhogy fittyfrancot szeparációs szorongás, a kölyök csak nézgelődni akar, mert ő már nagyfijú.
Azt mondjuk még nem tudom, hogy a délelőtti alvásokkal mi lesz így, de majd meglátjuk. Elvégre idehaza is el tud aludni, ha akar.

De nem ez volt az egy nap alatt elkövetett egyetlen nagyfijús tett.
Amikor délelőtt, a nagy melegre való tekintettel adtam neki pár kortyot a kedvenc teácskájából, egyszerűen kivette a kezemből az üveget, és onnantól őmaga kezelte a dolgot... Én meg néztem.

Holnap majd feláll és elszalad??

Egyébként azért írok folyton kölykös témákról, mert bevallom, a nap 24-25 órája róla szól. Ha éppen alszik, és esetleg van időm olvasgatni vagy írni, akkor is a babafigyelő rezdüléseit lesem fél szemmel.
Valaki írta egy helyen, hogy legyen apának is alkalma párszor kiruccanni. Ezzel amúgy maximálisan egyetértek. Támogatom, ahol csak tudom.
Mégis felhorkantam a mondat láttán.
Nem, nem akarok elmenni meghitt kettecskésben a férjecskémmel moziba, nem akarok elmenni sörözni a haverokkal, sütizni sem akarok a barátnőkkel, még csak strandra sem akarok menni. Nem. Viszont sokszor eszembejut reggelente, hogy de szívesen elindulnék csak úgy szimplán dolgozni... Na, de majd egyszer olyan is lesz. Akkor meg az lesz a baj. Hehe.

Ma öthónapos a kisded. Ennek örömére elvittük a második kötelező orthopédiai vizsgálatra.

Most mondjuk többet kellett várni (annak ellenére, hogy az ember időpontra jön), de a kölyök is egyre türelmesebb szerencsére. Azt hiszem, azért, mert most már rendesen kap enni. Lassan - a tej után mondjuk - egy egész üveg bébikaját bevág röhögve és nyüffög a desszertért...

A doki meg is dícsérte, hogy milyen szép kölyök. Szééép, naaagy és hosszúúú... akkora, mint egy nyolchónapos.

És egyre okosabb is. A cumisüveget meglátva már kalimpál örömében, a bébipempős tálkája pedig szintén heves érzelmeket vált ki belőle.

Egyre jobban reagál a környezetére. Legutóbb egy padlizsánszínű, befüvezett tekintetű plüss Dínót heves kacagással díjazott. Percekig röhögött a kölyök, miután meglátta. Azóta megszokta és megelégszik egy szimpla, elnéző mosollyal is.

És tegnap volt pont egy éve, hogy Szőkeherceggel összehivatalosítottuk magunkat. Egyelőre erre sajnos nem ihatok alkoholt...

Időközben újabb tárgyak költöztek be hozzánk. A legfrissebb versenyző, mely a "hátráltassunk mindenkit a lakáson belüli közlekedésben" számban indul, az etetőszék. Jó nagy dobozban érkezett. Férfiember persze ilyesmitől nem retten meg, legfeljebb fenyegetően kipakol előre egy csomó szerszámot, hátha az megpuhítja az ellenfelet. BOSCH márkájú lélektani hadviselés.

Sajnos azonban tök egyszerű volt összeszerelni. Ha szórakoztatóan akarnám leírni, akkor annyira ki kellene színeznem a történetet, hogy a valóság szövete egy koszos pelenka hangjával repedne meg (a végén egy placcsanással, igen).
Esetleg annyi, hogy abszolút nem voltam hozzászokva, hogy az alkatrészeket tényleg oda kell - és lehet is - tenni, mint ahová az összeszerelési útmutatón jelzik.
Így végül ki kellett izmoznom és újra kellett húznom 4 csavart, mikor a kezemben maradt 4 alátét, mivel a múltkor eskü alatt megfogadtam, hogy nem gyűjtök tovább kimaradt alkatrészeket (nem, Métely, sose lesz belőlük tank, bármennyit gyűjtögetjük is őket!), és beleszerelem az eszközbe, ha törik, ha szakad. Legfeljebb fúrunk hozzá. (De ez már egy másik történet...)

Szóval áll az etetőszék, még a végén használhatónak is bizonyul, tök stabil meg kényelmes, mindenhogyan állítható. Alapvetően még a pénzt is megérte, amit érte adtunk (- amúgy ez egy olyan téma, amiről mostanság nem szívesen beszélgetek; a pénz amolyan illedelmes, hamar távozó vendég nálunk mostanság).
Szóval etetőszék a konyhában, rögtön vele szemben egy etetőszülő-szék is. Mer ugye az asztal túlfeléről (mondjuk csúzlival) csak nem etethetem a kölköt. És akkor így férjünk el...
Mondanom se kell, hogy akkora konyha, amiben ezután kényelmesen közlekedhetek a hűtőig, csak a Barátok köztben van (ott ugye elfér még a stáb is simán), de hát ez van, ezt dobta a gép.
Ezzel szemben a nappaliban kinőtt a földből egy járóka, és egyelőre magához vonzott minden büfitörlő pelust és plüssállatot, ami a környéken volt. Épületes látvány. Én magam is nehezen dolgozom fel.

Tudjátok, annak idején, mikor a jövőt csak ködös távolságtartással és paszteles színekben felvázolt romantikával kezeltem, egész sokáig élt bennem a kép, hogy egyszer olyan lakást szeretnék, ami elegáns, amit jó megmutatni másoknak, ami nincs telezsúfolva "muszáj-dolgokkal", "hasznos bútorokkal", és ahol nem kell mindig ruhakupacokat odébb dobni a fotelből, hogy leülhessen valaki.
Mára már kicsit lejjebb adtam az igényeket. Örülnék, ha nem botlanék el semmiben. Persze az is boldoggá tenne, ha kicsit kevésbé lennék vak a mindennapi kényszer szülte megoldásokra, és kiszúrnám a vendégek érkezte előtt, hogy el kellene tűntetni az asztalról a minilábakra való minizoknit (ami ki tudja, hogy került oda), kivinni a cumisüveget és a földre dobált szennyest, meg alapvetően azt is problémának érzem, hogy tudtommal semmilyen divatirányzat nem vette még pártfogásába a lebüfizett póló trend line-t.

Holnap Kisherceg ismét a szüleimnél fog vendégeskedni, akik egyszerűen meg vannak veszve érte. Olyannyira, hogy néha az az érzésem, csak az ürügyre várnak, hogy elküldjenek minket pár napra - vagy akár hétre - valahová nyaralni, és végre csak az övék lehessen a kisded arra az időre! Csakis az övék. Minden mosolyát és kacagását, az élet új dolgaira való összes rácsodálkozást magukénak akarnák arra a kis időre...
(Mondjuk kíváncsi lennék, hogy azt a hisztit, amit ma a gyerek levágott, miként kezelnék. Mi konkrétan kétszer is autóztunk ma az M0-son csak azért, hogy a gyerkőc aludjon valamennyit, és a következő etetés ne az idegessége és a nyüszis fáradtság miatt fulladjon kudarcba.) De nekik rózsaszín szemüvegük van egyelőre, és biztos rengeteget romantikáznak meg emlékezgetnek azokra az időkre, amikor én voltam kicsi. Ha eljövünk tőlük, már másnap arra panaszkodnak, hogy olyan üres a ház a pici nélkül. És hogy mikor jövünk legközelebb?

Én pedig azt várom már titkon nagyon, hogy mikor jön el az a nap, mikor kis tipegő lábakon elém szalad valaki az ajtóba, amikor belépek. Egyelőre csak a bizonytalan pillantásokat kapom, amikor késő este hazaérek, hiszen olyan sokáig voltam távol a nap során, olyan sok elalvásnál és ébredésnél nem voltam ott napközben, hogy nem csoda, ha nem egészen biztos benne, mi is az én szerepem őmellette.
Nagy szemekkel néz, bátortalanul elmosolyodik, aztán ha én is visszamosolygok, akkor kiesik a cumi a szájából, annyira vigyorogni kezd. Ha fel akarom venni, segít, görbíti a hátát, hogy alá tudjam csúsztatni a kezem, és kacag, ha véletlenül megcsiklandozom. Örül nekem, és igazándiból nem is számít már, ki vagyok, ha ilyen jól kijövünk mi ketten...

Kedd éjszaka anyám meghalt. Álmában.
Azt mondják, nyelőcső visszér repedés és szívelégtelenség.

Tulajdonképpen valahol számítottam erre a fordulatra, mert régóta betegeskedett - csak a kórházakat és az orvosokat bojkottálta előszeretettel -, de ez eddig abban a bizonyos Másvalakivel történik, nem velem rovatban volt. Most is kicsit nehéz még felfogni. Még akkor is, ha a viszonyunk nem volt éppen felhőtlennek nevezhető.

Apu odahaza még most is lehalkítja a tévét, mert megszokta, hogy anyut zavarja. Ha pedig megnyikordul a régi padló, azt várja, hogy mindjárt megjelenik az ajtóban és ledorongolja valamiért.
Azt hiszem, hogy igazándiból az ő szomorúsága rendít meg jobban, mert én már régóta nem élek velük. Valójában a Kisherceg születése óta csak apámat láttam, anyámat nem is. Nincsenek róla friss emlékeim.
Néha próbálok ezt-azt felidézni, de főképpen csipcsup hülyeségek jutnak eszembe.

Például amikor vasárnapi ebédre átugrottunk és ő lelkesen sonkába göngyölt spárgát gyártott... de azt már elfelejtette megkérdezni, hogy Szőkeherceg szereti-e. Hát hiába, eléggé szeles volt ő is - volt kitől örökölni.
Meg amikor a Kisherceg még a pocakban volt, de már keményen rugkapált és anyu félve tette a pocakomra a kezét, nehogy megzavarja a kis lényt odabenn.
Még gimnazista koromban történt, hogy gondolt egyet és szemernyi angoltudás nélkül kiugrott két hétre New Yorkba, egy kiállításra, amire ő is pályázott, de végül nem került be.
Összeírtam neki egy sajtpapíron pár fontos mondatot - kiejtéssel, ő meg azzal boldogult. És rém élvezte. Jó pár évig rajongva emlegette Amerikát. Apámmal meg ettük a kefét idahaza miatta, hogy mi van vele.

Persze én is szereztem neki pár izgalmas percet.
Egyszer nyáron - úgy ötéves lehettem akkor - elment vásárolni. Ilyenkor feltett nekem egy mese-lemezt és mire annak vége volt, ő haza is ért. Hát egy alkalommal nem jött időben. Én türelmes voltam, megfordítottam a lemezt is... de csak nem jött.
Hát elindultam utána. Néha együtt mentünk, így tudtam, merre van a bolt.
Kimásztam az ablakon, mert a bejárati ajtó zárva volt és a kulcsot nem értem el, és gondosan be is húztam magam után az ablakot, hogy nehogy bejöjjön valaki.
Aztán elindultam anyám után. Persze a másik úton mentem, mint amin ő akkor már nyilván rohant hazafelé, mert csak annyi történt, hogy hatalmas sor volt a boltban.
Egy közeli ismerős néni észrevette a csatangoló gyerkőcöt és behívott magukhoz, én meg mindenről megfeledkezve jól eljátszottam náluk az udvaron.
Anyu rohant a rendőrségre... mire megkerültem, a néni ugyanis hazakísért egy idő után - akkoriban nem volt még mobil ugye, hogy értesítsük a szülőket, sőt telefon sem volt nagyon arrafelé - egy rendőrbácsi már otthon kérdezgette anyut, hogy hogy nézek ki, satöbbi.
Hát mit mondjak, nem lettem megdícsérve. Pedig olyan akkurátusan becsuktam magam után az ablakot...

Kár, hogy az unokáját már nem ismerhette meg.
Még gondolkodom rajta, hogy a hamvait szétszórjuk-e a Dunakanyarban, amit annyira imádott, vagy legyek inkább "önző" és béreljünk egy urnahelyet, hogy kijárhassak néha hozzá.