Szívemnek tetsző téma a Steampunk. Ez meg egy jó írás róla.

Igazán várom már azt az időszakot, amikor lesz annyi időm, hogy felfeljesszem olyan szintre a kis vázlataimat, hogy nagyközönség számára is emészthető legyen (értsd: meg is merem mutatni).
Rajzolni-rajzolni-rajzolni akarok már végre!

Ebből valószínűleg "csak" annyi lesz, hogy végigmelózom a hétvégét. Na, persze, ha a főnök elfelejti megálmodni a szállodáját, amit a következő hét végén le kellene adni, akkor nem fogok melózni a hétvégén. Akkor tényleg rajzolok!

Talán lesz időm tanulni is kicsit a technikát. A barátnőm a múltkor úgyis megkritizálta az emberábrázolásaimat. Hogy nem elég izmosak. Végülis isgaza volt, az zimozást általában mellőzni szoktam, ugyanis addig a szintig nem jutnak ela vázlataim. Különbenis kicsi vagyok én, kérem! Örülök, ha megbírkózom egy-egy bonyolultabb mozdulattal, nemhogy testépítő csajokat ábrázoljak!

Vasárnap a maradjidehaza.hu reklámkampányának behódolva útrakeltünk, hogy császkáljunk egy kicsit a Bakonyban.
Azzal kezdtük, hogy jól elkéstünk a megbeszélt találkozási pontról.
Jójó, ez miattam volt, mert nem vettem komolyan, hogy el kell indulni hajnali kilenc órakor ahhoz, hogy odaérjünk. Végülis odaértünk, nah.

Kezdetnek tébláboltunk egy kicsit Öskün. Megállapodtunk a körtemplom előtt, bámészkodtunk és ezzel ki is pipáltuk a helyet a képzeletbeli listánkról, mely a szépen csengő "Melyik magyar településen jártam már" nevet viseli. Továbbmenetelkor azt is konstatáltuk, hogy a helyi vasúti sorompó azért van, mert járnak arra vonatok. Jé.
Igaz, a Szőkeherceg által várt 45 kocsis tehervonat helyett (aminél az autósok már leállítják inkább a motort) csak egy csóri mozdony jött. (Egy V43)

Aztán megálltunk, hogy bevárjuk azokat, akik még nálunk is jobban elkéstek.
Hát nem pont belebotlottunk egy strucc-farmba?! Ennek örömére gyorsan ittunk egy háromszor lefőzött (magyaros) kávét és csórtam pár tollat a madaraktól. Jó, nem kopasztottam meg egyiket sem, mert én azoknak a lábaknak a közelébe nem megyek, az tuti. Viszont összeszedtem pár olyan tollat, ami már nekik nem kellett.

A zoológiai élményszerzés után rögvest útbaejtettünk egy kálváriát és hedonista módon gyönyörködtünk a kilátásban.


Tehát ezzel már Veszprémfajsz is kipipálva a listán.

Aztán lóra fel és tovább a Balatonhoz közelebb.
Lehűltünk egy barlangban, hogy aztán felcaplassunk egy kilátóhoz. A levegő páratartalma kábé akkora volt, mintha a Balatonban gyalogolnánk. Mire felértem, megtanultam kopoltyúval lihegni és zihálni. De ennek sem tudtam igazán örvendezni, ugyanis rögvest fel kellett másznom egy három emeletes, ingatag kilátóra, amitől már a földszinten is tériszonyom volt. Fent pedig elfehéredő ujjakkal markolásztam mindent, ami egy kicsit is úgy tűnt, hogy visszatart, ha a tákolmány mégis megadja magát az energiaminimum elvének és kecses mozdulattal előadja a hattyú halálát 6 ember súlya alatt.
Szerencsére annyira fújt odafent a szél, hogy hamar lejöhettem és a koponyám bal sarkában nyüsszögve gubbasztó tériszonyom is lehiggadt.
Aztán eleredt az eső.
De mire leértünk a hegy aljára, addigra el is állt. Sőt, tovahussant és aznap már nem is láttuk többet.

Itt tudtam meg, mi az a geocaching.
Nem, nem valamiféle új windows alkalmazás földmérőknek. Nem. Ez inkább egyfajta modern kincskereső játék. Kell hozzá egy GPS, pár jószándékú ember által előre megadott koordináta és lehet is keresgélni.
Az, hogy egy kütyüvel a kezemben rohangászhatok az akácos-sziklás dzsungel mélyén, hogy megtaláljak egy titokzatos ládikát, titokzatos beltartalommal... nos, ennek egészen sajátos íze van.
Régebben, ha érdekes helyet akartam látni, akkor fogtam a térképet és (jobb esetben) elkezdtem böngészni a túraútvonalakat, hogy melyik mentén van több barlan/vízesés/forrás/csermely/patak/etc., amiért érdemes mondjuk 15 kilométeren keresztül lógatni a nyelvünket. Aztán a helyszínen rendszerint a jelzett forrásról kiderült, hogy lóitató, esetleg már évszázadok óta nem is létezik, a barlang egy ürgelyuknak felel meg, a vízesés meg kiszáradt...
Ámde itt mi történik? Egy-egy vállalkozószellemű emberke fogja magát, elmegy túrázni, lát valami szépet, elrejt egy ládikát és felteszi az internetre a koordinátákat. Te meg elmehetsz, megkeresheted a ládát... és közben látsz te is szépet és érdekeset. Sőt, beszámolhatsz róla. Osztályozhatod. És te is letehetsz bárhová ládát.
És közben ketyeréget bizgerálsz, és ez a dolog legszebb része.
Komolyan mondom, beszerzek egy GPS-t, hogy én is játszhassak ilyet.

Na, ezek után már csak a hasunk megtömése volt hátra.
Majdnem helyben volt egy csárda. Bár a választék ugyan nem volt vadregényesen nagy, de az erdei/vizi finomságoknak viszonylag elfogadható tárháza állt a vendég rendelkezésére. Féloldalnyi helyi, minőségi palackos bor, aztán még vadételek, erdei gomba, fogas, süllő, desszert... mindez kábé két oldalon elfért.
Azért étlap méretét a nyelvek választékával ügyesen vaskosra növelték.
Viszont finom volt, amit elédtettek... kábé közepes áron mindezt.
A bélszínről voltak szívesek megkérdezni, mennyire süssék át (ez nem is olyan egyértelmű amúgy mindenhol), úgyhogy a véleményem egyértelműen pozitív volt a helyről. Bár a natúr bélszín azért meglehetősen borsos volt még az én gyomromnak is.

Ezzel nagyjából véget is ért a nap, mert a kiadós ebéd (délután ötkor) után nem nagyon volt kedvünk moccanni sem, nemhogy kószálni a Koloska-völgyben.

Mondanom sem kell, akkorát aludtam aznap... hogy még mára is hagytam belőle.

Tegnap megalkottam életem első tiramisuját. Az Igazzy-t! Mascarpone sajtból. Bizonyám!

Ahogy eleddig elnéztem, valahogy ez a tiramisu-dolog még mindig valamiféle misztikumként jelenik meg. Senki sem tudja, milyen az igazi, csak találgat... hogy most tényleg azt evett-e, vagy csak egy tiramisunak nevezett valamit, ami finom volt, de mégsem Az Egy, Igazi, Autentikus, Ősi Recept... amit harcos szerzetesek őriznek valahol az olasz hegyek egy elrejtett kolostorában. Varázsos blabla és egyebek.
Vannak persze fogalmaink.
Például, legyen benne piskóta. A krém inkább folyós, ragacsos, mintsem kemény. A tetején kakaópor van. Vagy valami hasonló...
De ekkor eszünkbe rémlik, hogy különbenis, mijafranc az a mascarpone sajt?? Miért nem sajtizű és sós ez az egész kulimász?? Nekem ez gyanús. Ez nem is süti?!

Nos, kémeink jelentették az olasz havasokból, hogy a mascarpone "sajt" valójában egy tejszínizű kulimász. Tökéletesen élvezhetetlen önmagában. Kábé, mintha sűrű tejszínt próbálnál elnyalogatni.
Úgyhogy meg lehet nyugodni, mert nem kell az Igazzy Sütiben a penetráns sajtszagot, birkabundát és sót keresni. Édes is és krémes is, ahogy kell.

Szerencsére a sajt csomagolására is rányomtatták az Egyetlen, Igazzy, Autentikus Receptet. És bár erősen kétlem, hogy ama harcos szerzetesek például babapiskóta kávéba áztatásával kerülnének közel az üdvözüléshez, biztosíthatok mindenkit, hogy a cucc finom! Nagyon finom!!

Sajnos.
Nehezen tudom megállni, hogy ne faljam fel az egész tálat.
Egyszerre.
MOST!

Hol nem volt ihlet, hol nem volt idő.
Most ugyan konkrétan egyik sincs, de azért készül a post.
Elgondolkodtat ugyan, hogy megkésett információkat és gondolatmorzsákat leírjak-e, de pár dolog komolyan megmaradt bennem és itt kocogtat a halántékomon, hogy ki szeretne jutni.

Szóval az úgy volt, hogy volt egy Borsó-buli. Még a múlt hét végén. (Ebből is látszik, mennyire le vagyok maradva magamhoz képest.)
Egy csomóan voltak, akiket (még) nem ismertem, de ezt mostanság kezdem megszokni, annyira nem volt lehetőség a társasági életre. Meg úgy semmilyenre. Úgyhogy rá se ránts, durrbele! Meg minden...
Jó volt a társaság, jókat dumálgattunk. Satöbbi.

A Zöld Pardonba viszont lehetőség szerint nem megyek többet. Eddig is rühelltem a bugyuta pláza-bölcsész neve miatt és ezzel a megismerkedéssel sem lopta be magát a szívembe. Sem a lelkembe, sem a gyomromba. Még fejembe sem. Úgy megfájdult, hogy kénytelenek voltunk 11-kor megfosztani a társaságot sajátmagunktól. És mindezt azért, mert voltak olyan szívesek a hely tulajdonosai úgy dönteni, hogy a jamaikai transzcendentális dobszóló jól illik a szeparéban szereplő görög táncház szirtakijához. Őket nem zavarta, hogy hatalmasat tévedtek. Valószínűleg odahaza csücsültek, távol a sztereo kakafóniától.

A gyomrom meg... más is panaszkodott, hogy még harmadnap is fájt mindene az ottani alkoholok magas vízkoncentrációjától. Vizes sör, vizes bor, vizes kóla, vizes pina colada...csak vizes póló nem volt. Sajnos. Azzal legalább dobhatott volna valamennyit a modorán a pincérnő. Vagy elvonhatta volna a figyelmet az undorodó fintorról az arcán. És a számla kihozáskor a szemében feltűnő dollárjelekről is. "Kettőezer-kettőszáz forintot szeretnék kérni"... (fej felett megjelenő képregény-buborék, ahogy kell: "...és kettőezer-ötszázból szeretnék visszaadni")

Nincsen énnekem amúgy semmi bajom a borravaló rendszerrel, még akkor sem, ha kicsit magasdadok az árak. (Megjegyzem, hogy 2.5 dl-es pohárnyi vizes sört valószínűleg nemcsak itt tudnak annyiért adni, mint máshol 5 dl vizezetlent, de azért ahhoz valamit nyújtani kéne más téren, hogy ezt elnézzem bárkinek) Nade egyem a zúzáját az árlap kiötlőjének, aki rafináltan borravaló adhatatlanra tervezte az árakat. Mert mennyit adsz 590 Ft-ra? 650-et? Számítás szerint igen, de hát akkor tele lesz a zsebed ötvenesekkel. Akkor 700... na, de akkor azért elbízza magát a pincérnő. Vagy megsértődik. Egyik sörnél 700, másik sörnél 600... ekkor a pincérnő végképp megsértődik, a sörödet máshoz számlázza bosszúból és még a tizest is visszahozza. Örülj, hogy nem köpött bele.

A bulin készült képek alapján viszont legalább a buli jó volt. Borsóék meg tündériek. Pont.

Új bekezdés.
Megint rajzoltam. Egyszerűen fogtam egy tutorialt és végigcsináltam a lépéseit.


Minden mást egy későbbi időpontban tudhatnak meg kedves nézőink.

Teljesen rákattantam a "Kés alatt"-ra.
Egy sorozat, péntek jókésőneste a Viasat3-on, a "Szex és New York" után. (Amúgy a TVsorozat / drámai kategóriában idén Golden Globe díjas is lett.) Egy jólmenő plasztikai sebész párosról szól, a jótékonysági és kevésbé jótékony műtéteikről, a kis nőügyeikről és emberi hibáikról, a családi gondokról, életük mocskosabb részeiről.

Elég durván oda van rakva némelyik jelenet, pl. amikor egy "behívjuk a szülőket a gimnazista kölkeik csínyei miatt" megbeszélésen a srácok nyitásként a szemébe mondják az igazgatónőnek, hogy a hivatalos apjuk helyett az a fickó azért van ott, mert biológiailag ő az apjuk, mivel anno eccer összefeküdt az anyjukkal, és...
Szóval kész fertő. Belterj. De ugyanakkor emberi, esendő. És undorító. Felkavaró...

Amúgy onnan jutott ez eszembe, hogy a tegnapi "Nekem 8"-ban felfedeztem egy "késalattos" színésznőt. A tegnapi filmben nem volt túl "mély" a szerepe, de a Kés alattban egy születése óta vak (vagy a "nemlátó" a szebb szó?) csajt alakít, akinek a dermesztően élettelen fakókék szemeit csinálják meg, hogy aztán bonyolult viszonyba keveredjen a hölggyel az egyik doki. Persze annak se happy end a vége. Nem is tudom, miért nézem...

Következzen valami egyszerűbb... a múlt héten megint nagybevásárláson voltunk.
(Óóó, anyám, én csak ilyenekről tudok postolni??)
A munkamegosztás az szokott lenni a boltból (most: Tescóból) kifelé jövet, hogy a kasszánál én pakolok a szalagra meg a zacskókba, az Élelmezési-, Szabadidőeltöltési- és Pénzügyminiszterasszony pedig az anyagiakat rendezi.

Már a kasszákhoz közelítve feltűnt, hogy az egyik sor jó rövid, egyből arrafelé kormányoztam a négykerekű csuklószaggatót (próbáltátok már a saját megpakolt súlyának komoly lendületével haladó kocsit az utolsó pillanatban elkormányozni az elétek szaladó 3-4 éves gyerkőcök irányából?). Kb. 2 perccel később láttam is ám az okát az előbbi jelenségnek: nagyon gyorsan sorra kerültünk mi is. Én általában úgy rakom fel a szalagra a cuccokat, hogy azokat már egyszerűbb és praktikusabb (pl. hideget a hideghez) legyen zacskózni. Hát itt még így se bírtam tartani a lépést a pénztáros csajjal, aki megdöbbentő sebességgel lökdöste felém a "leblokkolvasott" (de szép szó!) árukat.

Mikor egy kis lélegzethez akartam jutni, trükkösen megszólítottam, hátha elterelem a figyelmét, és addig bele tudom tuszkolni egy összetapadós zacskóba a banánt a citrom mellé.
"Hű, de gyors a hölgy..."
Mire meglepetésemre ez a válasz jött:
"Ezt a főnökeimnek kellene mondani." (közben csak egy pillanatra áll meg a keze, de a banán már biztonságos helyen...)
"Hogy-hogy?" (na még ezt a paradicsomot is...)
"Ők más véleményen vannak." (jajj nekem, jönnek a konzervek...)

Majd lehajtott fejjel végezte tovább a munkáját. Megnéztem a kis táblácskát a köpenyén: "Anna" - ennyi állt rajta.
Hát, a hangsúlyából nem sok jót hallottam kicsengeni. Mivel közvetlen munkahelyi vezetőkkel való konfliktusokról csak az nem hallott még, akinek egyszemélyes vállalkozása van gyerekkora óta, úgy éreztem, több ok is lehet a háttérben, mint egy sima leszúrás. Mi van, ha épp az "utolsó esélyét" tölti éppen, és a következő nem elég gyorsan kiszolgált vásárló után már mehet is haza? (Munkát keresni meg 45 év fölött nem a legjobb sport a mai világban.)

Úgyhogy kifele menet összenéztünk, kb. 2 szót váltottunk, és az Vevőszolgálatnál elkértem a Vásárlók könyvét. A srác arca megremegett (Bodzilla szerint csak elgondolkozott egy pillanatra, mert Panaszkönyvnek szokás hívni -- de hát én most éppen nem panaszkodni akartam!), majd kis habozás után megkaptam a megnevezett "izét": egy indigózott lapokból álló köteget, ami leginkább egy nagy számlatömbre hasonlít.

A visszakapott nyugtát(!) nem őriztem meg, így most csak összefoglalva: megdicsértük az "Anna" nevű hölgyet -- a 14-es kasszánál -- gyorsaságáért és kedvességéért, és további jó munkát kívántunk, dátum-aláírás-nagypecsét...

Mindez került kb. 2 percünkbe. Remélem, eljut a megfelelő helyekre a dícséret!
Mesélő, kéretik erről Karmaosztásnál nem megfeledkezni!

(Legközelebb pedig valami jó macsó dologról fogok írni.)