A drága egyre nagyobb. Persze a babanyelvet még mindig nem dekódoltam teljesen, úgyhogy néha elkeverem, hogy az aktuálisan rámkiabált és nyomatékos E! mit is jelenthet. Most aludni akar, vagy enni, vagy csak jókedvű? Ő persze baromi dühös, amikor kajáltatni próbálom altatás helyett, én meg frászt kapok, hogy miért ordít evés helyett... A felháborodás teljesen jogos, ugye ő szólt!

Mostanában séta közben már csajozni is szokott. A nála idősebb kiscsajszik előszeretettel bámulnak be a kiskocsijába, az anyukák meg olvadoznak, hogy de édes kis csöppség!
Azt' különben nem is csöpp. Simán akkora, mint némely hathónapos kiskölök a maga potom (ruhástul mért) 6,5 kilójával. Én meg súlyemelő világbajnok leszek, amig felhozom a kocsijával együtt a lépcsőn...

Lassacskán megtanuljuk az elalvást is. Megmaradt a ringatás, sűrűn kísérve S-betűkkel, némi ordibálással és felháborodott dumálással, hogy Na mi van, még mindig nem alszunk?! Lassacskán szabályosan kiköveteli magának, hogy most anya altassa el. Egyelőre még napi négyszer, kábé 1-2 órányi ébrenlétek után követelőzik, plusz az esti hisztiroham.
Merthogy az is van, méghozzá keményen. A nap végére a kicsi gyöngy elfárad és semmihez sincsen kedve, enni meg pláne nem, hagyjam békén, aludjunk mááááááááár és két korty tej után ordítani kezd, mint ama féreg a fában. Akkor meg azán oda a nyugodt ringatás, menjek a francba az S-betűimmel, a büfizést pláne felejtsük el és örüljek, hogy kegyeskedett kibekkelni a fürdetést.
Most azon dolgozunk, hogy ezt valahogy elfelejtse és legalább az etetést bírja ki. A múltkor ugyanis 8-tól 1/2 11-ig tartott az ordítás (kisebb megszakításokkal) és mindenki rohadtul belefáradt, kivéve a kölköt, aki változatlanul visított. Tudom, nem kéne annyit verni...

Most már minden a szájában köt ki egyébként. Főleg a keze, mert az mindig kéznél van. Viszont olyan erősen harap, hogy egyszer még fel is visított, amikor lelkesen szopni kezdte az ujját, én meg rohantam, hogy mi a baj, kit nyúznak. De nincsen biztonságban a zenélő sárkány, a sípolós csirke, és a csörömpölő kisautója kereke sem, apa hideg vízben hűtött mutatóujja pedig külön csemege. A rágóka ellenben rohadtul nem érdekli. Ennyit arról, hogy mit lehet rágni és mit nem...

A kis kezei mindenhová bematatnak, mindent megmancsolnak. Az első célpont a hajam volt, úgyhogy az utam másnap a fodrászhoz vezetett és visszatértem a jól bevált rövid hajhoz.

Estére persze már olyan mocskos és nyálas a babakéz, hogy ihaj. Úgyhogy amikor láttam, hogy imádja a fördőszobában a fényeket és a pulton a cuccokat, kiötöltem a pacskolós játékot. Bemegyünk a fürdőszobába, megeresztem a mosdó csapját, amit ő elbűvöltem néz. Egészen fölé hajol a kezemből és bámulja a folyó vizet. Aztán belepaskolok a kezemmel, amire ő lelkesen vigyorogni kezd. Majd orvul elcsenem a kezét és a vizes kezemmel jól megmosom. Utána a törölköző már szintén a játék részét képezi.
Cserébe néha ő is megúsztat. Félig emésztett tejjel, kiköpött édeskömény teával, néha pisivel, néha meg összekakál, ahogy már régebbről megszokta. Szerencsére egyre rutinosabban védem ki ezeket a támadásokat. Legalábbis a szőnyegről idejében el tudok menekülni.

Kezd kialakulni a napirend is. Az attól való eltéréseket pedig heves kitörésekkel és hangos méltatlankodással fogadja. Persze néha elmegyünk boltba - azzal a felkiáltással, hogy majd alszik a kocsiban. Hát egy frászt alszik. Megnéz mindent, és előveszi a mintababa vagyok arckifejezést, azzal fogadja a hódolók tömkelegét, akik a babaüléséhez járulnak.
Itthon meg nyüffög, hogy megint nem aludta ki magát.

Nekem meg néha még eszembejut, milyen volt 10-11 órákat aludni.

Ma volt a Kisherceg pont három hónapos!

Elképesztő, hogy mennyire rövid, egyben pedig mennyire eseménydús volt ez a negyedév... és állítólag mi még ezt vissza fogjuk sírni.

Egyébként egésznap aludt, úgyhogy szerintem holnap vagy megint rekedt lesz, vagy valami hasonló. Ehh.

Alvásoktatás vol.2.

A cicipárna, meg a rajtam bealvás egy fasság volt. Csinálja az, akinek hét anyja van... részemről storno. A héten elkezdtem elölről az egészet.

Most amolyan borg időbeosztással működünk. A timesheetet már továbbítottam a kölyök emailcímére.
Evés 9:31-10:24
Büfi 10:25-10:36
Játék 10:37-10:52
Alvás 10:52-12:18...

Viccen kívül, mindenkinek jobb, ha van valami rendszer az egészben. Én sem kapok agybajt, a kölyök is tudja magát mihez tartani - és eddig is atomóra volt a pocakjában, nem lehet átverni holmi köztes nassokkal.
Úgyhogy hétfőn az első etetés után vettem egy nagy levegőt, és belevágtam megint.
Büfi, játék, csendes nézgelődés, elsusogtam neki, hogy akkor mi most aludni megyünk, és letettem az ágyra.
Rámnéz. Tétova vigyor ül az arcán. Játék?
Nem, - mondom - nem játék. Most komolyan alszunk.
Najó, akkor inkább bömbölök.
És bömbölt. Én meg tűrtem és csitítottam. Bár felötlött bennem, hogy egy füldugót beizzíthattam volna. Na, mindegy. Amikor nem csitult és félő volt, hogy megfullad a heves érzelemkifejezés közben, felvettem. Azonnal elhallgatott. Hmmm.
Igenám, de a karomban ülve a büdöséletben nem fog annyira bekábulni, hogy letegyem.
Jóvan, gyerek, akkor elfekszel a karomban, azt' kapsz egy cumit rágni, meg még ringatlak is, mert az engem megnyugtat...

Erre a megoldásra kicsit meglepve bömbölt még kicsit, majd egyszercsak nyeffent egyet, és elaludt. Úgyhogy letettem, és aludt tovább az ágyban. A művelet potom félóra volt.

A következő etetés után próbaképpen megint bepakoltam az ágyba, ahogy kell. Alszunk!
Már tudta, hogy itt és most ordítást várnak tőle, ergo ordított is. Jólvan, fiam, akkor karba, ringat, cumi... meglepett ordítás, némi magyarázás a cumi mögül, nyeffenés, alszik.
Nabazmeg. Ez csak 20 perc volt.

Ma már nem is próbáltam az ágyba tenni. Játék, nézgelődés, kis sugdosás, hogy aludni fogunk, aztán egyből fekvőhelyzetbe vágtam a karomban. Méltatlankodó ordítás, ordítva magyarázás a cumi mögül szűrve, majd' alvás...

Úgyhogy folytatom így tovább.
Sajnos még nem mindig birkóznak meg az idegeim ezzel a mennyiségű ordítással, még akkor sem, ha tudom, hogy ennek a jókora százaléka egyáltalán nem jelez semminemű szervi bajt, netán valódi problémát. Egyszerűen afféle anya miaszart művelsz velem, én aludni akarok, mert álmos vagyok, csak nem tudom még, hogyan kell! Nem csukódnak le ezek a fránya szemek, és valaki folyton bömböl itt nekem!!
De próbálok kitartani. Egyelőre igazándiból csak az anyós jóvoltából, és segítségével maradtam épeszű.
Néha nemtom, mihez kezdenék nélküle ezzel a kis hisztimanócskával.

Most pedig elmegyek aludni, mert ez eszetlenül hosszú nap volt.

Jó, oké...talán mégsem sárkányhússal kéne etetni a kölyköt.

És nem és nem és nem alszik...
Ellenben két nap alatt sikerült átszoktatni a mózesről a cicire.
Pedig nyilván nem ezt akartam.
Most már elég neki, ha pár korty után párnának használhatja, és el is alszik rajta. Aztán ha leteszem, olyan óvatosan, mint egy különösen robbanásveszélyes hímestojást, azonnal kipattan a szeme, és aztán vagy sikerül újra álomba csitítanom, de egyre inkább nem.
Úgyhogy melléfekszem, amig el nem alszik annyira, hogy kimenekülhetek mellőle.

A szakirodalomban a gyerek valahogy úgy működik, hogy kajál, büfizik, játszik, leteszik... és csak úgy alszik.
A miénk kajál és közben alszik, aztán büfizés közben már játszik és teleszájjal vigyorog, majd játék közben még büfizik és jókat ereszt a gatyába - és közben gajdászik is, teljes mondatokkal méghozzá.

Aztán, amikor már dögfáradt, ásít, dörzsöli a szemét, nyűglődik, mi pedig letesszük aludni, ő hirtelen megint azt hiszi, hogy akkor itten most játszunk. Amikor pedig egyszer csak rájön, hogy egy nagy francot, itt aludni kéne, akkor kitör a botrány, meg a hiszti és ordítás.

Egészen addig ordít, amig ki nem hozom megint a nappaliba, de már letenni nem lehet, még játszani sem, mert azt hiszi, altatni akarom.
Aztán ordít-ordít-ordít...

A fennmaradó időben amúgy elvan, vigyorog, mókázik, dumál, fedezi fel a világot. Imádja a társaságot, ha beszélhet valakihez és foglalkoznak vele. És minden újat széles vigyorral fogad, hogy jááááátééééék!

Úgyhogy most akkor úgy tűnik, cicipárna lesz és majd egyszer erről is leszoktatjuk...

Most amúgy éppen rajtam alszik.

/Szóval amikor nem írunk új dolgokról, akkor nyugodtan gondold azt, ha a blogra kattintva nem látsz új postot, hogy most biztos épp üvölt, vagy játszik. Ha felkelt már a nap, ill. még nem ment le, akkor 90%-ban helyes lesz a tipp.../

Ez a ma délutáni utolsó altatás olyan jól sikerült, hogy fel sem akar ébredni...
Pedig már csaknem fát vágtam mellette. Sőt, szerintem rajta is lehetne.
Micsoda telhetetlen is vagyok én. Küzdök egy órát, hogy elaludjon, és a végén még nyígok, hogy nem ébred fel, mi?!

5:2 a javamra!

Éjjel álmomban kitaláltam az akrobatikus jódlit.
Fáradt vagyok, na.

A kiskölyök elkezdte kinőni a mózeskosarát. Innentől vége a nappali altatásoknak, mert csak abban volt hajlandó szunyókálni, ha előtte 10-20 percig rázták a seggét.
Éjjel szerencsére alszik azért. *lekopogja*

Persze nem is tudom mit gondoltam...de hát az egyszeri kezdő szülő úgy van vele, hogy na, így legalább elalszik. Persze utólag tudom már, hogy nem volt jó ötlet. Utólag nyilván nem ezt csinálnám.
A kölyök hozzászokott, mint jó rabszolgatartó. Most meg majd jól leszoktatom róla. Eszi, nem eszi, nem kap mást, és az ágyban kell elaludni. Elvégre arra való a kiságy, vagy mi.
Persze tiltakozik a rendszer ellen a kis szentem. Lázad.
Én meg finomkodok. Csitítgatom, duruzsolok neki, álomba simogatom. A Ferber-módszert inkább hagyjuk. Az egy állatság szerintem. Főleg ebben a korban.

Tegnap kezdtem az egészet, vettem egy nagy levegőt és eltettem a mózest messzire.
Éééés rögtön az elején kétszer én győztem és némi csitítgatás után elaludt 2*2 órára. Meg is döbbentem a hirtelen sikeren.
Ma meg ő győzött. Kétszer is.

2:2

Persze már zúg a fejem az ordításától. Valahogy ez pont az a frekvencia, ami az embernek a koponyáját szaggatja ketté. Főleg, ha a füledbe üvölt. Kéne neki egy iker és akkor nem kéne sztereóban hallgatnom többet semmilyen fejleszedős metálzenét, az tuti.

De ha a fene fenét eszik is, meg fog tanulni a ded elaludni!