Egészen itt a tavasz. Jó, tudom, fúj a szél és hideg is van... de ez megint tavasz!(Lassan már nyár.)

Ideszokott az erkélyre két kurva galamb. Baromira otthon érzik magukat, pedig itt aztán semmi nincsen, amit nekik tettünk volna oda.
Undorító, gusztustalan tollas patkányok! Valamit ki fogok találni ellenük, az biztos. Például legközelebb késsel megyek ki (úgy nagyjából 10 perc múlva, amikor felbátorodva visszarepülnek). De lehet, hogy ágyút viszek ellenük. Az az egyetlen bajom, hogy a gusztustan tetemüket is el kell utána takarítani.
Hmmm... mondjuk a vízágyú az hatékony volna, és helyszínelni sem kéne utána... Ezen a terven még dolgozom. Nincs valami jó galambriasztó szerkezet?

Nem vagyok ám állatellenes. Tegnap kinn voltunk az Állatkertben is. Majdnem nem jött össze mondjuk. Reggel kilenckor, amikor Kisangyallal tárgyaltam meg a napi programot, nálunk hétágra sütött a nap, nála - két kerülettel odébb - meg szemerkélt az eső. A végén mégis kimentünk, és nem bántam meg. Végre leporolhattam a fényképezőgépemet.

Telefotóztam egy gigabájtot. Oké, mondjuk tömörítetlen képekkel. Ez azért jó, mert utána csodát lehet művelni szoftveresen ezekkel, méghozzá nem is kicsit.
És volt is téma rendesen. Jó, a szokásos kifutók a szokásos állatokkal természetesen most is a helyükön voltak. (Kivéve a medvék. Ők igazoltan távol voltak.) Kicsit unalmas is volt talán. A tavat meg éppen felújítják, úgyhogy nem volt flamingó és kacsák sem, plusz egy csomó madarat elzártak a fertőzésveszély miatt.



Ellenben a Majomház! Na, ott leesett az állam. Legutóbb rémlik, mintha lepkék rohangásztak volna szabadon az egyik melegházban... na, itt most a kedvenc selyemmajmaim voltak. Ott ugrándoztak a trópusi fákon mindenfelé. Volt vagy három lajhár is. A földön meg pár jasszána szaladgált. Egészen elképedtem. Hatalmas élmény volt. Mondjuk a majmocskák nem szemtelenkedtek bele az ember cuccába, nem turkálták össze a haját... de így is csodás dolog ez. Tök jó volt fényképezőgéppel vadászni a mindenfelé ugrándozó állatkákra.

Ugyanez volt a Pálmaházban is. Mondjuk 400 forint volt a belépő pluszban, de többszörösen is megérte. Mindenhol trópusi madarak repkedtek. Mondjuk nem volt egyszerű lefotózni őket a fényviszonyok miatt, plusz vakut inkább nem használtam, de azért lett pár jó képem.
Baromira kifáradtam, plusz a végére kicsit már sok is volt a látnivaló, de nagyon jó móka volt, az biztos.

Az a riherongy nagybetűs, az Élet humorosan ugyanazt produkálja, amit az iskolában tanítanak. Mert mit kapok én az iskolában? Bemegyek konzultálni a nagynevű szaktanárokhoz, mert ők okosak én meg nem. Elmondják, hogy mit rajzoljak, én meg lerajzolom. Mert ők okosak, én meg nem. Aztán jön a másik tanár, aki megnézi, amit rajzoltam. Fog egy baszomnagy vörös zsírkrétát, bekarikázza az ominózus megoldást és utánam hajít egy baszomnagy karót is. Én meg csak kapkodom a fejem.
És mit kapok a Építkezésen? Megyek konzultálni a szerkezettervezővel és a statikussal, mert ők okosak, én meg nem. Lerajzolom, amit mondanak. Aztán jön a műszaki ellenőr és a projektmenedzser, áthúzzák egy baszomnagy ácsceruzával és kihajítanak, mint macskát szarni. Rosszabb esetben le is hülyéznek. Én meg csak kapkodom a fejem.

Szerintem jobban jár a világ, ha elmegyek lemmingnek. Néha le kell ugrani valami francos sziklaszirtről a tengerbe... de amúgy tök nyugis az élet.

Ma reggel egy kedves, ám régen nem látott lány rákérdezett emilben, hogy mi a bajom, mert a postjaim alapján aggódik értem.
Ez baromira jólesett, mármint hogy aggódnak értem.
Aztán elgondolkodtam, hogy tényleg, most akkor nekem van valami bajom?
Megszámoltam a végtagjaimat... kéz, láb... megvan mind.
Megszámoltam a belsőszerveimet... abból is megvolt minden, még a májam és az agyam is.
Aztán megnéztem, megvolt a fülem és az orrom is, meg a szemem, ami mint a sasé. (Tudod, csipás. Háhá!)
Külsérelmi nyom nem látható... a szokásos kék-zöld foltjaimon kívül persze, mert bíz' attól is bekékülök, ha nekimegyek az asztal sarkának. Márpedig hetente háromszor tutira nekimegyek az asztal sarkának, levállalom az ajtófélfát, vagy lefejelem a fotelt...
Szóval asszem, szervileg jól vagyok.

Agyilag is rendben lehet minden, mert az előbb direkt ezért felmondtam a szorzótáblát és a 7*8-nál ugyanúgy elakadtam, mint 6 éves korom óta mindig. A hétszernyolc nem megy, na. Ez van.

Végeredményben azt hiszem, csak lefáradtam. Tavaszi fáradtság, kávéfüggés, kollegák, akik az agyamra mennek és melók, amiket most már rendszeresen háromperces határidőkre kell elvégeznem.
Idebenn kezdik rólam azt hinni, hogy valamiféle csodatévő szent vagyok. Hát hogyne.
Házakat építek két kattintással. A látványterveket már az ujjam csettintésével készítem. Az üres, unalmas és egyszínű pixeleket szemvillanás alatt fás ligetekké és bodros felhős rajzfilm éggé varázsolom. És a számítógépeket kézrátétellel gyógyítom. Én vagyok itten a guru, kérem.
Egy fáradt guru. Egy fáradt guru meg hétvégén lerogyván a monitor elé letargikus és fáradt postokat ír.
...
Főzzön már valaki egy kávét, hé!

Ma reggel a Moszkva tér környékén egy gyalogos átkelőhelyen várva újra feltámadt bennem a kétkerekűek iránt érzett (amúgy megalapozott) düh, ami tavaly ősz óta szunnyadni kényszerült az időjárás miatt.

Történt ugyanis, hogy miután zöldre váltott a gyalogosok lámpája (ekkor az úton jó előre piros van már) és elindultunk a zebrán át, egy biciklis a piroson és a gyalogosokon lassítás nélkül átvágva elsuhant az orrom előtt, úgy egy méterrel... majd egy másodperccel később majdnem becsúszott a tök szabályosan kikanyarodó busz alá. Bravó.
Ilyenkor vagyok úgy, hogy adott (bal)esetnél rászánnám azt a rohadt időt, és megvárnám, míg kijönnek helyszínelni a kékek, hogy biztosan legyen valaki, aki tanúskodik a szerencsétlen buszvezető mellett.

Thx, csávókám: köszi, hogy eszembe juttattad, mit rühellek az így közlekedő fajtádban - már majdnem elfelejtettem.

---
Mielőtt megint vérmes - de amúgy normálisan közlekedő, ám társaikat mindenáron és vakon védeni akaró - biciklisek árasztanák el a tagboardot, közlöm: gyalog és kocsival is mindig segítettem őket (akárcsak a nem pofátlan motorosokat), legyek akár az úttesten, akár a járdán, valamint azokkal a kevesekkel, akik csengőt is használnak (értitek, CSENGŐT!! - ami ritkasága alapján tutira egy méregdrága extra lehet!), különösen előzékeny vagyok.

Remélem amúgy, hogy egy külön bugyor várja "odaát" a köcsög/bunkó/eltaposnivaló_féreg (kívánt rész aláhúzandó) bicikliseket/motorosokat/autósokat. Nagyon sokan rászolgálnak ugyanis.

(Hogy egyértelmű legyen, hogy nem magától a közlekedési eszköztől válnak az illetők ilyenné (mivel a probléma gyökere nem onnan ered: az eszköztől, illetve annak súlyától és sebességétől csak veszélyességük emelődik négyzetre), a metrón utazó emberek közlekedési kultúrája is hasonló szinten áll.
Csak ők puhább testüket féltve kevésbé jelentékeny veszélyforrások. De felszállóként a leszállókat meg sem várva benyomakodni az ajtóba, lökdosődni, a mozgólépcsőnél a sor elejére vágni - háhá, tudom már, hol tanulták azt, amit kocsival is előadnak! - általános tünet.)

Ha már a közlekedési témánál vagyunk: ma megint kezdődik az őrület a Nagykörúton. Szép, új, nagy és modern villamosokat kapunk. Sajnos pont egy olyan villamosvonalon, amin - már egy ideje - nem utazok. Ez amúgy megszokott: amint költözés vagy egyéb változások miatt már nem közlekedek egy vonalon, azt hirtelen modernizálják, szép/új/sűrűn közlekedő (esetleg légkondis) buszokkal vagy villamosokkal látják el. Érthetetlen.
Meg az is, hogy mindig a másik sor halad gyorsabban, és tegnap megnéztem: a szomszéd erkélye is zöldebb!!! Grrr.

/hangulatjelentésünket olvashatták/

Olyan szinten nem volt kedvem írni semmit sem, hogy az már-már fájdalmas. Mondjuk mást csinálni sem nagyon volt kedvem... Például tanulni is kellett volna, de az is csak immel-ámmal ment. Aztán végül nekem lett igazam, mert egyáltalán nem olyanokat kérdeztek, amik a jegyzetben voltak. Ez persze nem jelenti azt, hogy legközelebb is ekkora szerencsém lesz.

Aztán tegnap ez az egész egy hatalmas délutáni alvásba fulladt bele. Szőkeherceg nagyot nézett, hogy hogy tudok egyszerre négy órát aludni egy délután és utána este még képes vagyok álmos is lenni. De most micsináljak? Már hiányzott a durmolás.

De azért jókislány voltam, festettem tojást, meg főztem sonkát is. Apámék megleptek ugyanis egy kisebb darabbal, ami kábé annyira hiányzott, mint púp a hátamra. De végülis mi nem vettünk, ma pedig egy jóizűt reggeliztem belőle, úgyhogy végeredményben hálás vagyok a meglepetés-sonkáért.

Szőkeherceg elment locsolkodni. Én meg mostan unatkozom.
Jobb híján megpróbálok megküzdeni a lakásban uralkodó káosszal. A konyhát már kábé káosz- és morzsamentesítettem. Aztán jöhetnek az elszánt locsolók. Sör az sajnos nincs, van viszont bor, martini, pina colada, tiramisu likőr és egy csomó portigris.

Na, mindenkinek jó termékenységi rítust, meg ilyeneket!

Pár hónapja már tervezgettem ezt a kis ékességet. Na, nem mintha én amúgy hordanék ilyesmiket, de jó volt eljátszogatni a dizánnyal (na, meg a progival). Aztán majd valaki esetleg le is gyárthatja.

Undorító, perverz örömöt okoz a gyermeteg énemnek az árvíz. Pfujj!
Ez az énem, amit egy katasztrófa-turista bizonyára letagadna, ha megkérdeznék a dologról. Dolgozzatok be a homokzsákok közé, de én legalább vállalom.

A Duna ugyan nem fagyott be, mint szerettem volna, viszont kiáradt. De úgy, mint az istennyila. Mondjuk nem tudom, hogy akik most nagyon hangosan tapsikolnak a rekorddöntögetésnek, mégis mire számítottak, amikor látták, hogy a két hétnyi tavasz beköszöntekor még kábé öt méter hó van a hegyekben...

A főnököm kertjét is elárasztotta amúgy a folyó. Naponta hordta a képeket, hogy hogy csónakáznak a gyerkőcök az úszómedence helyén, meg hogy még a terasza kinn van a vízből. Aztán azt is mesélte, hogy a parton, ahol lakik, valahogy összekovácsolódott a plebs és a régen morózusan szótlan ügyvédféle most gyertyafénynél borozgat a szomszédokkal. A városrészből vidám kis falu lett...csak egy kicsit több a víz a kelleténél, de a hangulat jó. Feloldódott a vízben...

Aztán megnövekedett egy kicsit a forgalom is. Mindenki a gátakra igyekezett. Nem homokzsákokat pakolni, hanem mert ezt az eseményt ugye látni kell. Annyira látni kellett, hogy vasárnap délután a dugók miatt már rendőröket kellett kivezényelni, hogy ne engedjék be a területre a bámészkodókat. Azért ha belegondolok, ez nagyon durva.

A főnököm felvetette, hogy ez már a globális felmelegedés miatt van. És muszáj volt vele egyetértenem.
Ugyanakkor a sorozatos katasztrófák még mindig nem vették el senkinek a jókedvét. Volt szökőár, bazinagy... de aztán helyreállítottak, újjáépítettek. És a katasztrófa-lesők ott voltak és filmeztek és a végén az eseményt egyfajta fesztivállá magasztosították. Ahol ott kell lenni és látni kell. Nos, bennem felrémlett a kép, ahogy kéjes örömmámorban, filmezve és fotózva vágjuk ki magunk alatt a fát. A faj kipusztul, de legalább jóléreztük magunkat. Tök állat, nem?

Elképesztően filozófikus vagyok, bazmeg.

Hogy kicsit leszálljak a földre, elmesélem, hogy nekem szegénynek mennyire baromira nehéz mostanság eljutni a Dézsa-üzembe. Jó, eddig is kábé egy-másfél órába telt. 10 perc gyalog, aztán HÉV, aztán villamos, aztán metróval 1 megálló, aztán megint HÉV és megint 10 perc gyalog. Most viszont nem visz el a villamos a metróig, mert sajna a víz alatt még nem tud közlekedni. Sőt a HÉV sem jön el a metrómegállóig, mert az sem tud a vízben közlekedni... Úgyhogy kinéztem egy másik villamost. És mivel az körbemegy a fél városon, hát 40 percig várostnézek.


Egyébként pedig nem történt semmi.
Najó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Egy csomó dolog történt, de hát ki lelkesedik az olyan történetekért, hogy az önkormányzat visszadobta a tervünket, holott minden szabványt betartottunk... és két hétnyi egyzkedés után végülis áttervezzük a házat. Ronda lesz, mint a bűn. De fő a jogszabály szelleme... A hely szelleme meg ki a faszt érdekel??!
Meg kit érdekelne a pöfögés az inkompetens megrendelőkről, akik inkább megtervezik a saját lakásukat kockás papíron, és nem hiszik el az építésznek, hogy lakhatóbbat, szebbet, izlésesebbet tud tervezni?
Kit érdekel, hogy a sok hülye miatt kénytelen vagyok egy jó házat elrontani és áttervezni édeskésen neo-szecessziós stílusban?
Meg kit érdekel, hogy egy igényesen tervezett templomról kénytelen vagyok olyan látványterveket készíteni, hogy...áhh, hagyjuk!

...biztos csak nagyon savanykás volt a ma reggeli kávém...