Undorító, perverz örömöt okoz a gyermeteg énemnek az árvíz. Pfujj!
Ez az énem, amit egy katasztrófa-turista bizonyára letagadna, ha megkérdeznék a dologról. Dolgozzatok be a homokzsákok közé, de én legalább vállalom.

A Duna ugyan nem fagyott be, mint szerettem volna, viszont kiáradt. De úgy, mint az istennyila. Mondjuk nem tudom, hogy akik most nagyon hangosan tapsikolnak a rekorddöntögetésnek, mégis mire számítottak, amikor látták, hogy a két hétnyi tavasz beköszöntekor még kábé öt méter hó van a hegyekben...

A főnököm kertjét is elárasztotta amúgy a folyó. Naponta hordta a képeket, hogy hogy csónakáznak a gyerkőcök az úszómedence helyén, meg hogy még a terasza kinn van a vízből. Aztán azt is mesélte, hogy a parton, ahol lakik, valahogy összekovácsolódott a plebs és a régen morózusan szótlan ügyvédféle most gyertyafénynél borozgat a szomszédokkal. A városrészből vidám kis falu lett...csak egy kicsit több a víz a kelleténél, de a hangulat jó. Feloldódott a vízben...

Aztán megnövekedett egy kicsit a forgalom is. Mindenki a gátakra igyekezett. Nem homokzsákokat pakolni, hanem mert ezt az eseményt ugye látni kell. Annyira látni kellett, hogy vasárnap délután a dugók miatt már rendőröket kellett kivezényelni, hogy ne engedjék be a területre a bámészkodókat. Azért ha belegondolok, ez nagyon durva.

A főnököm felvetette, hogy ez már a globális felmelegedés miatt van. És muszáj volt vele egyetértenem.
Ugyanakkor a sorozatos katasztrófák még mindig nem vették el senkinek a jókedvét. Volt szökőár, bazinagy... de aztán helyreállítottak, újjáépítettek. És a katasztrófa-lesők ott voltak és filmeztek és a végén az eseményt egyfajta fesztivállá magasztosították. Ahol ott kell lenni és látni kell. Nos, bennem felrémlett a kép, ahogy kéjes örömmámorban, filmezve és fotózva vágjuk ki magunk alatt a fát. A faj kipusztul, de legalább jóléreztük magunkat. Tök állat, nem?

Elképesztően filozófikus vagyok, bazmeg.

Hogy kicsit leszálljak a földre, elmesélem, hogy nekem szegénynek mennyire baromira nehéz mostanság eljutni a Dézsa-üzembe. Jó, eddig is kábé egy-másfél órába telt. 10 perc gyalog, aztán HÉV, aztán villamos, aztán metróval 1 megálló, aztán megint HÉV és megint 10 perc gyalog. Most viszont nem visz el a villamos a metróig, mert sajna a víz alatt még nem tud közlekedni. Sőt a HÉV sem jön el a metrómegállóig, mert az sem tud a vízben közlekedni... Úgyhogy kinéztem egy másik villamost. És mivel az körbemegy a fél városon, hát 40 percig várostnézek.


Egyébként pedig nem történt semmi.
Najó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Egy csomó dolog történt, de hát ki lelkesedik az olyan történetekért, hogy az önkormányzat visszadobta a tervünket, holott minden szabványt betartottunk... és két hétnyi egyzkedés után végülis áttervezzük a házat. Ronda lesz, mint a bűn. De fő a jogszabály szelleme... A hely szelleme meg ki a faszt érdekel??!
Meg kit érdekelne a pöfögés az inkompetens megrendelőkről, akik inkább megtervezik a saját lakásukat kockás papíron, és nem hiszik el az építésznek, hogy lakhatóbbat, szebbet, izlésesebbet tud tervezni?
Kit érdekel, hogy a sok hülye miatt kénytelen vagyok egy jó házat elrontani és áttervezni édeskésen neo-szecessziós stílusban?
Meg kit érdekel, hogy egy igényesen tervezett templomról kénytelen vagyok olyan látványterveket készíteni, hogy...áhh, hagyjuk!

...biztos csak nagyon savanykás volt a ma reggeli kávém...