Előmászott a hűtőből két banán. Egészen lebarnultak odabenn. Úgyhogy lett banánturmix... ami tottyadt banánból 30%-kal lágyabb és krémesebb állagú, mint más banánokból. És a ráncokat is kisimítja... *a szerző a sok tanulástól meghülyült*

Hatalmas, bűnös vásárlást csaptunk ma. Már úgyis régóta tervben volt, hogy csináltatunk egy METRO-kártyát, hogy ne függjünk folyton mások kártyájától.

Egy bevásárlás képei
I. fejezet: A helyi piac

Sajnálatos dolog, de hosszú évek alatt valahogy kifejlődött bennem egyfajta szombatdélelőttipiacolás-undor. Most sem sikerült nagyon leküzdeni. Állati sokan voltak és mindenki jóltáplált birkák módjára mozgott. Legtöbbször előttem. Általában az orrom előtt szokott eszébe jutni a szatyros néniknek leállni és megtárgyalni a pesterzsébeti közéleti problémákat, ugyanígy előttem kezd el kóvályogni a bevásárlócetlivel elküldött sörhasú, sörszagú, bőrkabátos papa, előttem kezd trécselni az eladó a rég nem látott barátnőjével, és úgy általában mindenki állati jólnevelten ott áll meg, ahol eszébe jut, és úgy viselkedik, mintha otthon lenne a nappalijában és nem is volna körülötte senki. Na, azért némi küzdelem árán beszereztük a havi rágógumikészletet, meg pár kevésbé kornyadt zöldséget, ja és némi csokitojást a hétfői locsolóhadaknak.
És csak ezek után indultunk a METRO-ba. (Bevallom, ott is áldatlan állapotokra számítottam, mert ilyenkor ünnep előtt mindenki meghülyül. Ez is sokéves tapasztalat.)

II. fejezet: Megashopping a szupermarketban

Jó sokan voltak a parkolóban.
Viszont jól eloszlott a sok ember a hodálynyi csarnokban.

Check in
A vevőszolgálati pultnál már láttuk, hogy itt aztán óriási a kínálat. Egy alvó bébit pátyoltak az áruházi alkalmazottak. A pult tetején. Szőkeherceg rögvest arra a következtetésre jutott, hogy ma bizonyára áron alul lehet venni ARO Tündéri Alvó Kisbabát... mire körbejártuk az egész boltot, de nem volt sehol sem. Szerintem elkapkodták.

On board
Viszont potom áron jutottunk hozzá egy wokhoz. Bazinagy öntöttvas alkalmatosság a szentem, ami mellett semmi más nem fog elférni a gáztűzhelyen, és tuti, hogy a gusztusos kis kör alakú mosogatónkba sem fog beleférni. Ellenben tudom, hogy állati jó kajákat lehet benne csinálni és ezt többször szándékszom is bebizonyítani.

Kínai kaja, szok, olcó...
Vettünk egy kínai leveses készletet. Na, nem mintha olyan gyakran ennénk kínai levest itthon. Őszintén szólva zacskós Vifon levesen kívül nem nagyon ettünk még ilyesmit. Na, de milyen jól mutat a zacskós Vifon leves egy mattfekete csöbörszerű leveses tálban! Mellette egy gusztusos kis kerámia evőpálcika-pihentető, és az evőpálcika is elegáns fekete színben pompázik.

Lehetett kapni szusi-hozzávalókat is. Szusi-rizs, algalapkák és egyéb gyanús hozzávalók. Na, de itt már megálljt parancsoltam magamnak.
Ugyanis már ezek előtt jött egy ablaktörlőszett, egy macis bögre (ami még nem volt meg a készletünkben), egy kávéillatú(!) illatosítógyertya (arra az esetre, ha nem akar az ember kávét főzni, de azért kávé illatra vágyik), egy profi palacsintasütő műanyag lapáttal (már csak azért is, hogy Kisangyal legközelebb is tudjon nálunk palacsintát sütni).

In vino veritas. Veritas vincit. Veni, vidi, vici... és más latin bölcsességek, hogy az „elitgimiben” szerzett tudásomat csillogtathassam
A boros részlegnél egészen elgyengültem. Nem értek a borokhoz, de azt tudom, mi finom és mit szoktam szeretni... Hát itt tájegységek szerint szétválasztva, gusztusos kis felhozatalból lehetett választani. Nem mertem venni semmit. Végül egy Garrone muskotályos pezsgő jött velünk. Kicsivel később csatlakozott hozzánk egy üveg Amaretto likőr is.

A távozás angolos mezeje
Pánikszerűen vettem az irányt ekkora költekezés után a pénztár felé. Azért még útközben felcsíptünk cca. másfél kiló csirkemell filét, hogy legyen, és mert úgysem volt kisebb csomagolás… és majdnem felcsíptünk két hejre menyecskét is, akik Bakonyi túrókrémet kóstoltattak... de aztán csak a túrókrém jött velünk.

III. Multimédia-túra
Ezek után még képes voltam (egy kiadós tankolás után, mivel lovunk már szomjas volt) venni egy 256 MB-os memóriakártyát is a telefonomba, hogy tudjak majd zenét hallgatni, lyól. Valahogy a gyárilag mellékelt 32 MB-ra nem sok dolog fér. Kíváncsi leszek, hogy fog szuperálni.
Pont a héten hallottam, hogy az MMC-kártyák hajlamosak fagyni, meg úgy általában nem jól működni... De majd meglátom. Úgyis csak pénteken tudom meg. Hála a WinXP jótéteményeinek, az itthoni gépre nem tudtam feltelepíteni azt a nyamvadt adatkábelt, amit a telefonom is bevenne, így a divattelefonomba csak a melóhelyen tudok másolni bármit is.

IV. Prológ, vagy amit akartok
Mindebből kitűnik, hogy szorgalmas tagja vagyok a fogyasztói társadalomnak. Habár, még nem tudom, hogy hová fogom ezt a sok cuccot elpakolni.

V. Rigor szundi
Kicsit elfáradtam a vásárlásban.Szőkeherceget is megviselte a shoppingoló körút. Most itt szuszog a kanapén édesdeden. Egy fagylaltos kávé után. Ennyit a koffeinről.

Annyira vonzó volt a tévé előtti tornázásra fenntartott polifoam, hogy úgy döntöttem, relaxálok egy kicsit. Lemegyek egy picit alfába, és máris frissebb, fiatalosabb leszek. Hát nem továbbmentem a görög ábécében?! Úgy elaludtam, mint a sicc! A földön, a tévé előtt. Utána frissen, fiatalosan bemásztam az ágyba és ott folytattam a görög ábécét, majd átvettem az szanszkrit és a szuahéli betűket is... Most friss vagyok és fiatalos. A mai harmadik kávé után.

Sajnálatos plázacicaláz kapott el. Úgyhogy sürgősen vásárolnom kellett. Ruhát, mi mást? Na, nem volt egyszerű dolog. Immáron lassacskán már csak a konfekcióméret vége felé kapok magamra nadrágot.
Már az első boltban szembesültem a kínálat visszatetsző mivoltával. Mert mit is árulnak? Anorexiás tinikre méretezett falatnyi szoknyákat, szintén alultáplált tinikre méretezett gyárilag szakadtra használt nadrágokat, divatkukalakó színekben természetesen (lásd: kéthetes párizsi rózsaszín, kiégett neonlámpa narancssárga, barnás-zöldes-libafos szín, kékes-trutymósárga) és szakadt ribancok ízlésvilágának megfelelő, tépett neccharisnyára emlékeztető felsőket. Bizonyára mind haláltrendi és gigamárkás. Mindazonáltal, köszönöm, de nem akarok azon tanakodni reggelente, amikor elmegyek a tükör mellett, hogy vajon honnan szereztük ezt az absztrakt bohócot ábrázoló neoprimtív festményt. Na, úgyhogy tovább is mentem a következő boltba.
Itt már voltak farmerszínű farmernadrágok is. Igaz, hogy mind úgy nézett ki, mintha igénytelen hippikolóniák minden tagja hordta volna már, de legalább nyomokban tartalmaztak farmerkéket. Viszont csak 36-os méretig. Háháá! Viszont volt extra méretű ruha kínálatuk a reklámtábla szerint. Na, nosza! Bár nem érzem magam elefántnak, de hátha a gigatrend szerint már biztos annak számítok, gondoltam. Hát nem. Tévedtem. Volt egy csomó dagadt plázaluvnyára gyártott halásznadrág jellegű flitteres izé... úgy nagyjából 50-es fenékmérettől felfelé. Szóval oké. Végkövetkeztetés. Lehet ruhát kapni 30 kilóig és 150 kilótól felfelé. Ühümm... na, menjünk a következő boltba!
Jééé, konszolidált kínálat. A megatrendi eladócsaj mély fintorral konstatálja a potenciális vásárló belépését. Azért sem veszek róla tudomást! Jééé, leárazott farmerek! Nyilván kimentek a tegnapelőtti divatból. Nincsenek csőlakó sztáljban szétszaggatva, jééé! Na, nézzük csak a legnagyobbat! Aztaaa! Ez jó rám...
Szóval most van egy tök kényelmes, dögös, divattalan, trendtelen farmergatyám, amiben jólérzem magam. Na, nyomás a következő boltba!
Konszolidáltsági mutatónk ezúttal kilendült. Negyvenes, irodaszékbe hízott alkalmazottak előnyben. (Jelzem, még pár év, és én is odajutok.) Kis kutakodás után azonban került azért a kosárba itt is pár dolog. Egy elegáns szürke nadrág, egy újabb (picit szűkebb) farmer és egy hízás elleni, hashájkiemelős felső után meguntam a vásárlást. Meg aztán lassan zárni is kezdett minden üzlet. Már úgy hessegettek kifelé az eladók a felmosófával...
Még az állatkereskedésbe azért beengedtek, hogy megcsodáljuk a kínálatot, ha már arra járunk. A folyton alvó szkunk már régi ismerős, valahogy nyolcvanezerért nem akarják elvinni, ő pedig csak eszik és alszik. Már tök dagadt a kis szőrmók, bár eddig jobbára összegömbölyödve láttuk. Aztán van ott egy unott csincsilla, bőszülten tisztálkodó nyulak, a prüntyögő papagájok és jópár kopasz tengeri malac.
Ahogy kiléptünk, már húzták is le a rolót.
Jót plázáztunk, na.

A mai a sűrű postok napja, úgy tűnik...
Az imént vándorolt a gyomromba némi chilis csokikrém. Na, nem kell megijedni, egyrészt nem hülyültem meg, másrészt ez nem egy sámánikus ritus félresikerült mellékterméke. Esőtáncot sem jártam a készítése közben. Nem kellett hozzá sok dolog:
személyenként cca. 3 teáskanálnyi csokikrém (lehet kapni üvegben és műanyag flakonban is, eredetileg tán díszítésre szánták)
kb. 1 dl habtejszín
némi chilipor (na, ezzel vigyázzunk, mert túladagolás esetén fennáll a veszély, hogy Emberünk fennhangon tüzet lihelve lefordul a székről)
Egyébként használhatunk Erős Pistát is, de akkor számolni kell azzal az egyedi esztétikai élménnyel, amit a világos barna krémben lebegő piros paprikacafatkák és a sűrűn előforduló paprikamagok látványa okoz.
Na, ezeket a dolgokat egy habverővel, vagy kicsi adag esetén kézi tejhabosítóval verjük addig, amig a plafon izzadni nem kezd... de legalábbis amig nagyjából krém állaga nem lesz. (megjegyzem, hogy a túlvert tejszín humoros kis állatfajta és vajjá áll össze. Nos, valahogy egyetlen családtagom sem szerette eddig az édes, csokis vajat.) A kész krémet az első lelkesedés melegében rögvest tálalhatjuk.
Mindenkinek javaslom az élményt.

*SPOILER ON*

Nem égeti a szádat, nem csípi a nyelved, nem fogsz tőle harákolva a csapig menekülni, hogy kiidd a Dunát (Tiszát, Marost, Atlanti-óceánt, miegyebet)... édes, krémes, és csokis, ahogy kell...
Aztán amikor a torkodhoz ér, elkezd finoman csípni. Na, nem kell félni, ha nem túlzod el az adagot, akkor alig fogod érezni.
Csipked majd egy picit egészen a következő kanálig.
Aztán egyszercsak elfogy.

*SPOILER OFF*

Egyébként nem kergültem meg és nem néztem túl sokat a Csokoládé DVD-t. Egyszerűen csak volt szerencsém megkóstolni a Tortuga nevezetű műintézmény chilis csokoládés parféját és sajnos csoki és chili rajongó is vagyok.

Ez nem autóreklám. Bár lehetne... De annyit ment előttünk, hogy nem bírtam nem lekapni.

Kitettem egy új linket ide balra. Építészek. Érdemes megnézegetni a honlapjuk többi részét is. Furcsamód az építész egy olyan állatfaj, melynek egyedei hajlamosak véresen komolyan venni magukat, ez egy kellemes kivétel.

Más. A hosszú hétvége azzal bosszulta meg magát, hogy ma be kellett jönni dolgozni. Sőt, suliba is kellett volna menni, de arra már végképp nem vállalkoztam.
A másik bosszú az volt, amikor hétfőn egy kiruccanás keretében úgy döntött a csapat, hogy megmássza a hollókői várhegyet és utána még a Salgó-várhoz is felcaplatunk. A kaptató fő poénja pedig egyértelműen a lanyhán olvadozó, kásás hómaradék volt.
A télben eltunyult kis testem nem szerette az igénybevételt, hogy őszinte legyek és némi lábfájással karöltve kezdett sztrájkolni. Arról már nem is beszélek, hogy Vader Nagyúr méltán vehetett volna leckéket tőlem, úgy ziháltam a lejtő végén. A tetején. Nem az alján.

Úgyhogy mostanában kicsit nagyobb erőbedobással csinálok esténként felüléseket a tévé előtt...

Keresőszavak: épszerk, kenyérsütés, macis képregény, tökönrúgás, anyám puncija...
Kommentáljam? Kell?
Különbenis ma nyűgös vagyok.

Íme, egy újabb gyöngyszem. Úgy tűnik, hogy a szállodaiparban nagy hangsúlyt fektetnek a többnyelvű tájékoztatásra. Ez dícséretes. És a potenciális vendégek míves, nyelvi szórakoztatását is dícséretesnek tartom... *elvonul fuldokolva röhögni*

Na, kéremszépen. Mostan itten az vanik, hogy baromira nincsen időm. Amikor lenne, akkor alszom, vagy plüsskutyákat szórakoztatok.
A meló körülöttem jelenleg nem csak rétegekben, de immáron hegyekben álldogál. Réteges hegyekben. Tiszta földtörténet az asztalom. Az új asztalom! Mellesleg. Merthogy beköltöztem a legjobb sarokba az irodában. Mindent látok, engem pedig senki sem lát. Csak éppen nem használom ki, fene a luxusát neki! Valahogy nem csetelem, emilezem, netezem, szexlapozom szarrá magam. Valahogy nem is hiányzik. Pedig csaknem egy éve kezdtem éppen azt hinni, hogy netmániássá váltam. De nem. Tévedtem. Lassacskán olybá tűnik, hogy az Élet, az a rongyos, törekszik az egyensúlyra, és adogatja vissza azt az ellébecolt másfél évet, amit a jólfizetett semmiben üldögéltem lassan száradó babérok között. Na, azért aggódni nem kell, cseppet sem bánom ezt, sőt panaszkodni sincsen sem kedvem, sem okom. Éppenhogy valami ilyesféle az, amit szeret az én kis lelkem. Pörgés, adrenalin, kávé, csoki és más finom falatok. Lassacskán már nincs is sötét, amikor elindulok hazafelé. Hát kívánhatnék ennél többet? Mondjuk 36 órás napot.