Nyúlon túli filmismertetőket olvasgatva elhatároztam, mégse temetem el agyam hátsó részébe (a két résznyi Tomb Raider és a Nagy Sándor mellé) a tegnapelőtti estét. A HBO-n ugyanis az Apoca.... (puskáznom kell, afenébe) Apocalypto ment.

Nem láttam még, és bevallom, a 30 ezüstért elárult Fiú halálát feldolgozó műalkotását sem láttam a rendezőnek teljes egészében (csak a végére kapcsoltam át egy máig tisztázatlan véletlen folytán), talán ezért is nem értettem teljesen, miért kap annyit Mel Gibson a South Park készítőitől, már amikor nem az IRL húzásait fricskázzák.

Azt kell mondjam, hogy a film besorolást nyert nálam a W-kategóriás (Waste of time) bugyorba, amiért fent kellett maradnom miatta későig koránig.
Hogy miért maradtam fent?
Ennek oka részben a fenti bekezdésből eredő hiányérzet, másrészt meg egy régi irtózás a befejezetlen filmektől, ugyanis anno kisfiúként nem tudtam magamban megnyugtatóan lezárni a Köd című horrorfilmet, miután annak utolsó 5 perce lemaradt a túl rövid videókazettáról.
A dolog lelki hatása évekre (finoman fogalmazok) visszavetette az érdeklődésemet a thrillerek és horrorfilmek terén, és a témában hanyatló műveltségemet általános iskolai körökben nehezen tudtam csak titkolni -- ez a hátrányom ráadásul a mai napig megmaradt.

Visszatérve a filmre kissé gondban vagyok, ha össze akarom foglalni a véleményemet. Mert nem megy. Nem nagyon van ugyanis, csak benyomások. Mert nem tudom megragadni a konkrétumokat (ja, mert olyan sikamlósak a kiontott dolgoktól, mi?).
Azt se mondhatnám, hogy túl véres vagy kegyetlen volt, mert láttunk már rosszabbat is. Mel Gibson a tulajdon kardjával több és látványosabb vért ontott ki rettenthetlenül küzdve a szabadságért, és bármely 2. VH-s koncentrációs táboros dok. filmben látunk viszolyogtató pózókban egymásra hányt emberi testeket hasonló mennyiségben.

De miről szólt a film?
Próbálok nem nagyot markolni... ha a Háború és béke Oroszországról szól, mint tudjuk, akkor ez ööö... Nem tudom megmondani. Talán távoli helyen élő élt emberekről...
És ennyi. Ha többet mondok, az nem igaz. Nem igazán szólt arról, azokról, csak legfeljebb megemlített pár dolgot, elmosódott díszletként használva őket. Még csak állást sem foglalt. De rengeteg félmeztelen indiánt láthattunk futni. Másra se vágytam egész évben.

Különösebben nem hatottak meg az emberi sorsok szálai se, bár az első 20-25 perc kissé naturalista, de annál hihetőbb élettörténései talán a legjobb részei a filmnek. Aztán ami történik, a végig meg nem szűnő sürgetés (meg kell menteni a családot, ugye), na olyat láttunk már mondjuk a Hazafiban is, hogy ne kelljen messzire mennünk.

A hanyatló kultúráról azonban szinte semmit nem tudtam meg, pedig szorgalmasan olvastam 2 és fél órán át azokat a kurta feliratokat, ami éjfél után már elég fárasztó bír lenni. Szerencsére nem volt belőlük sok, lévén sem az intellektuális humorra nem kíván építeni a film, sem a dialógusok teremtette feszültség és jellemábrázolás nem az erőssege.

Az egész sárgás-vérgőzös-földmocskos katyvaszból, ami a film jelentős részére jellemző, talán a Kiszolgáltatottság érzése maradt meg legtisztábban, na hát köszönöm, jó érzés tölt el, hogy csupán ezért nem adtam ki pénzt egy moziban.

Továbbra sem értem a célt. Csak a korszak és a helyszín, vagy talán a népek és a kulturális másság bemutatása?? Hát akkor kapufa, nálam nem éppen propaganda-célokat szolgált, mert szart se tudtam meg arról, amiről szerintem (félművelt mivoltomból fakadóan) esetleg illene, azonban egy dolgot szerencsésen elért:
A feláldozás általi halálra váró embereket látva keserédes elégtételt éreztem, hogy ezt a kultúrát - en bloc - eltörölték a Föld színéről. Pedig azt hiszem, ez így azért kissé túlzottan fekete/fehér megközelítése a dolgoknak. (A tucatnyi párhuzamtól most tekintsünk el.)

Maradtak a számomra a filmben erősen "odarakott" eszmények és szimbolikus nemistudommik, de azokból meg pont nem szenvedtem hiányt, így fogékony se voltam az egészre. Az Újrakezdés, az Örök körforgás és az Idő távolabbról való megközelítése nekem kicsit már lerágott volt, bár így fejből nem tudnám megmondani, hol rágták le épp legutóbb, de nagyon kifehérlik a csont, így köszönöm, de ez se jött be. Nem, vízeséssel és kígyóharapással se.

És már az elején tudtam, hogy nem bírja kihagyni a vízbe szülést, és hogy az apa-fia vonalat legalább két-három értelmezésben a számba fogja még rágni a stáblistáig. (Az utóbbinak biztos volt valami gyomorszorítóan megható háttere M. Gibson Los Angeles-i lakos életében, de az előbbit, könyörgöm, miért?? Én eddig ilyet csak bálnás filmeken láttam, és az egészet szívesen meghagytam volna továbbra is a bálnáknak. Az egészet!)

A film végének nagy jelenete, mikor a véres akció lezárását felbeszakítva feltűnnek a Vitorlás Hajók, és a csónakokban a part felé közelítő Idegenek, na az megint tetszett. Szóval ennyi? A film eleje és a vége tetszett csak? Közte kidobtam 2 órát az életemből? Miért nem figyelmeztetett erre engem senki???

Most szóljatok előre: a Persepolist meg szabad néznem?

Hétvégén sitty-sutty átköltöztünk.
Namost ez azért egészen pontosan megfogalmazva állatira nem volt igazzy sitty-sutty. (A sitty után ugyanis eltelt kb. 1,5 nap... míg sutty nem lett.)
Mikor tervezgettük az egészet úgy 2 hete, valahogy a sok könyv a polcon első ránézésre marhára nem tűnt úgy, hogy tele lehet tölteni velük majd 15 dobozt. (+5 doboz az iratok, irodaszerek stb. miatt, meg még CD-k/DVD-k/számítógép-alkatrészek... És ez csak a fele volt a lakásnak.)
A konyhaszekrényben lapuló csetresekről és csuprokról sem gondolná az ember, hogy egy egész nap rámegy a bepakolásukra. (Kifelé sem egyszerűbb, mert akkor meg el kell őket helyezgetni.)
Az az igazság, hogy ha anyós nem segít be a konyhai pitty-puttyokba (illetve a sittybe), após meg a könyvszekrény kiürítésébe, akkor még ma is azt rámolnánk...
De végül csak sikerült.

Még rumli van persze. Dobozokat és azonosítatlan szirszarokkal teli papírszatyrokat kerülgetünk az egész lakásban. A könyvek festői összevisszaságban sorakoznak a polcokon... kibelezett kapcsolókkal és hosszabbítókkal tarkítva. A fotelek ruhákat és plüssállatokat tárolnak, üldögélésre kevéssé alkalmasak ebben a formában.
Szőnyeg... Szőnyeg az nincs. De lesz! Rajta van a listán legalábbis.

A hálószobát azért kábé gatyába ráztam, meg a konyhát is. Jellemző emberi hozzáállás, hogy a két legfontosabb dolog, hogy enni és aludni lehesssen... valójában ezen a két helyen volt a legkönnyebben kézbevehető a kupleráj.
Ma este majd megpróbálok győzedelmeskedni a fürdőszoba és a kamra ellenséges seregei felett.

Persze szombat este nem bírtam magammal, és az ötvenedik doboz kipakolása után úgy döntöttem, hogy elérkezett az idő a hatalmas és hőnáhított Babzsákfotel kicsomagolására, ill. birtokba vételére.
A Babzsákfotel nászajándék volt, és már azóta fentem rá a fogamat, hogy amint elég hely lesz rá, kipróbálom. Eddig ugyanis csak arra volt lehetőség, hogy betömjük a sarokba, és nekitámasszunk mindenféle fontosabb dolgot. Például a vasalóállványt, meg a ruhaszárítót.
De most végre megcsillant a remény, hogy esetleg ülni is lehetne rá. Elvégre arra született. Ez létezésének értelme!
Itt az idő!!!
Már a 2. percben rájöttem, hogy meggondolatlan voltam.

A babzsákfoteleket ugyanis túltöltve szállítják. Ez azt jelenti, hogy dugig vannak tömve, emiatt labdaformát öltenek, és lehetetlen betuszkolni őket bármilyen emberi közlekedésre szolgáló eszközbe. Pl. liftbe és csomagtartóba. Egy 1,2 méter átmérőjű amorf gombóc az egész! Ezért a töltelékből ki kell szedni a használati utasítás szerint úgy 10-30 liternyit.
Hátbazmeg, ha aznap még nem láttunk volna elég horrort, a cucc kibelezése életre szóló élmény lett volna. Így csak hisztérikus vihogást váltott ki, ahogy elborítottak minket a fotel "belső szervei".

Pedig nem csináltunk semmit rosszul, ez így "rendeltetésszerű". Fogod a fotelt, felnyitod a dupla zippzározást, és alatta feltárul a Fehér Pokol. A mélyben apró polisztirol golyók lapulnak, és várják a mit sem sejtő halandót. Gyanúsan mocorognak. (Ekkor még nem sejtettünk semmit.)
Mit is írt a papír? Hogy aszondja merjük ki valamivel.. őőő valamibe. De mivel és mibe?
Volt kéznél pár 20 lityis szemeteszsák, meg egy gyümölcsmosó fémedény. Belemerítettem hát az edényt a szunnyadó golyók közé...

Ekkor sült el a varázslat, pézsmaillat kezdett terjengeni a levegőben, és a valóság fülsértő zajjal felszakadt. Örömteli siettséggel rámvetette magát fél köbméternyi feltöltődött, 2,5 mm-es fehér golyócska. Ez bazira vicces, kívülről. De ezek a szarok mindenhez hozzátapadtak. Két másodperc alatt minden tele lett velük. Én, az edény, a szemeteszsák, a külső huzat, a belső huzat, a kettő közötti rés, a padló, a padló rései és Szőkeherceg hócipője...
És rohangáltak. És nem akartak elfogyni. Négy zsák teletömése után még mindig eléggé golyó formája volt a fotelnek, ellenben mi meguntuk a lapátolást. A nappali padlója hófödte síkságra emlékeztetett, a közepén két megfáradt hóemberrel.

Megvallom, nem az volt életem álma, hogy este 11-kor polisztirol golyókat hajkurásszak a nappaliban.
Egészen messze eljutott némelyik. A Porszívó Bosszúját idéztük meg végül, de még ma reggel is találtam belőlük. A konyhában.
Szerintem végérvényesen át akarják venni az uralmat felettünk, és rövidesen megindítják inváziós hadseregüket a Föld ellen... Ez volt az első hullám.

Ettől függetlenül a fotel kényelmes, csak okosan kell beleülni.

Gyors post, mielőtt letelne a bűvös egy hónap az utolsó post óta...
Persze azóta vagy 15-ször nekiálltam, kinyitottam reggel a New Post ablakot, majd nap végén szépen be is csuktam, amikor elindultam hazafelé az irodából. Ihlet volt, történés volt, idő, na az nem volt. Csak a meló, a meló...bahh! Persze, mert én már kettő helyett is tudok dolgozni, gondolom.

Közben megkaptam az áhított A-t a diplomatervemre, úgyhogy január 18-ig önkéntes szobafogságba vonulok. Csak már egy másik szobában, mert holnap hajnalban végképp átköltözünk és ne is próbáljon visszatartani senki!

Már egy egész csomószor vezettem forgalomban, lassan majd készülök a végső megmérettetésre. Mondjuk úgy januárban már meg merem kockáztatni, hogy a vizsgáztatót is beengedjem az autóba.

A Kisherceg szépen cseperedik - közelítek is méretben egy szovjet tipusú, atommeghajtású repülőgép-anyahajóhoz -, de egyelőre nem tanulta még meg az alapvető kommunikációs formákat, úgyhogy kicsit egyoldalúan társalgunk az élet nagy dolgairól. "Anyuci szép okos, kicsi fiaaaa...bügyü-bügyűűű"
Erre általában az a válasz, hogy a szép, okos kiskölök erőteljesen hasbarúg, esetleg könyékkel veszi le a hasfalamat. Elvagyunk. Persze mondanom sem kell, hogy Apa mondanivalóját mindig jólnevelten végighallgatja, csak az enyémekre reagál step-tánc órával.
Pasik!

Megvan a rutin-vizsgám!
Nem volt egyszerű, de háromszázezer-trillió-billió plusz óra után csak sikerült. Úgyhogy hétfőn kiszabadulok a forgalomba. Mindenki fokozottan figyeljen, ha az utcára merészkedik hajnali 7 és 9 között.

Tegnap bemutattam a diploma vázlattervemet egy Naaaagy és egy Okoooos bácsinak.
Több-kevesebb sikerrel. Igyekeztem hasvillantós ruhácskában mély benyomást tenni a zsűrire, de láthatólag nem foglalkoztatták őket az erőfeszítéseim. Holott direkt profilban álltam és még rá is domborítottam. Ehh.
Végül kénytelen voltam szakmailag törni magam a kegyeikért. Mekkora kegyetlenség!

A Naaagy bácsi már előző héten megmondta, hogy ez a ház divatos és különbenis Alvaro Sizás és különbenis, neki nem tetszik és végiggondoltam-e egyáltalán, hogy egy ekkora lapostetőre hány vízlevezető csonkot kell tervezni. És hogy fog kinézni felülről... Pfujj!
Most visszafogottabb volt és jelentősen rendesebb.
Pedig ugyanolyan lapostetős és "Alvaro Sizás" és "divatos" volt az épület, mint a múlt héten. Mert én szeretek kockáztatni.

Az Okooos bácsi ellenben többet beszélt és közben elnézően mosolygott - szőke is, nő is és nem is a Középülettervezési tanszéken diplomázik, áááh...mit akar ez itt?. Aztán adott a tervre egy B-t, ami azt jelenti, hogy jó, de ki kell javítani benne ezt-azt és két hét múlva megint megjelenni az Okosok előtt és megint bemutatni. És hogy különben sem akarnak rá A-t adni, mert az milyen lenne már?!
Majd talán legközelebb adnak rá egy A-t. Ami majd azt jelenti, hogy még idén januárban diplomázhatok a tárgyból. A sameszai pedig jól megismételték őt és bólogattak.

Nah, kérem szépen, megtöröm a hosszadalmas hallgatást. Ezennel publikussá vált, amiről nem akartam még írni. És ha egy dologról hallgatok, akkor nagyon másról sincsen kedvem csevegni.

Tessék megnézni, az ott balra egy tündéri kissrác, aki volt olyan kedves és képébe ásított az ultrahangos dokinak, valamint jelenleg is éppen a hasfalam szétrugdalásán fáradozik.

Azért aggódni nem kell, nem megyünk át nyálas-csöpögős kismama-blogba. Nem írunk pelenkamárka teszteket, maximum kiságy-összeszerelési útmutatót.

Egyébként az időm nem lett több, de igyekszem minden alkalmat megragadni majd a postolásra, hiszen lassan beérik a diplomamunka készítés első eredménye, megyek majd rutin-vizsgára (hiszen a KRESz már régen megvan és kismillió-csillió plusz órát is vettem) és dolgozok is és lassan költözni is kéne.
De most csak ennyi így röviden és tömören.

Elnézést a hosszas várakozásért, túl nagy adag fogalmazásgátlót vehettem be...

Szóval akkor Korfu. Mostanra aztán leülepedett, az tuti.
A megérkezésről ugye pár szóban már írtunk.
A szálloda olyan volt, mint egy önálló kis falucska a helyi városka szélén. Ha igazán punnyadtak vagyunk, akkor tulajdonképpen nem is kellett volna kimenni a kerítésen kívülre egész idő alatt. Volt reggeli, vacsora, volt hamburger ebédre a medence mellett, volt kisbolt (Mini Market, urambocsá'), ami egyben postaként is funkcionált, ugyanis a képeslapokat ott lehetett feladni. És ugye még net is volt - igaz, egy óra 6 EUR-ba került, ami szerintem bárhonnan nézve pofátlanul drága.
Mindegy, nekünk akkoris muszáj volt kimenni. Nem, nem a hegyeken meredező ciprusfák látványa vonzott. Különöképpen nem volt kedve az embernek tűző napon, tömény párában gyalogolni órákat holmi kétes kolostorokért...
Egyszerűen éhesek voltunk és azt hittük, kaphatunk valami autentikus görög kaját a kisvárosban. Pl. gyrost, vagy valamit. Hát nem. Pizza volt, meg hamburger - amit valamilyen száomomra érthetetlen oknál fogva tányéron és sült krumpli körettel tálaltak. Meg este néha a szállodában kaptunk valami lebutított görögös kaját. De egy jó szuflakit nem leltünk sehol sem az egész kócerájban... Azért nem panaszkodom amúgy, mert a pizzájuk egészen finom volt, sőt. Velencében speciel szarabb pizzát ettem.
Ennyit a szükségletekről.

Mivel elsősorban pihenni akartunk, de másodsorban szerettünk volna körülnézni a szigeten, elgondolkodtunk rajta, hogy béreljünk-e robogót, vagy autót. Térképünk volt. Sőt a PDA-n az iGo-hoz feltelepítettük Görögországot is - de rögtön az első napon kiderült, hogy az iGo csak arra képes, hogy a Korfu alakú fehér folton elhelyezze a a tartózkodási helyünket, utakat már nem ismer a szigeten...
Persze még ott volt a térkép. De mindjárt megérkezésünkkor szembesültünk a ténnyel, hogy a sokat szidalmazott budapesti közlekedési kultúra smafu a görögökéhez képest. És abban a pillanatban le is mondtunk arról, hogy bármilyen kölcsönzött eszközt kitegyünk a mediterrán kultúra sodró lendületének.
Úgyhogy másnap este az utazási iroda kihelyezett képviselőjének segítségével kinéztünk két szervezett túrát. Egy hajókázósat és egy nagyobb, buszos kirándulást a szigeten. De ezek a hét második felére voltak beütemezve, hát addig kiélvezhettük az édes tespedést.

Najó, egészen addig élveztük, amig ki nem derült, hogy az extra szolgáltatásként beépített légkondi nem bír magából hideget kifújni és ezt megunván megpróbáltuk rábírni a karbantartót a javításra.
Jött a dúshajzatú görög karbantartó. Becsörtetett a szobába és egy büdös szó nélkül felkapta a távirányítót, nyomkodott rajta kettőt, megnézte, hogy fúj-e a cucc, fújt. Bólintott, azt' kiment. Mi meg összenéztünk.
Kicsit tanácstalanul.
Aztán megnéztük a távirányítón, hogy mit állított be a fickó. Hát semmit. Na, akkor megint telefon a portára - hogy nem, nem mi vagyunk technikai analfabéták, tudjuk kezelni a távirányítót, de a klíma nem működik, naaaaa. A portán szerencsére perfektül beszéltek angolul, tehát nem okozott gondot a dolog.
Visszaküldték a mukit, aki pöttyögött megint egy sort, hümmögött, aztán visszajött egy nagy tartállyal és feltöltötte naftával a rendszert. Na, akkor elkezdett a cucc hideget fújni.
Csak a hangja volt fura. Meg büdös is volt.
Amikor lekapcsoltuk, akkor pedig már hallottuk is, ahogy egyenletes sziszegéssel távozik a gáz a csövön.
Jó, telefon megint a portára. Mukit megint kiküldték. Jön. Nézi, bekapcsolja, hideget fúj. Ránk néz, nem érti. Oké, Szőkeherceg teljes pantomim-készletét latbavetve ráveszi, hogy fáradjon közelebb és hallgassa meg a baljós sziszegést a csőben. Fickó végre meghallja, bólint és elviharzik.
Nemsokára visszaviharzott egy másik szoba kulcsával. Úgyhogy így kaptunk a harmadik napon egy nagyobb szobát.

A fenti kis szösszenet egyébként rövidnek tűnik, de el kell mondani hozzá, hogy egy egész napon keresztül tartott. Reggel kilenctől egészen este tízig (amikor összesen fél óra alatt átcuccoltunk a másik szobába). De hát ez a görög ügyintézés...
A többi egésznapos kaladunk már egyszerű kis kirándulás volt.
Az első egy hajótúra volt, amit ügyesen összekötöttek egy csendes öbölben elfogyasztott "hangulatos barbecue-val". Árúkapcsolás.
Ha valaki Korfun jár majd valamikor, akkor javaslom egyébként a kipróbálását, mert érdekes élmény a tengeren hajókázni - még akkor is, ha program a kulturális értéke megkérdőjelezhető.
Kábé másfél-két órányi ücsörgés után értük el egyébként a kiszemelt partot, ahol rögvest ki is pateroltak mindenkit a fövenyen sorakozó nyugágyakhoz és a kaja elkészültéig szabadfoglalkozás volt. Ez elsősorban a tengerben való pancsolásból állt. Bár be lehetett fizetni különféle motorcsónak által vontatott felfújható tákolmányokra - de nem szeretem a vidámparkot és kicsit háborgott is a gyomrom. Azért a bulizósabb kedvűek élvezték a dolgot. Persze lehet, hogy nem az elragadtatástól sikoltoztak...
A meglepetés akkor ért mindenkit, amikor már az ebéd előtti ejtőzés alatt, odaosontak mindenkihez görög suhancok és fejenként 3 EUR-t lejmoltak a nyugágyért. Az ilyesmi azért vicces dolog, mert előtte befizetsz egy valag pénzt magára a túrára, ami "elvileg" mindenféle járulékos költséget (pl. kaja, belépő, egyebek) tartalmaz. De a melegtől kábán és az ebédre éhesen senki nem protestált végülis.
Ellenben végre görögsalátát kaptunk. Igaz, csak oylat, amiylet otthon én is csinálni szoktam. Afféle sufnituning-görögszósszal leöntött paradicsom, paprika, uborka, hagyma, de finom volt. Vagy csak nagyon éhesek voltunk.
Aztán ejtőztünk még, majd hazaindultunk. Útközben még egy kis öblöt megnéztünk, ahol lehetett a hajóról vízbeugrálni. Akinek addigra nem volt még víziszonya persze.
Kutyafuttában megnéztük a híres Egér-szigetet is, de parta nem szálltunk... így szerintem nem hagyott mély nyomot senkiben. Pedig annakidején magát Gerald Durrellt és a lengén öltözött nővérét kergette meg az ottani kápolna papja. (Madarak, vadak, rokonok)

Egyébként az egészben az volt a legnagyobb trauma, hogy megint magyar szót hallottam. Ugyanis szombattól egészen csütörtökig nem hallottunk magunk körül, csak görög, angol, német, esetleg szláv nyelveket. és őszintén szólva nem is hiányzott az, hogy bárkinek a kínját-baját még különösebben értsem is.
A buszon és a hajón bezzeg megkaptuk. Csőstül. Főleg a mindenre benyögöm, hogy jajj, de szééééép volt kifejezetten fejfájdító. De biztosan csak én vagyok nagyon antiszociális, hogy számomra ez nem szórakoztató.

Folyt köv.

Tegnap este hazajöttünk.
Őszintén szólva baromira jó érzés volt végre nem pálmafákat, meg napernyőket látni az út mellett hazafelé...

Utibeszámoló készül, csak kis türelmet kérünk, amig leülepszik a sok élmény.

Gyors es rovid helyzetjelentes Korfurol.
Az internet aranyaron megy innen. Na szoval... Megerkeztunk, es a repulo sem zuhant le, pedig eskuszom, en rettegtem. Kabe addig, amig fent nem voltunk. A felszallas igencsak lenduletesre sikeredett, en meg elso repuloskent nem tudtam, hogy ez most jo vagy rossz. De vegul jo volt. (Hogy leszallaskor miert tapsoltak a tobbi utasok, azt sem ertettem - talan ok is feltek, es most megkonnyebbultek?)

Fotokat nem csinaltam a geprol, olyat mar mindenki latott, hogy gepszarny es tejfeherbe veszo izek ott lenn. Izgis. Lapozhatunk.
(A gorog betuket/bill.kiosztast meg szoknom kell, elnezest az elgepelesekert. A blog kezelofelulete is tok gorog, ertitek, olyan fura matekos jelek... ha mindezt megis olvassatok, akkor jol emlekeztem, melyik az "Elkuld" gomb.)

A terkepre nezve kb. a mi szallodank van a legmesszebb a fovarostol, es tok jo csendes kis falu(?) mellett fekszik. Estenkent alig van buli, ami pozitiv, mert eleg koran aludni megyunk. Ellenben ma hajnali haromkor kert ebresztest a jobb oldali szomszed. es rogton hangos pancsolasba is kezdett.
A szunyogok meg, tisztelettel jelentem, itt is csipnek. Pedig azt remeltem, hogy a sos vizben nem elnek meg... Valaki biztos hozott nekik edeset.

Itt atadom a billentyuket Szokehercegnek...
Be kell valljam, nekem nem valo a svedasztal. Moho es egyszeru lenyem mindenbol akar "csakegykicsit...", es itt eleg nagyok a tanyerok is. Es az a sok szep, puha hus... ahogy elterul a salataagyon... mint egy napagyon a medence mellett, es kaceran ram nez egy paradicsomszelet alol... nos, *nagyot nyel* en mindig bunbe esem.
Szoval jo sokat eszunk. Es jo sokat alszunk. Jo baba: eszik-alszik-mosolyog...

A szalloda kertjeben van kulon medence, nem muszaj a tengerben furdeni a kedves vendegnek. De mi azert bementunk oda is, es csak aztan a medencebe, ami ebben a sorrendben sokkal kevesbe megrazo, mint forditva. (Amugy a tenger kb. a julius eleji Balatonra emlekeztet, nagy szelben. Sok soval.)

Amugy van itt minden reggel egy helyi sport: a Napágyfoglalò. A lenyege, hogy minden reggel, minel korabban erkezz meg a medence melle, es foglalj le (egy meg szabad) napagyat magadnak, lehetoleg olyat, ami felett napernyo es/vagy palmafa terpeszkedik. (Kulonben este 6-ig nem igen szabadulnak fel ágyak, ugyanis egy-egy torulkozot mindig otthagynak a lelemenyes vendegek, ami estig foglalja nekik a helyet...) Aztan elhuznak sziesztazni. Ki koran kel, ures ágyat lel...
Ma reggel mi is becsatlakoztunk ebbe a sportba. Szep, sarga ernyonk van. Valaki 1-tol 4-ig, hmm?

Elmegyunk majd ket szervezett turara is a heten. Aztan majd meglatjuk, hogy lesz-e kedvunk sajat szakallunkra is felderiteni a sziget reszeit. A falut vegulis tegnap mar megneztuk...
A ket tura kicsit hosszabb lesz, olyan kotelezo programokkal, mint a fovaros es az Egérsziget, meg valami kis hajoturara is elmereszkedunk. Viszont ezekrol mar csak akkor, ha hazaertunk.

Bucsuzunk;
Bodzillasz es Szokehercegosz

Na, szóval...
Most már mint Szőkéné Bodzavári Bodzilla jelentkezem.
Előszöris köszönjük mindenkinek, aki eljött. Köszönjük az ajándékokat, a sok izét és bigyókát is, a jókívánságokat, meg úgy mindent. A sok boldogságot meg szépen beosztjuk az évekre.
Aki nem jött, az sajnálhatja, mert nem lesz még egy. Majd csak 25 év múlva.

Az élményt egyébként mindenkinek tudom javasolni, mert részemről állati jól éreztem magam a saját esküvőmön. Előtte volt persze idegeskedés, izgulás, koránkelés, jajjnembírokaludni, de amikor már ott voltunk, akkor már minden rendben volt. És egy szavam nem lehet, mert fintorgó arcot egyet sem láttam.

Az anyakönyvvezetőtől persze elkéstünk. Pedig hatalmasat rohantunk.
A sétálóutcán valószínűleg a nap fénypontja volt a loholó menyasszony és a nyomában futva érkező koszorúslányok. (Kisangyaltól útközben még a telefonszámát is megpróbálták elkunyizni. Persze nem adta.)
Szerencsére pár "ejnye-bejnye" után csak összeadtak minket.
Na, ott és akkor nyugodtam meg. És utána már simán is ment minden.

Átmentünk a templomba. Arra mondjuk már nem nagyon emlékszem, mit mondott a pap, mert minden mással voltam elfoglalva de azt hiszem, senki nem fogja kikérdezni.
Főleg az foglalkoztatott, hogy annyira meleg volt odabenn, hogy attól tartottam, hogy a kemény munkával felvakolt sminkem le fog olvadni. De végül kitartott.
Viszont az nagyon nem volt jó, hogy álldigálni kellett. Csendben toporogtam és azon töprengtem, mikor lehet már valahová leülni.
Aztán még valami esküt is mondtunk. Meg gyűrűt le, aztán megint fel... Ennyit az áhitatról és átszellemülésről.

A lagzi igazán szuperül sikerült. Pár perc alatt megszoktam, hogy körülöttem pár éves lánykákból álló kisbolygórendszer kering és így már bulizni is tudtam. Néha mondjuk ráuszítottam a visítozó kislányokat a vőfélyre, hadd táncoljon ő is. Ő egyébéként osztatlan sikert aratott. (A fiatal lányok körében is) Nekem különösen a kocsis (Kocsis, kedves kocsis!...) játék jött be. Sáska kollega meggyőző alakítása feledhetetlen élmény volt.
Arra pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy két tojást is végig bírok kergetni Férjemuram nadrágjában...
A zenekar egészen jól nyomta, de nekem leginkább az éjjel egy óra utáni rock-szekció jött be. Ekkor már végre nem kellett a kisbolygórendszeremre figyelni, nehogy felrúgjam valamelyiket a tánc hevében - lévén, hogy elmentek aludni haza a kiskorúak. És úgy istenigazából szétugrálhattam a lábamat. (Fájt is másnap, de megérte. Régen buliztam ennyire jót.)

Annyi kaja volt, hogy abból amúgy még egy esküvőt simán meg lehetett volna tartani. Hétfőn például még mindig hidegtálat ettünk. Ma pedig már rá sem bírok nézni a töltött csirkére.
Szőkeherceg pedig vasárnap hajnalban azt álmodta, hogy még mindig kaját pakol...
A torta meg valami álomi szuper volt. (Ezúton köszönet érte!) Nem sok olyan esküvőről tudok, ahol szép és finom is volt a torta, méghozzá egyszerre. Úgy elfogyott, mint a sicc.

Kaptunk egy grillázs-tortát is, ami inkább funkcionális, mint finom. Tudniillik ezt ugye szét kell ütni és ahány darabra esik, annyi gyerek lesz. (Jelzem, én ezt valami pénzes dologgal hallottam, de mindig tanul az ember. Meg úgy voltam vele, hogy azt csinálom az esküvőmön, amit mondanak, szóval ide azt a grillázst!)
Azért remélem, hogy minden babonaság és grillázs-torta ellenére azért majd megmaradunk a könnyen kezelhető háromnál... Nem szeretnék sokszáz kiscserkésznek kollégiumot nyitni, nah.

Egyszóval minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt és nem az marad meg, hogy ez volt életünk legidegesebb napja.
Szombaton meg elhúzunk Korfura.

Elhoztuk tegnap a ruhámat Szegedről. Fokozódik a helyzet...
Nem vagyok egy izgulós alkat állítólag, de most pici görcs a gyomrom és kábé annyira ideges vagyok, mint ha az első szigorlatom előtti vizsgadrukkot egyesítenénk egy hatalmas parti megszervezésével járó összes idegességgel és kettővel megszoroznánk. Zabszem effektus. Majd elmúlik a helyszínen úgyis.

Tegnap aztán még táncoltunk is este. És már elkezdtem élvezni. Na, nem a keringőt, az olyan karótnyelt dolog. Viszont volt tízpercnyi salsa... na, az bejött. Megfordult a fejemben, hogy esetleg utána is lehetne járni még. Persze úgyis győz majd az időhiány és a lustaság a lelkesedés felett... pedig végülis tök jó dolog táncolni. Főleg, amikor megy.
Maximum ha már nagyon hiányzik a parkett, beszabadulok szombat délután valamelyik matiné-diszkóba és riogatom a tizenéveseket.

Visszajött a főnököm kéthétnyi nyaralás után és ahelyett, hogy kipihent és nyugodt lenne, mint minden normális ember kéthétnyi nyaralás után, hisztis és mogorva és még bunkó is.
Valamiért azt hiszem, imádni fogom a mai napot.
Holott mára azt terveztem, hogy szépen befejezem a rajzokat, kinyomtatom, kommentekkel látom el és odateszem az asztalára, hogy holnap (amikor először be kellett volna jönnie) elmolyoljon vele nyugisan. Én meg mehessek egy kicsit kirándulni. Ehelyett... ehelyett, ehh. *elkullog nyomtatni és ügyintézni*

A céges macska tegnap hoppon maradt. A maradék kajáját este felprédálták a sünök. Utána pedig kedélyesen összeszarták a teraszt...
Én meg jól elaludtam még a Hősök előtt. De majd megnézem azért valamikor. Mégiscsak az utolsó rész volt az évadból, vagy mi.

Már azon törném a fejemet, hogy milyen fürdőruhát kéne venni arra bizonyos homokos tengerpartra. Sőt, legszívesebben ott süttetném a hasamat. Ehelyett inkább matekpéldákat oldok meg:
80 ember 6 óra alatt hány tortát eszik meg, ha odakinn a hőmérséklet 31°C?

Ebből is látszik, hogy tényleg csak a leglényegesebb apróságok maradtak. Mint például a szalvéta színe. (Asszem, a narancssárga az szép szín. Nem?)
És a fátyol be fog-e férni a kontyom alá, és ha kicsi lesz, akkor mit visznek a koszorúslányok?
Kell-e gyűrűpárna, vagy adnak majd tálcát?
Ha rumbát tanulunk, akkor vajon melyik zenére fogunk majd rumbát ropni?
És a nyitótánc angol, vagy bécsi keringő lesz?
Milyen lépésekből áll az autentikus menyasszony-tánc?
A gyertyafény-keringőt muszáj égő gyertyával a kézben ropni, vagy jó lesz a zseblámpa is?

Kezdenek egyre zsúfoltabbak lenni a napok.
És kezdek egyre idegesebb lenni.
A főnök meg elment nyaralni, de jobb is, mert így nem kell látnia, hogy naphosszat rohangálok a városban, ahelyett hogy dolgoznék. Na, nem mintha annyira nagyon sok mindent kellene idebenn csinálni. Néha megetetem a macskát, felveszem a telefonokat, átveszem a postát, megsimogatom a macskát, elküldöm az ügynököket és megetetem a macskát...
Ezzel szemben az esték már igazán szórakoztatóak a maguk zsúfoltságával. Egyeztetések, ruhapróba, gyűrűpróba, rohangálás...
Most már táncot is tanulunk. Csakis azért persze, hogy ne tiporjuk össze a többiek lábát, ha arra vetemednek, hogy megpróbálnak majd velünk lötyögni - zenére.

Találtunk is egy ígéretes tánciskolát a neten. Rugalmasak, viszonylag közel is vannak. Muszáj volt kipróbálni őket.
Így a harmadik óra után elmondhatom, hogy az biztos, hogy nem most fogok megtanulni úgy táncolni, mint egy versenytáncos.
A tánctanárnéni sajnos sem sokat segít. Oké, nem várom, hogy egy porosz kiképzőtiszt igazgassa az alaplépéseimet és egy bécsi keringő egyetlen lépését három órás magyarázat előzze meg, de azért azt szeretném, ha többet javítgatnának. Vagy inkább többször mutatnák meg, hogy na ezt hogyan is kell akkor.
A legutóbbi órán meg a csajszi majdnem kitörte a nyakamat és utána lebaszott, hogy ne nyögjek olyan nőietlenül. Miközben kitöri a nyakamat. Há'bazmeg! Bemelegítés nélkül izomból hátrahajolni - magassarkúban... És ne nyögjek.
Azóta kicsit félek megint menni. Ki tudja, hogy nem kapok-e majd isiászt, vagy nem kell-e majd begipszelni valamimet.

Jójó! Tulajdonképpen csak közepesen vagyok elégedetlen.
Most már akkor is lejárjuk az órákat, amiket kifizettünk! És ha eleget lesem a többieket, talán pár lépés is megragad majd. A múltkori órán pl. az egyik srác segített megtanulni angol keringősen fordulni! Úgyhogy végül tisztára kifizetődő volt az óra!

Tegnap letettem a KRESz-vizsgát. Kemény három hibaponttal sikerült. Úgyhogy most már elmehetek majd megismerkedni egy autó bal első ülésével is. (Bármilyen vicces, én még nem ültem sosem kormány előtt.)
Szerintem lassan lehet kezdeni reszketni... Azért mindig szólok majd előre, mikor megyek ki az utakra garázdálkodni.

Lapzárta után jelentették, hogy megérkeztek a gyűrűk! A! Gyűrűk!
Élesedik a helyzet...

Mindenkinek nagyon-nagyon köszönjük a tegnapi napot!

És igen, jövök kétszáz palacsintával és két pizzával. Az lesz majd a visszavágó.

Az tényleg egy dolog, hogy nem nagyon van idejük a dolgoknak, hogy történjenek velem, de hogy a semmiről időm sincsen írni, az már szánalmas.
Persze azért mégiscsak akad ezmegaz.

Például tegnap megnéztük Kisangyallal hármasban a Transformerst.

Nem egy művészfilm, az már egyszer igaz, úgyhogy én megértem azokat is, akik fanyalognak, de nekem bizony tetszett.
Mitöbb, odakötöttem a székhez, annyira nagyon bejött. Ennél jobban már csak akkor jöhetett volna be, ha pár gőzmozdony is átalakul benne. Vagy esetleg dízel.
Na, de miért legyek elégedetlen ennyi mérhetetlen renderidő láttán, nem igaz?

A történet nem volt valami egetrengető. Vannak a jó robotok és vannak a rossz robotok és pont a kis poros bolygónkat választják ki arra, hogy összecsapjanak. Dióhéjban ennyi.
Lehetett volna fokozni, lehetett volna belőle valami kilátástalan, keserű, világégést vizionáló mozit csinálni egyébként, de minek? Ez így most kábé az X-Men heroikus jófiú-rosszfiú világát hozta és az pont jó is volt.

Dögös autók és egyéb dögös kütyük (például egy kóla-automata) változnak át dögös robotokká, az adrenalin az egekben szárnyal, és már csak azért is be kell néhol lassítani az akciójeleneteket, hogy gyönyörködhessen a néző a készítők munkájában. Mert meló az volt benne keményen. A robotok mozgása valami elképesztően gyönyörű.
Tényleg hihető, hogy ezek nem igazán emberléptékű ellenfelek. Egyedüli problémám azzal volt, hogy a gravitáció nem mindig dolgozott reálisan, sajnos. Nem szakadtak le a vasbeton hidak, amikor két kamionnyi szörny lendületből (cca. 120 km/h sebességgel) oldalról nekicsapódott, és játszi könnyedséggel fékezték le magukat az autó alakból átváltozó robotok is. Nem tudom, hogy a valóságban hogyan működnének ezek, és valószínüleg egyelőre senki sem tudná lemodellezni, de pár részt azért már túlzásnak éreztem.
Egyébként nem vagyok ős-Transformers-rajongó és úgy ültem be a filmre, hogy semmit sem tudtam a figurákról, úgyhogy igencsak jólesett, hogy még így is tudott ülni a történetvezetés. Nem szeretem ugyanis azokat a kultikus képregényből/játékból/regényből/naplóból/falfestményből készült műveket, amiket csak tüzetes hozzáolvasás után lehet csak megérteni, de még akkor sem teljesen. Utána meg a különbözőképpen felkészül geek-csoportok összecsapnak a mozi előtt, hogy ki értett meg a filmből több dolgot... na, nem. Az nem nekem való.
Ezt viszont szívesen megnézném mégegyszer.

Ki fogom tenyészteni a lonc húsevő, erkélyen nevelhető változatát. Ez a fajta főképpen éjjel gitározó, részeg művészlelkekre támad majd. Alattomban, ahogy azt kell.
Vérlonc (Loncissimus Sanguinicum Sambuci) néven fogom forgalombahozni. Ezt ugyan most találtam ki, de volt előzménye.

Tegnap éjjel tíz óra körül olyan vadul gyűrte a gyakorló leckéket a fickó, aki kettővel lejjebb szokott gitáron plünnyögni, hogy az ötödiken, az ajtaja előtt a lépcsőházban kisebb, spontán csoportosulás jött létre. Lehetett volna akár lakógyűlést is tartani mindjárt, ott helyben.

Amikor sokadjára kopogtunk le neki a fűtéscsövön jelezve, hogy ez a hangerő nekünk nem jön be, emberünk fellelkesülvén már a Seat-reklám indulóját prüntyögte 150 dB-lel.
Na, ekkor csatlakozott Szőkeherceg is a spontán csoportosuláshoz. Majd a felkelő sereg élére állva becsengetett. (Megjegyzem, a lázadó tömeg bátortalan csengetéseire emberünk nem is nyit már ajtót, szimplán tetszésnyilvánításnak fogja fel és teker egyet a hangerőn. Igen, felfelé!)

És amikor végre ajtót nyitott, volt képe bociszemeket meregetve azt állítani, hogy ő nem is hall semmit. (Nem bazmeg, hangosan szól a gitárod, te fasz!) Neki nincsenis gitárja. (Nincsenám, a múltkor láttalak felszállni vele a villamosra, paraszt!) És hát különbenis...
Esküszöm, veszek neki egy fülhallgatót!

Azt hiszem, Sáska kollega külön rajongani fog ezért a házért.
Egy régi cementmű silóiból lett átalakítva... kicsit gótikus felhangokkal fűszerezve. Amolyan igazzy jó kis, régies krimi háttér. Olyan, amiben a híres, de öregedő filmszínésznő megöli a férjét és egy Columbo-kabátos figura próbálja kinyomozni a fondorlatot.
Egyébként az építész, Ricardo Bofill 1975-ben csinálta, úgyhogy nem is járok messze a korszaktól. (A Columbo-sorozat is '71-78-ig tartott.)
A fickó "talált" - bizonyára tök véletlenül - egy elhagyott cementművet. 30 silóval. Két évig tartott, amig teljesen szétverték, és beleépítették az építész műtermét, saját lakását és... még egy csomó mindent.

Itt vannak az épületről további képek és pár infó.

Akkora vihar volt ma a lakótelepen, hogy ihaj. Hatalmas szélviharral kezdődött. A felkavart portól elsötétült az ég, nejlonzacskók szálltak a tizedik emelet magasságában, és a hülye galambok csak izomból bírtak átrepülni egyik házról a másikra.
A fények meg annyira sejtelmesek voltak, hogy azt vártam, mikor jönnek a repülő csészealjak kolonizálni a bolygót...
Kicsit meg is ijedtem a dörgéstől, meg a széltől, bevallom. De aztán győzött a fényképezőgép.

Ezúton üdvözlöm a húszezredik klikkelőt.
Ha bot volt, hát bot volt... Igyunk egy sört az egészségére!

Ehhez a blogger-kórhoz is csatlakozom... Tessék húzni, vonni, tologatni, stb.

Najó, adós voltam azzal a kilenc könyves listával.
Jöjjenek akkor minden sorrend nélkül, ahogy eszembejutnak. A lista persze korántsem fedi a le teljesen a "kedvenceim" kategóriába tartozó könyveket, de ha már szelektálnom kell akkor mondjuk azokat a könyveket írom ide, amiket bármikor újra és újra képes vagyok elolvasni. Függetlenül attól, hogy hányszor olvastam eddig.

Gerald Durrell: Állatkert a poggyászomban
Valójában szinte bármelyik könyvét ideírhattam volna, mert nagyon szeretem a humorát (és az állatokat) és képes vagyok hangosan vinnyogva felröhögni nyilvános helyeken, akármit olvasok tőle. Éppen ezért ritkán megyek Durrell-könyvvel nyilvános helyekre.

Frank Herbert: A Dűne
Ez egy fura szerelem volt a részemről. Először csak az első regényt olvastam el a ciklusból és sokáig nem voltam képes a többi kötetet végigolvasni. Őszintén szólva elsőre nem is fogtam fel a sok érdekes apróságot a Dűne-világból. Aztán másodjára - mikor kábé két év eltelt már - ledöbbentem, hogy hogy a csudába képes valaki létrehozni egy ennyire összetett univerzumot a regényéhez. És faltam a betűket...
De a többi kötet még mindig nem kötött le igazán. Egyszerűen unalmasnak találtam őket. Aztán valami elromolhatott idebenn, mert elkezdtem kölcsönkérni egy haveromtól a többi részt is. Végül már alig bírta a tempót. Amit egyik nap elkértem, azt másnap visszakapta és már nyafogtam is a következőért.

J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
Csak hogy valami divatos és felkapott is legyen benne.
Valamikor a gimi könyvtárából kölcsönöztem ki a trilógiát egy osztálykirándulás előtt. Akkoriban annyit olvastam, hogy képes voltam szinte találomra kikölcsönözni bármit a könyvtárból. Hetente 2-3 könyvél alább nem adtam. Na, persze, tanulni alig tanultam... és rendes, jólnevelt lányként nem jártam el sehová, tehát valamivel el kellett töltenem az estéimet.
Azt hiszem, ennek a regénynek a címe egy másik regényben szerepelt (Katherine Paterson: A nagy Gilly Hopkins) és ott istenítettek és azért esett végül erre a választásom.
Szóval volt ez az osztálykirándulás és volt rá ez a regény. Egy osztálytársam be is szólt a buszon, hogy "jó kis könyv az". Vállatvontam. Este meg zseblámpa mellett olvastam tovább. Másnap meg fájt a szemem.
És vagy 6-8 évig minden nyáron volt rá három napom, hogy megint elolvassam. Tulajdonképpen minden nyáron halálra untam magam, amig el nem kezdtem dolgozni.

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó
Az a vicc, hogy mostanában már kicsit unom Fable kisasszony regényeit. De az elsők még frissek és fiatalosak voltak és pergősek. Anyámnak akkoriban volt egy Fable-vásárlási rohama és egymásután vett vagy 5 regényt tőle. Én kitartóbb voltam, mert az utolsó kettő kivételével majdnem mindre összespóroltam valahogy a zsebpénzemet. Ő azt hiszem, hamarabb unhatta meg a kicsit egy kaptafára íródott zsarus történeteket. Készséggel elismerem, hogy nem az irodalom csúcsáról beszélünk.

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa
Kicsit meglepődtem a neveken, amikor kézbevettem a könyvet, de meg kell hagyni, egészen jól el lettek találva. Talán a végén pont emiatt kedveltem meg a sorozatot.
Kicsit sajnálom, hogy magyarul nem nagyon adtak ki több Hobb-regényt. És főképpen hogy a hajós sorozata így félbe is szakadt.

Raymond E. Feist & Janny Wurts: A Birodalom trilógia
Az egész Résháború-sorozat tetszett tulajdonképpen, de valahogy ezt a három kötetet érzem igazán jónak. Biztosan nagy szerepe van ebben annak is, hogy kicsit japánosra lett véve Kelewan hangulata. Hát hiába, japán-mán volnék, vagy mi. Megveszek a ferdén metszett mandulaszemektől...

J. Goldenlane: Vizek sodrásában - A Nester Ház
Mondhat bárki bármit, szerintem igazán jó Codex-regényt Goldenlane bírt írni. Bizonyára azért is szeretem ezt a regényt, mert egy az egyben azt a Sytist adja vissza, amit annakidején mi is játszottunk. Nyoma sem volt az emelkedett miszticizmusnak, meg a rejtélyeskedő árnyharcoknak. Francot. Bűnbandát alapítottunk és magasra szárnyalt nemesi házunk büszke signuma...

Mario Puzo: A Keresztapa
Úgy emlékszem, előbb olvastam a regényt, minthogy a filmet láttam volna és nagyon megfogott a maffia romantikája. Biztos belülről kevésbé szórakoztató az egész, de hát ez egy regény.
Egyébként a folytatása, A szicíliai is egy jó kis történet.

És akkor most írjak valamit kilencediknek a fejemben kavargó ötvenből...
Najó, legyen.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Ezt meg azért olvastam el, mert odahaza porosodott belőle egy példány és éppen nagyon unatkoztam. Egyébként le nem vettem volna a polcról, mert állati ronda borítója volt és borzalmas por szag áradt belőle, de addigra már szinte minden betűt felfaltam, amit találtam... még a telefonkönyvet is. És lám, meglepődtem, mert jó volt, sőt. Anyám Erdős Renée-könyvei után egészen furcsa volt, hogy van odahaza jó regény is. (Egyébként azóta tudom, hogy több is van.)
Szerintem a regényből készült film kicsit béna volt, de hát így van ez, amikor megfilmesítenek egy regényt. És abban a korszakban egészen jó filmnek számított talán. De az tuti, hogy nem kaptam volna tőle kedvet, hogy elolvassam.

Kicsit elegem lett, úgyhogy elkezdek új kinézetet szerkeszteni a dézsa-gyárnak. Kicsit dézsásabbra veszem a figurát, vagy mi...
Első körben kipenderítettem a tagboardot és van helyette komment-mező. Lehet kommentelni.
Aztán folytatom még, ahogy időm engedi.

Ha veszünk egy ilyet, akkor kábé 2,5 év alatt megtérülne az ára, ha képes volna ellátni az egész lakást. (Valószínüleg amúgy nem képes) Kicsit kérdéses, hogy megéri-e, ellenben lecserélhetném a gagyi kis szélpörgettyűimet és a galambok többet nem jönnének az erkélyre. Vagy ledarált formában érkeznének...
Telepítünk alá gyűjtőtálat és macskaeledel forgalmazásból meggazdagszunk.

*más*

Mióta vakáció van, azóta fáradtabb vagyok reggelente, mint amikor még végig kellett tanulni az estéket. Borzasztóan megeröltető ez a pihenés-dolog. Úgyhogy a jövő héttől szerintem elkezdem csinálni a diplomamunkámat. Mert egy stréber állat vagyok, azért. Meg mert nem akarok vele csúszni egy fél évet, azért.

Kéne egyébként csakúgy rajzolgatni is, de úgy hiszem, az már nem fog beleférni a langymeleg, nyári estékbe. Közvetlenül a gyertyafényes, szúnyogos borozások mellé - amiket szintén tervezek.
Pedig már hiányzik kicsit a kötetlen rajzolgatás. Végre már ne valami házat ábrázoljon az, amit csinálok! Vissza fog így fejlődni a kezemen az összes ceruzamozgató izom, csak a kattintgató ujjam marad a régi.

Lapzárta után érkezett a hír, hogy a féléves tervem is megvan!
Tehát dizsi-napfény-sör!
Most megyek és megvizsgálom a szemhéjamat belülről. Most már tényleg nyugodtan alhatok.

Éééééés tadaaaam! Vége a félévnek!
Már csak annyi kell, hogy a féléves tervemre valami egyestől eltérő jegyet kapjak. Emiatt még egy picit izgulok azért. Egyébiránt most már lehet rituálisan tankönyveket elpakolni és felkészülni a diplomatervre.
Ami konkrétan azt jelenti, hogy szólok előre, hogy szeptember végétől január végéig nem leszek elérhető. Azt hiszem legalábbis, a munkamennyiséget tekintve.
Na, de hát ez szeptemberben lesz.

A hétvége egésznapos családlátogatásokkal ment el.
Kisangyal lakásavatót tartott, és meghívott minket rögtön két műszakba is. Az első turnusba ebédre, Sáskáékkal együtt; valamint a második turnusba, az esti visszafogott ereszd-el-a-hajamat partira, ahol ott volt többek között Ördögtestvér és Ördögasszony, meg Méregzsák és Ügynök kollega.

Nos, Kisangyal istenien főz, és a konyhája is csodás lett.
A kicsi Sáska-lányka pedig borzasztóan okos, és ráadásul egy született animátor. Tökéletesen lekötötte a körülötte lévő felnőtt egyedeket. Lehetett labdát szedegetni, felvinni őt Kisangyal szuper-galériájára, majd lehozni onnan, az összes polcon könyveket nézegetni, szétpakolni mindenféle apróságokat, aztán összeszedegetni őket... hogy végül megint szét lehessen szórni.

Az anyai ösztöneim - még a nem létezők is - boldog visítással foglalták el szinte az összes létfenntartó ösztönöm helyét. Ezért lehetett, hogy harmadjára is boldog vigyorral másztam matróz-lépcsőt gyerekkel a nyakamban a "feeelmegy" parancsszó elhangzása után... De a többiek is azonnal, első felszólításra rohantak labdát kergetni a "labdáz" utasításra.
És kifejezetten szórakoztató babanyelvet fordítani, merthogy a fentieknél jóval bonyolultabb akciókban és cselekményekben is aktívan részt kellett ám vállalni. Például virágot szedni a galérián a mesekönyvből, meg bolhákat keresni a kutyában.
Őszintén szólva baromira jól éreztem magam.

Vasárnap aztán kaptunk a nyakunkba rögvest három gyerkőcöt is. Úgyhogy estére már kezdtük átérezni a háromgyekeres családok összes gondját.
Bár meg kell hagyni, annak is van varázsa, amikor két mini-herceglány egyszerre tart divatbemutatót - zenére! - a szépruha-gyűjteményéből, a jelenlévő páréves fiúszerzet pedig hangos ováció kíséretében franciakártyákkal pontozza a produkciókat.
Természetesen az anyai ösztönöm itt is istenien érezte magát. Meg szerintem én is.

Csak most valahogy a munkahelyen az átlagosnál is több kávéra van szükségem. És néha ki kell mennem a kertbe egy kis gyerekzsivaly-hangért, ami a szomszédos óvodából hallatszik át.

Most már fogok írni! Bizonyám! De tényleg!
Vége az adásszünetnek. Az olimpiai ötkarikák is már majdnem elmúltak a szemem körül...

Előszöris.
Nem veszek viagrát, nem érdekel a xanax és a pénisznövelő sem és nem adok sünös képeket, mert van elég a neten, én is onnan szedem.
Aki társalogni akar, az pedig menjen csetszobába.
Ha ez valakinek nem tetszik, a tagboard megy a levesbe. Értve voltam? Köszönöm.

Más.
Létesítettek egy bicikli-utat a ház mellett. Ennek azért örülök kurvára, mert bár a semmiből vezet a semmibe, máris elszaporodtak a vérbicajos barmok az eddig békés szervízúton a ház előtt. Ma például az egyik volt szíves visszazavarni a járdára.
Arra nem gondolt a kis pöcsköszörű, hogy talán azért merészeltem átvágni a járda és a parkoló közti útszakaszon, mert dolgom volt arra. De beszólni, arra volt esze.
Egyet szeretnék már lekapni a bringájáról és úgy istenesen megruházni, ha már az anyai pofonok kimaradtak a gyerekszobájából.
Egy, aki megint levállal hátulról, vagy beszól, vagy nekemjön... szóval egy biztosan lesz majd, aki nagyon csúnyát fog zakózni.

Egyébként pedig huszonkilencedikéig nem létezem. Van telefon, van emil, ICQ, MSN és néha belterj.hu.

Sünökkel álmodtam.
Békésen falkába verődve vadászgattak a kertünkben Nagymaroson. Fáramásztak és védtelen - és valamiért borzasztó lassú - mókusokat gyilkoltak, hogy aztán megehessék őket. És közben gonoszul néztek.
Vajon van ennek valami köze a teliholdhoz?

Van, aki tökélyre fejlesztette a hülyeséget.

Elrohant egy hét, én meg csak bambán nézek utána, mint az egyszeri bácsika a csigák után. Mondjuk nem is voltam valami produktív, bacilusok tenyésztésére futotta, dolgozni már nem is mentem, arra már nem maradt energia a gépezetben.
A fogdoki azt mondta a szombati négy cataflamos fogfájásomra, hogy bizony megesik néha, hogy belobban a gyökérkezelt fog és akkor fáj. Az lényegtelen, hogy nincsen benne ideg. Fáj és kész. Ha gyakran előjön, akkor majd megint ki kell fúrni és teletömni szerekkel. Preventíve. Neki könnyű, neki csak fúrnia kell, de vinnyogni én fogok.

Aztán voltam kicsit suliban is, hogy teljen az idő. Most már bele kell húzni, mert a félév is elszalad mellettem, mint a csigák, azt' nézhetem az indexemet bambán.
Persze nem egyszerű a Nagy Szervezkedés közben holmi betonacélokra és vízszigetelésekre koncentrálni. Sokkal lényegesebb a Milyen Zene Legyen kérdéskör. Megjegyzem, hogy frász gondolta volna, hogy ezen valamikor problémázni fogok... de a végén azt hiszem, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert emberi repertoárral megáldott bandát leltünk (olcsón) és nem szorulunk majd SMS-Bandira. Sőt profi terelőjuhászt (lásd még: vőfély) béreltünk a tömegek mozgatásához, erre a gondolatra sem kell már sikoltva felriadni és afelől is megbizonyosodtunk, hogy nem lesznek sikamlós népiesch rigmusok.

Mikor meg már az ember azt hinné, egy csomó problémát már megoldott, újabbat kell megoldani. Most a Hová Menjünk Nászútra problémakör van terítéken. A helyszín mondjuk szerencsésen és hamar leszűkült egyetlen szigetnyire, de nekem már így is zúg a fejem a sok tanácstól és helységnévtől, hogy azon belül hová igen, hová ne, hol húznak le, hol homokos a part, hol kavicsos, hol szeles, hol meg nem... a vége az lesz, hogy rábökök találomra a Google Maps-re. Geekhez méltó megoldás volna. Vagy dobok d20-szal magamnak egy GPS-koordinátát.
Hová mentek nyaralni?
Őőőő, aaa... 15. szélességi körön valahová...

Tropa vagyok. Pedig igazán ezer más dolgom volna.
Valahogy mindig akkor tudok megfázni, amikor jön a nyár. Egyszer hörghuruttal feküdtem két hetet, júliusban persze.
Most éppen a torkom fáj és ha ez esetleg nem volna elég, jelentkezett a fogam, hogy egy kis kezelés kéne neki. Fáj. Ezt volt az a fogam, amit tavaly gyökérkezeltek és mégis fáj. Nagyon-nagyon fáj.
Ez azért visel meg, mert amúgy nem szokott fájni a fogam. Egyrészt nem szoktam megvárni, másrészt elég hosszú garanciát adtak a fogsorra, amit most hordok. Úgyhogy 20 éves koromig semmilyen lyuk nem volt rajta. Most is csak kettő. Amiből az egyik most jelez.
Leszedáltam magam. Annyira jó ez a szer, hogy most nem fáj... és nem is sokára gajdolni kezdek majd.

Megint kinn voltunk a Vasúttörténeti Parkban a hétvégén.
Nos, a híresztélesekkel ellentétben egy olajos tengelytől azért még nem jövök izgalomba... teljesen, de ezúttal régi autókat állítottak ki. És hát az ilyesmit meg kell nézni.

Ennyi embert én még ebben a Parkban nem láttam. (Jó, csak egyszer voltam eddig, oké.)
Az egész egy apró kis hír volt az Indexen, marhára eszembe sem jutott, hogy ennyien akarják megnézni, főleg nem vasárnap délután. Olyankor a vasárnapi ebédet heverik ki a jónépek, nem?
Viszont a tömegnek ezúttal több, nem várt, jótékony hatása is volt.
Például kapásból egy ebédnyi pénzt spóroltunk, mert olcsóért megvettük egy sráctól a bejáratnál a tiszteletjegyét. Jóravaló, szimpatikus népeknek látszunk. Aki mást mond, seggberúgom.

Baromi sokan voltak odabenn. Vagy ezt már mondtam?
A múltkor - amikor Sáska kollega társaságában kinn voltunk - teljesen kihalt volt az egész és ezzel bizony az járt, hogy semmi nem volt nyitva. Nem tudtuk megnézni a minivasutakat. Nem működött egyik gőzokádó csotrogány sem. Nem járt a meglovagolható kisvonat és nem ment a sínautó sem sehová. Szóval egy naaagy, kihalt parkban járkáltunk. Ellenben akkor legalább meg tudtuk nézni egyenként, nyugodtan a böszmenagy gőzös csodákat. Amire most nem nagyon volt alkalom.
Bár tulajdonképpen nem is azért mentünk.
Szóval a tömegnek vannak előnyei és hátrányai.
Nekem nagyon bejött az egész. A technikai részleteket meg itt lehet elolvasni, én nem értek hozzá. Annyira nem, hogy érdekes volna.

Ma összeszereltünk egy egész cipős szekrényt. Ez amúgy nem egy hatalmas technikai kihívás, gondoltuk az elején.
Na most az egész azzal kezdődött, hogy kibontottuk. Vigyázva, mert az összeszerelési útmutató a csomagoláson volt, tehát nem eshettem neki, mint floki a lábtörlőnek. Pedig a lapraszerelt cuccokat úgy jó kibontani.

Alkatrészek ellenőrzése, ahogy kell: csavarok rendben, lapok darabra megvannak... ez nagydarab műanyag basz meg mi a szösz?
Nos, a műanyag alkatrészek is lapra voltak szerelve, ami azt jelenti, hogy minden repülőgépmodellező tapasztalatunkat latbavetve kellett szétszedni és lesorjázni egyenként az elemeket. A műanyag pöcköket is. Egyenként. Le kellett sorjázni.

Amig Szőkeherceg sorjázgatott, addig rutinból összeszereltem a a szekrény vázát. Ez is egyfajta lego, csak nagyoknak. Én meg aztat szeretem, vagy mi.
Álljunk csak meg! Ugye a gyerek különféle újabb lego készletért sír, a szülő meg megveszi magának a felnőtt-legót, háhá!... Csak ott szívja meg szerencsétlen, hogy ezt nem tudja szétszedni és nem is tud egy polcos szekrényből mondjuk tűzoltó autót összerakni.
Mégis muszáj lesz elrekvirálni a gyerek legoját...
Na, mindegy, hagyjuk.

Amikor ez készen volt, akkor konstatáltuk, hogy a fogantyúk egyetlen polcon sincsenek előfúrva. Nosza, a laminált bútorlapba végülis semmiség belehajtani a facsavart. Izomból. Fúró nélkül. (Hogy törne el a rotringja annak, aki kitalálta!)

Aztán kiderült, hogy az egyes polcok sincsenek előfúrva. Oldalról kellett beleizmozni a facsavarokat a 8 mm-es forgácslapba.
A végére már nagyon edzett voltam.

Azután amikor azt hittem, hogy újabb izmozás már nem is lesz, akkor kiderült, hogy a hátralévő 8 csavart a fába belenyomott műanyag bizbaszokba kell beletekerni. Menet nuku, mondanom sem kell.
Nos, semmi gond, a cucc immáron büszkén áll az előszobában... és csak alig ferde.
Legközelebb is venni kell egy ilyen legót.

Nabazmeg, már megint későn kaptunk észbe, hogy szervezkedni kéne. Addig töprengtünk, hogy kéne vőfély, vagy mégsem kéne vőfély, vagy mégis kéne, hogy már minden szimpatikus fazon foglalt.
Aki meg nem foglalt, az éppen foglalódó félben van.
Persze gondolta a jófene, hogy ez a szakma úgy működik, hogy fél, de inkább háromnegyed évvel előre már betelnek az időpontok.
Ebből is tanultunk. Csak az a ciki, hogy az ember nem tudja előre, hogy hol lesznek az aknák az útjában.

Persze akinek nagyok az igényei, az magára vessen. Merthogy ugye nem szeretne senki kínosan vigyorgós, toporgós vőlegényt látni, ahogy a vőfély éppen "jópofáskodik" (ugye nem?!), aztán a franc sem akar buta játékokat, és nem akarunk népesség megríkató lánykikérést - különbenis honnan kérnek ki, a hetedikről?! Na, haggyá'mán!
Amúgy is falramászok a népi rigmusoktól.

Szóval az igények nagyok, a szimpi fazonok meg elfogytak. Úgyhogy... már kínomban a nőfélyeket nézegetem... Két szimpit találtam, aztán majd meglátjuk.
Egyébként az is lehet, hogy ha elég körömlakkot kapok, akkor jómagam is végig tudnám pofázni a saját lagzimat.

Azért aki tud egy jó dumás vőfélyt (aki szabad még), az visítson, de jó nagyot!

Boldog Nyulat minden kedves erre tévedőnek!

Majd írok is ám... Egyébként.

Tünci-veszély! Csak erős idegzetűeknek!

Folyik a taknyom, könnyben áznak a szemeim, kinn meg tombol a tavasz és a galambok is.
Bár mostanság alábbhagyott a lelkesedésük.
Vagy elmúlt a kangörcsük, vagy bevált a szélpörgő és tényleg utálják.
Bár elgondolkodtató, hogy a múltkor az egyik éppen mellé szállt le a korlátra. Nézegette, tanácstalanul turbékolt neki egy kicsit, aztán elrepült. Éppen szélcsend volt, mondanom sem kell.
Bezzeg amikor meg fúj, akkor pörögnek, mint a... nemtom, nagyon. Valahogy szerintem hasznosítani lehetne az energiát, amit termelhetnének így. Például meghajthatnék vele egy elektromos madársokkoló szerkezetet...

Csúnya ügy, de biztosan vannak ennél rondábbak is.
Az viszont biztos, hogy 2500 forintos órabérért minden további nélkül turkálnék én is leletekért. Másfél diplomával. Bazmeg.

Persze lehet csúsztatni, meg mellébeszélni, de a lényeg nem változik.
- Mi? Attila sírja?!
- Toljad neki, Tibi!
...Wrooooooam....

Húúú, miket tudnék én ezzel csinálni!

Grace-klinika hívő lányok (hallod, Ördögasszony ?!) figyelmébe!

Annyira beteg, hogy már tök jó!

Itt a tökéletes megoldás.
Zen, feng-shui, meg minden négy francos négyzetméteren.

Természetesen a sejtésem beigazolódott, és a cuccot valóban aranyárban mérik, de sikerült rögtön két értelmes céget találni, akik foglalkoztak velem és összesen 3 ezer forint eltérés van az áraik között, úgyhogy most már biztos, hogy ilyen lesz.
Egyenes mintával, egyenesen lerakva. Jól.
Már csak annyit kell eldönteni, hogy a külföldi árú kell, vagy a magyar gyártmány.
A teljes költséget pedig kétoldalt szépen kidolgozott kavicsos szegéllyel fogjuk csökkenteni, ahová majd mehetnek a növények, meg a szökőkút... meg a jacuzzi, és a teniszpálya is.

A kavics pedig tökéletes lesz a galambokat megdobálni!

A szomszéd egészen jól halad. Már az is megy neki, hogy plintyplüntyplüntny*plümmm*pintyplünnny...
Mindezt mondjuk éjjel fél tizenkettőkor.
Ja, és kettővel alattunk lakik, tehát mi már tompítva kapjuk az áldást.

Más.
Végre megtaláltam az ideális anyagot, hogy igazzy teraszt varázsoljak a kopott beton erkélyből. (Amit persze rendre összeszarnak azok a kurva galambok, tehát valami galambriasztó alkalmatosság is kéne még. Valakiiiiii! A sirályűző tüske is jó lesz!)
Aztán egy haver elültette a bogarat a fülemben, hogy babzsák fotel és az milyen jó már. Úgyhogy babzsák fotelt akarok. Kettőt. A galambmentes teraszra!
Amint készen lesz a burkolata. Ha megveszem, seprec alatt lerakom, mint a villám! Szerintem kurvadrága villám lesz egyébként, de a fizuemelésből fussa, vagy mi. Eccer élünk! Húzd rá, cigány!...meg ilyesmik

Aztán majd veszek virágládát is.
Már meg is terveztem a ládakomplexumot, amibe beleültethetem a (szigorúan szárazságtűrő!) növényeimet.
Persze lehet, hogy olcsóbb volna igazi kertet művelni igazi kapával, meg ásóval... de egyelőre ezt osztották, tehát az erkélyt művelem meg, és be is vetem tökmaggal, ha rámjön az ötperc!

Az alattunk lakó - közel ötvenéves - fickó elhatározta, hogy megtanul gitározni. Basszusgitáron, basszus!
Ennek azért is baromira örülök, mert most aztán éjjel-nappal gyakorol. Tegnap hajnali féltízkor teli torokból Metallicát énekelt. Hamisan.
Én komolyan annyira, de annyira toleráns vagyok, de akkor is rohadtul hamis!
És persze pengetni is hamisan szokott. És hangosan. És sokat, mert kitartó ám a fickó.
Az elmúlt három napban este tizenegykor még javában az ment, hogy plümmplümm*plünty*plümmmplümmmplümm.
Éljen a lakótelepek diszkrét bája!

Azon töprengek, hogy nem kéne venni neki egy fejhallgatót, hogy ne a hangfalra kösse rá a kurva basszusgitárját? Legalább amig meg nem tanul bánni azzal a szarral, könyörgöm!

De eljön majd az idő, amikor visszakapja ám! Kamatostul!
*a fülére szorítja a párnáját és tovább nézi a tévét*

Hajnalban a kurva galambok nász-burukkolása ébresztett fel. Már azt hittem, tavaly megtanulták, hogy lövünk, ha meglátjuk őket... persze azóta fogytán van a lőszer.

Már nem is emlékeztem, hogy ennyire erős tud lenni a rohadt kis hangjuk.
Kinyitottam az ablakot, anyáztam, elrepültek. Visszafeküdtem.
Kábé akkor, mikor sikerült volna elaludni, visszajöttek.
Ablak kinyit, anyáz, elrepülnek.
Kábé 20 perc múlva megint kezdték.
Ablak, anyáz, visszafekszik.

Hajnali 6-tól 8-ig játszottuk ezt mi hárman: én és a két köcsög galamb.
Ekkorra untam meg ugyanis. Felkeltem.
Előástam a szekrényből két szélpöjgőt, összeszereltem és felinstalláltam a korlátra.
Aztán fogtam a seprűt és uninstalláltam a galambok által feltelepített fészekkezdeményt. Majd pedig sóval behintettem a helyét és lefújtam rovarirtóval - állítólag utálják.

Azóta nem jelentkeztek.
A két szélpöjgő pedig baszik pöjögni.

Annyira belemerültem a könyvembe, hogy elfelejtettem leszállni a HÉV-ről és továbbjöttem egy megállóval.
Még jó, hogy csak eggyel... Szar lett volna Szentendrén eszmélni, hogy "de jó ez a könyv... hol vagyok?"
Szerencsére tudtam egy rövidebb utat az erdőn át, így majdnem annyi idő alatt értem be, mint máskor.

Kivételesen nem egy könyvesboltból származó vaskos kötet került terítékre, hanem egy digitális verzió J. Goldenlane: Vizek sodrásában - A Nester ház című művéből.
Pedig az új könyvnek van a legfinomabb illata. Rögtön az ódon kastélyok könytárai, a frissen sült pizza és a kötő beton illata után.
De a biteknek sajna nincs szaga. Ezt a regényt pedig sosem adták ki, és a várakozásokkal ellentétben már nem is fogják. Nem megyek bele spekulációkba, hogy mi lehet ennek az oka, de az biztos, hogy üzleti szempontból nem jó ómen, ha egy regény évek óta kinn hever a neten kiszolgáltatva a perverz letöltőknek.

Nos, ettől függetlenül szerintem Goldenlane regénye az eddigi legjobban eltalált és legjobban tálalt sytisi mese, amit valaha olvastam. Biztosan közrejátszik ebben az a tény is, hogy más nem is nagyon volt. De ebbe nem megyek bele jobban, mert a végén utolér a Napcsászár haragja.

Aki olvasott már mást is Goldenlane-től, az tudja, hogy van egyfajta (leginkább Rejtőre hajazó) kicsit spontán, laza humora a hölgynek és egyben a szereplőinek is. A Nester-ház ellenben komolyabb húrokat penget. Talán a téma komolysága miatt.
Egy Sytisi nemesi ház tündökléséről, bukásáról és újrafelemelkedéséről szól. Vérbeli, nagyvolumenű sztori. Kicsit kalandornős beütésekkel.
Hiányzik viszont (mindenki óriási szerencséjére) az a görcsös erölködés, amivel más Codex-írók megpróbálják láttatni az általuk elképzelt világ titokzatosságát, misztikusságát és mély intrikáit. Sajnos az a keserő igazság, hogy a mai magyar tollnokok közül talán ha kettő volna képes arra, hogy kellő érzékeltességgel képes legyen felvázolni egy ennyire összetett és mélyen gyökerező kulturális helyzetet, mint ami a Codex világára jellemző. És ezek egyike sem official codex szerző.
Az official szerzők viszont - bár foggal-körömmel ragaszkodnak az elképzeléseikhez - híján vannak mind időnek, mind kifejezőkészségnek, és a szép, misztikus háttér elvész valahol pár fellengzős "halandó ember ezt nem foghatja fel" megjegyzés mögött. Valahol a Codex is ebbe az idő- és kifejezőkészség hiányba bukott bele, úgy vélem. Pedig lelkesedés volna, ez Goldenlane regényéből is világosan kitűnik. És ezzel a lelkesedéssel meg lehetne tölteni élettel még egy Nyú..izé Napcsászári hagyományok alatt porosodó világot is.
De ha nem, hát nem.
Elégedjen meg annyival a kedves Codexet mesélő halandó, hogy el-elcsöppen egy-egy információ a belterjesen autentikus official forrásokból, vagy rakjon magának össze valamit. Ez utóbbi megoldáshoz pedig Goldenlane meglehetősen jó adalékokat szolgáltat.
(Mellékesen jegyzem meg, hogy a szerző Papírtigris című regénye jó kiindulópont egy kis shagiri kalandozáshoz.)

De vissza is kanyarodnék a regény történetéhez...valahol a kalandornőknél tartottam, úgy hiszem.
A regény első lapjain a Nester-ház végnapjait ismerteti meg az olvasóval. Szomorú történet... is lehetne akár, amennyiben a bomló nemesi világ dekadenciával foglalkozó, szociológiai ihletésű tanulmányról lenne szó. De szerencsére nem.
Vérbeli akcióregény ez, kérem.
Főhősünk Laryan Ylla, a bukott Nester-ház sarja, a család csúfos bukása óta minden erejével azon munkálkodik, hogy talpon maradjon, majd felvirágoztassa kis vállalkozását és nem titkoltan feltámassza a bukott Nester-házat.
Ehhez aztán keresztül-kasul bejárja majd' az egész kontinenst, sőt még a kalózkodásba is belekóstol, hogy aztán tapasztalt családfőként próbáljon dacolni az ellenségeivel, akik bizony akadnak szép számmal.

Ezt a nőies akcióregény vonulatot már jópáran pedzegették. Talán Fable munkássága ásta meg hozzá az alapokat kis hazánkban, de egyelőre még nem elcsépelt téma. Egyetlen hátránya, hogy könnyű átesni a macsó nő túloldalára és valahol az útszéliség közönségességében landolni, esetleg meg lehet maradni a nő idétlen fruska oldalán és béna párbeszédekkel szabdalt lepedőnedvesítőt is lehet írni. Erre is volt már példa.
Goldenlane sikerrel birkózik meg a feladattal és nőies macsát alkot Laryan Ylla - nehezen emészthető nevű - személyében. A párbeszédek kellően spontának és esetenként kellően cizelláltak, ha a helyzet miatt úgy adódik. A leírások nem szájbarágósak - bár a fantasy világokban járatlan halandó szemével sajnos nem nézhetem, de talán még úgy is érthető a háttér.
Az unásig taglalt lepedőakrobatika nem kifejezetten tárgya a regénynek, de romantikus lelkületűek is találhatnak benne érzelmes szálakat. Az ilyen ágyneműszaggató jelenetekkel különbenis az a bajom, hogy vagy perverzül mocskos szavakkal taglalják a taglalhatatlant, vagy rószaszín lányregényes virágnyelven sóhajtoznak a saját vágyálmaikról a (legtöbbször dugatlan fapina, és pattanásos szájberkamasz) írók. Valamiért egyik sem hiteles.

A misztikus maszlag is kimaradt szerencsére és jómagam teljesen egyetértek azon törekvésekkel, hogy amihez nem értünk, bba nem megyünk bele túl mélyen. Márpedig a misztikus maszlagról elég kevesen tudnak értelmeset írni.
Talán ezzel a módszerrel képesek egyesek kellően hitelesek maradni akkor is, ha teszem azt nem tudnak ugyan szablyával és kétkezes lovagi karddal vívni, de mégis harcias témát választanak.

Egyszóval az én izlésemnek tökéletesen megfelelt a regény, és őszintén sajnálom, hogy mindössze egy házilag nyomtatott és iratsínnel összetákolt példány lapul belőle a könyvespolcomon.

Lemaradtam egy kicsit, de majd szépen lassan bepótolom.
Persze egyszerűbb volna, ha újratelepíteném végre a rommá zúzott windózt a gépemen és onnan próbálnék írni... de alapvetően fázom ettől a tevékenységtől, és megpróbálom addig elhúzni, amíg csak lehet.
Már egy szobanövényt be is telepítettem a gépemhez vezető kis ösvényre.

Voltak történések ezerrel, csak kapkodtam a fejemet.
Többek között kiderült, hogy nélkülözhetetlen munkaerő vagyok, úgyhogy ezen felbuzdulva bértárgyalásokat folytattam. És közöltem a főnökömmel, hogy örülnék neki, ha normális melókat adna a kezembe, és különben is, már egy éve nem láttam házat közelről... Tudom, hogy kevés olyan barom van, aki munka után könyörög, de én úgy tűnik, hogy közéjük tartozom. És volt utána örülés és ígérgetés. (Persze hozzá kellett tenni baljóslatú hangon, hogy "különben..." És ez most működött.)
A többit meg majd meglátjuk. Egyelőre akkor járnék csak jobban, ha elmennék melósokkal üvöltözni.

És ha elolvastam - immáron harmadjára - a Nester-ház történetét, akkor írni is fogok róla.

Az imént maradandó - és félek, a későbbiekre is meghatározó - élménnyel lettem gazdagabb. Egészen pontosan a konyhában. (A helyet azóta is szellőztetik, de erről majd később.)

Az egész úgy kezdődött, hogy nemrég egyszemélyes zacskósleveseket kerestünk, és az Auchanban épp új szállítmány érkezett, valami új és egzotikus gyártótól, keleti motívumos csomagolásban, sose látott újdonság és birtokbavételi vágy ("must have!") érzését keltve.

Az ellenség ezennel beférkőzött hozzánk. Majdnem 2 hét lappangási idővel támadott.

Amint ma kibontottam, azonnal megcsapott a zebraketrec-szag (igen, az Állatkertből). Tébolyultan felvihogtam, hogy ilyen korán vallok esetleg kudarcot, de mások is jelen voltak, és érdeklődéssel kezdték el figyelni vívódásomat, kínos lett volna rögtön megfutamodni. Grimaszaimat látva többen abba is hagyták (normális) ételük kanalazását. Arcukon vigyor. (Akkor persze még nem érezték a szagot.)

A külső csomagolást óvatosan félretettem, hogy legyen mire ártatlanul mutogatni - a kézzelfogható indok és bűnbak mindig jobban jön magyarázkodáskor, ezt észrevettem már.

Tovább küzdöttem magam a lényeg felé, ugyanis bentebb a csomagolás további rétegei vártak. Összesen 3×-osan van a cucc túlcsomagolva.
Van ugye a fűszer/zsír/ízesítő 3 külön kis tasakban, de együtt is bele vannak még csomagolva egy nagyobb (A) tasakba. A leveshez járó üvegtészta szintén külön csomagban van (B).
Namost az A és B zacskó is benne van még egy közös nagy zacskóban (C)! Légmentesen zár, tök puha, kiskínaivázát is lehetne benne szállítani. Végül ez a C zacskó rejtőzik közvetlenül a díszcsomagolás alatt, és azt hiszem, ott volt valahol elrejtve a zebra is, csak a nyitásnál kieshetett.

Hozzátenném, hogy a kis tasakokat sehogy (se tépve, se foggal, se körömmel a leggyengébb ponton szaggatva) sem lehetett kinyitni, de ezen a többiek már nem tudtak röhögni, ugyanis hirtelen nekik is eszükbe jutott néhány zebra. (Ne kérdezzétek, egészen biztosan ez az állat volt.) Néhányan "félretették vacsorára" az ebédjüket, és hasukat látványosan simogatva (mmm, de jót ettem, továbbijóétágy... huss) eltűntek.

Hamar rájöttem, hogy csak késsel boldogulok a zacskónyitásnál, de azt nem értem, hogy - noha láthatóan jól zártak - mitől volt akkor már az elejétől zsíros és büdös a kezem?

3 percig kellett csak a forró vízben hagynom - ennyi időm jutott levegőzni a folyosón -, utána már ehettem is, és furamód rengeteg üres szék közül választhattam.
Az üvegtésztát asszem nem kell bemutatnom; jól jött a kanál mellett a kés is. Amúgy ehető volt, a végén pedig büszkén döftem a kést az utolsó adag tésztába, és diadalittasan kanalaztam be az utolsó cseppeket is. Én győztem. Látod, hülye kis leves, én állok a tápláléklánc csúcsán!

Az ízéről amúgy egyelőre nem tudnék találót mondani, de este előveszem a Búvár zsebkönyveket és a Kisállathatározót...

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú, erszényes malac túr, a Kerekerdő közepén az állatok egy este unatkoztak és összegyűltek egy vad tivornyára. Előkerült a Nyúl zsákjából némi fű is és a nagy vigalom istentelen szexpartiba fulladt.

Pár hónapra rá a Cickánynak gyereke született. A Sivatagi Róka, a Nyúl és a Kenguru azóta is azon gondolkodik, melyikük lehetett az apa.

Betévedtem egy hobbiművész boltba, hogy ócska haszontalanságok megvásárlásával mulattassam magam. Természetes női mulatság.
És elhoztam egy termékkatalógust, hogy idehaza csorgassam a nyálamat.

Hát csorgattam is, mint a kisgyerek a játékbolt kirakata előtt. Borzadályos választék olajfestékekből, akrilból, temperából, akkora pasztellkréta készletek mahagóni dobozban, hogy egy külön elefántot kéne venni, hogy hazaszállítsa nekem... csupa olyan csuda-dolog, ami után kisgyerekkoromban ácsingóztam. Anyám festékes szekrénye előtt csorgattam a nyálamat és mivel a felnőtt festékeket nem mancsolhattam széjjel, ezért csak a nevüket tanulmányoztam. Valószínűleg nem sok hétéves gyerek lófrált a városban, aki csak sárga színből tízfajtát fel tudott volna sorolni.
De az igazi kedvencem az alizarin krapplakk volt és a caput mortuum.

És most, hogy megtehetném... már nem kell.
Mijafrásznak is vennék hegynyi dobozban festéket és krétát, ha úgyis számítógépen festek?! Vagy leginkább mostanság nem festek, mert mikor? Na, mindegy.

Ismételgetem azért nosztalgikusan, hogy krómoxid zöld és alizarin kraplakk. A kedveceim a palettából. A színük miatt.

Van már egy excel-tábla a költségeknek, van már egy a teendőknek, van már egy a meghívottaknak, mindez közös és a nap 24 órájában hozzáférhető (hála a google csodálatos jótéményeinek és további hála neki, mert mostantól közös naptárat is tudunk vezetni, így többet nem lesz olyan, hogy "de hát drágám, nem tudtam, hogy te ma pálinkakóstoló bajnokságra mész a barátnőiddel...")

Szóval űberfasza gyerekek vagyunk és minden meg lesz szervezve, minden el lesz intézve, minden sínre lesz téve. Sőt, már most sínen van!

De ettől függetlenül valamiért mégis az az érzésem, hogy elég sűrű évnek nézünk elébe.

Például vagy 15 héten keresztül kell járnunk keresztényi fejtágításra - úgynevezett jegyesoktatás, vagy mi. Amit állítólag azért kapunk, mert nem járunk misére. És még katalógus is van, nem lehet hiányozni a szemináriumról! Remélem, legalább vizsgázni nem kell a végén. (Mert tandíj az lesz, azt már most tudom.)
De hát tehetek én arról, hogy a templom szebb és sokkal jobban elfér benne ennyi ember, mint a nyavajás házasságkötő teremben?!

Konkrétan a faszkivan. Tegnap este bejelenti az étterem tulaja, hogy - noha telefonon megigérte, hogy a miénk a kért napra a terem - a kedves férje tegnap véletlenül kiadta másnak. Most lehet másik hétre áttenni az Eseményt (szerencsére az anyakönyvvezetők ezúttal segítőkésznek tűnnek; biztos olvassák a blogot, és elszégyelték magukat a múltkori fiaskó miatt). Még mindig ez a könnyebb, mint találni egy olyan másik éttermet a már kb. fix időpontra, ami tetszik is, jó is, jó helyen is van (50 méterre a házasságkötő teremtől)...

Most már csak vajon a fotós, a koszorúslányok, és a mittoménki is ráérjen, jól.

Amúgy "tök jó", hogy egyre inkább egy megoldandó feladatnak látom csak az egészet - sok problémával, határidővel és felmerülő gonddal. Ugyanis igazából az is.
Szóval koncepcióváltás következik: fogom magam, és berakom az összes feladatott és határidőt egy MS Project fájlba, GANT-diagramokkal és függőségekkel; és majd az alapján szépen levezényeljük a projektet.
(Azért titkon azt reméltem, hogy ez egy kicsit más lesz, megy minden gördülékenyen, szinte magától...)
Az ember mindig jobbat vár.

Következzen akkor a házifeladat, mert jókislány vagyok.

1. Mike Oldfield - North Point
A dal az Islands albumon van (amelyiken az a fátyolos hangú Bonnie Tyler szám is). Valójában az egész albumot imádom, de ha választani kéne, akkor a North Point az, amit egymás után nyolcszor is meg bírnék hallgatni bármikor. Sőt.

2. Mike Oldfield - To Be Free (Tres Lunas album)
Igen, szeretem Oldfield bácsit. Az újabb albumairól ez a kedvencem. Modernebb hangzásvilágú, a megszokott gitár-szólók nélkül, de széteffektelve. Nem tudom, ki énekli ezt a számot, de beleszerettem a hangjába.
Igazán kedves lány lehet, ha ennyire szép a hangja.

3. Marylin Manson - You Spin Me Right Round
Az eredetit amúgy nagyon nem érzem magamhoz közelinek, Manson nénibácsit is rühellem, de ez annyira jól eltalált párosítás, hogy garantáltan feldob. Ha netán kurvára utálom is a napot, azonnal vigyorogni támad kedvem.

4. Ákos - Dúdolni halkan
Ez az a szám, amit egy cigifüstös bulin, botorkálva összeborulós lassúzás közben a füledbe tud dúdulni egy srác... akitől nem akarsz semmit, de azért hízelgő.

5. Genesis - Home by the Sea
Semmi extra. Imádom Phil Collins hangjátés pont. Marhára nem szokott érdekelni a dal szövege, mert ahhoz figyelnem kéne, hogy fel is fogjam és ahhoz általában nincs hangulatom.

6. Genesis - If That's what you need
Nekem az a Genesis is bejött, amiben nem Phil bácsi énekelt. Egy egész albumot bírtak kiadni ezzel a Ray gyerekkel, de befuccsoltak, pedig a srácnakjópofa a hangja. Azonkívül ez az egyik leggyönyörűbb szerelmes szám, amit hallottam. (Pfujj, érzelgős, pfujj!)

7. Apollo 440 - Film Me & Finish Me Off
Beteg. Egy kiéhezett kan hangján liheg a füledbe a zene... brrr... imádom.

8. The Last of the Mohicans - I Will Find You
Csak egy rövid, nyúlfarknyi zene az album végén, de igazán tarthatna az egész másfél percnél tovább is. Lehet, hogy azért tetszik annyira, mert vagy ötpercnyit igényelne belőle a fülem, de nincs belőle annyi.

9. Soilwork - Natural Born Chaos
Igénytelen, ordítva hörgős metál, régivágású hangszereléssel. Mindig szerettem volna igénytelenül ordibálva hörögni. De sajnos alkalmatlan rá a hangom. Tehát ilyeneket hallgatok.
Nem, a zuhany alatt sem szoktam hörögni.

Nem nevezek meg bloggereket, csakazértse.
Érezze magát nyugodtan mindenki belerángatva, aki még nem írt zenékről.

Megint egy nagyon jól eltalált reklám. Nekem.
Kedvencem a csámpás plüssmalac és a zene. Reggel óta dúdolom.
..tudududu dudu du tadaaa tadaaa... belemászott a fülembe a kis rohadék.

Aztán majd megírom Ördögasszony házifeladatát is...

Átjött a barátnőm, Zerge és főztünk egy csomót.
Amióta nem albérletben lakunk, ez a baráti főzőcskézés elég ritkává vált. Mondjuk ha egy órát kell utazni érte a város túlfeléről, akkor ez azért valahol érhető.

Csináltunk taco-t. De hogy őszinte legyek, nem voltam tőle elragadtatva. A hús jó lett - abszolute 100% saját gyártmány, mert bár valami spéci fűszerrel kellett volna legyártani, olyat nem találtunk egyetlen boltban sem. Úgyhogy alkottam egy saját receptet.
Ha valakit érdekel.

Taco töltelék
25-30 dkg darált marha / sertéshús
egy közepes fej hagyma
2 gerezd fokhagyma
olaj
őrölt pirospaprika
egy húsleveskocka negyede + némi víz
1 evőkanál keményítő

A hagymát és a fokhagymát olajban megfonnyasztod (én mindig kicsit pirosra sütöm, mert úgy finomabb). Leveszed a tűzről és paprikát szórsz az olajba (azért vesszük le, hogy ne keseredjen meg a forró olajban), majd a darált húst is belezuttyintod. Kicsit pirítod, aztán kevés (cca. 1/2 deci) vízzel felengeded és belemorzsolsz egy negyed leveskockát. (Esetleg vegetát, görög fűszert még lehet beletenni) Aztán érdemes lefedni.
Ha már kellően megpárolódott, akkor elfőzzük róla a felesleges vizet és egy kanál keményítővel besűrítjük.

A taco "kagylókba" egy-másfél evőkanál húst teszünk,k aztán annyi zöldséget, salátát gyömöszölünk bele, amennyit merünk és nyakon öntjük taco-szósszal. Lehet bele sajtot tenni és megtöltés után lehet egy kicsit mikróban melengetni, úgy finomabb.


A taco tészta viszont egy nagy szar. Az íze sem jó, kemény is, és amint beleharapsz, apró darabokra törik. A darabok között pedig kibugyog a teljes töltelék. Jobb esetben a tányérra... Úgyhogy maradok a tortillánál, ha már mexicoi hétvégét tartunk.

Zerge áthozott egy csomó - kicsit fonnyadt - almát. Annyi volt neki otthon, hogy könyörgött, hogy mentsem már meg tőle.
Úgyhogy csináltunk gyorsan egy almás muffint is.
Álljon itt ennek is a receptje az utókor számára:
20 dkg reszelt alma
15 dkg liszt (most ebből nálam 5 dkg teljes kiörlésű volt, a többi fehér)
10 dkg cukor
1 csomag vaníliás cukor
5-10 dkg margarin
2 tojás
1 csomag sütőpor
némi tej

Az almát lereszeled. Vagy megpróbálod valahogy átrutymákolni a reszelőn... ha nem megy, marad a villa.
Hozzáadod a lisztet, a cukrot...mindent. A margarint felolvasztod mikróban, hogy folyékony legyen (de ne forró!!!) és azt is beleöntöd. Összekevered, amig kellően szuttygós masszát nem kapsz. Ha kell, egy kis tejjel lehet higítani...amig nem cuppog kellően.
Aztán margarinnal kikent muffin-formába töltöd (cca. 3/4-ig töltve a csészéket) , esetleg tehetsz a tetejére egy-két diót is (csak törd fel előtte) és előmelegített sütőben sütöd kábé 15-20 percig. Ha fogpiszkálót szúrsz bele és nem ragad rá a tészta, akkor valszeg már jó.

Egyszóval széjjelzabáltuk magunkat, nah.

Tele van a világgal a kisfaszom. És még ki sem fakadhatok úgy istenesen, még a végén rámfognák, hogy hisztis vagyok. Egyébként igen, hisztis vagyok - alkalmanként.

És dugja fel magának mindenki, akihez nekem kell alkalmazkodnom fél évvel előre, ahelyett, hogy kinyalnák a seggemet is, hogy munkát adok nekik!
Utálom, ha megmondják, mit kell csinálnom és főleg azt, ha azt is megmondják, mikor tegyem. Nem elég, hogy a buzi ügyfélfogadási rendjükhöz alkalmazkodom, de még álljak is haptákba, ha füttyentenek?! Faszomat, hogy nem vagyok milliárdos!

Azt hiszem, vennem kell ma valamit... vagy könyvet, vagy rajzeszközt. Különben nem fogok lehiggadni.