Harmadik

Hosszas "kötelező" hallgatási időszakot törünk meg egy kis jó  hírrel.
Babonaság, meg egyebek, ugye. Na, meg kép sem volt még...
Íme az újabb trónörökös. Vagy trónörökösnő. Merthogy az UH-doki szerint 60:40 arra, hogy lány. Én ugyan ott határozottan zacsit láttam, de hát ő meg jóval több UH-képet látott, mint én. Amúgy meg mindegy, csak meglegyen mindene és a helyén legyen! :)

Hányinger kipipálva, az elmúlt cca. 2 hónapot heti 1 kiló kovászos uborka elfogyasztásával éltem túl. Minusz két kiló. Ha fogyózni akarsz, ess teherbe és egyél uborkát... najó, inkább ne :)

A testvérkék meg hiszik is, meg nem is a mesét anya hasáról, meg a kajáról, amit állítólag most már valami baba is eszik odabent... És állítólag(!) ki is fog jönni.
És most sír, anya?
Annyi biztos, hogy a nagyobbik ellágyul minden rendű és rangú babától. Ha ordít, ha mosolyog, az neki mindegy, tök édes. És kell neki. A kisebbik egyszerűen ignorálja a nem járkáló egyedeket, a járkálókat meg igyekszik elhessegetni a játékai (valamint a bátyja játékai) közeléből. Nála itt kimerül a "babák" iránti érdeklődés... Egyelőre.

Egyszer majd én fekszem ott

Idén már mindkét szülőmhöz rohantam éjjel a kórházba. Fogalmazzunk úgy, hogy nem jó átélni. Hogy mikor látod, mennyi az idő, és hogy ki hív: abból már előre tudod, hogy baj van. De azért még megpróbálsz higgadt maradni, és reménykedve teszed fel a kérdést.

Aztán egy cseppnyi "érdekes" vagy "ami nem tesz tönkre, attól megerősödsz" érzés nincs benne, ahogy állsz az intenzíven egy ágy mellett, ami fölött pittyegnek a gépek. A betegágyban pedig olyas valaki fekszik, akihez születésedtől fogva talán a létező legerősebb kapocs fűz. 

Keserű érzés ráébredni, hogy minden mulandó. Minden.

Suli

Mivel a fiataloknak még jó 2-3 évük van az iskoláig, addig én járok még egy kicsit.

Most egyszerre kettőbe is. Láttam már pár fura dolgot, de hogy a Tűzoltó szakfelszerelések tárgyban oktatási anyag lett Sam, a tűzoltó és Norman Pryce (a szemüveges rosszkisfiú a képen), arra nem voltam felkészülve a tegnapi álmos reggelen.

Nézzük vissza a dátumot

10 nappal ezelőtt írtam ugye az előző postot. Ehhez képest először ma reggel nem fájt ébredéskor a torkom.
Tehát a nátha 8 napon túl gyógyuló critical hitet ütött rajtam. Durva.

Keh

Valaha 1kötőjel3 napig voltam csak beteg. Ezt meg is szoktam. Ugyanakkor azt hittem, hogy ez mindig így lesz majd ezután is, mert hát én mindig is ilyen voltam. Logikus.

Aztán mostanra a szám maradt, de lassan túlzás nélkül a hét lenne a megfelelő a nap helyett.
A "lábon kihordás" szép próbálkozás, de aztán van, hogy nem megy. Illetve hordom, csak nem ki.

Elkezdődik a baj, kórság, majd rálegyintünk, mire persze rosszabbodik, de akkor mi meghozzuk az okos és felelősségteljes döntést: nem csinálunk semmit! 
(a beveszek pár vitamint és iszok egy forró teát is ide tartozik még)
Mert hiszen majd elmúlik! 
Aztán maradunk ugyanilyen állapotban jó pár napig, míg nem "talán otthon kéne maradni kicsit".
Amitől megint nem kezd azonnal javulni, csak lassan, kínkeservesen, majd mikor már azt hisszük, hogy node holnap már... akkor mégsem.

Ismerős?