Idén már mindkét szülőmhöz rohantam éjjel a kórházba. Fogalmazzunk úgy, hogy nem jó átélni. Hogy mikor látod, mennyi az idő, és hogy ki hív: abból már előre tudod, hogy baj van. De azért még megpróbálsz higgadt maradni, és reménykedve teszed fel a kérdést.
Aztán egy cseppnyi "érdekes" vagy "ami nem tesz tönkre, attól megerősödsz" érzés nincs benne, ahogy állsz az intenzíven egy ágy mellett, ami fölött pittyegnek a gépek. A betegágyban pedig olyas valaki fekszik, akihez születésedtől fogva talán a létező legerősebb kapocs fűz.
Keserű érzés ráébredni, hogy minden mulandó. Minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése