Elvonult felettem valami getha, de nem hagytam időt a kiteljesedésére. Végül én győztem!

Azért keményen küzdött a kis mocsok, meg kell hagyni.
Például begörcsölt az állkapcsom (hogy ezért-e, avagy más oka volt, azt nem fogom így utólag találgatni). Vasárnap reggel arra a tényre ébredtem, hogy nem bírom másfél centinél nagyobbra nyitni a számat.
Ez nem vicces ám! Hiába hangzik humorosan! Egyáltalán nem vicces! Baromi hülye érzés, tessék kipróbálni!
A beszéd még csak-csak megy így is, de enni azért elég macerás. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire combos például egy szelet kenyér... vagy a rántott husit nem csak keresztben, de hosszában sem árt felvágnom, mert villával együtt már vastagabb, mint az adott rés... Szóval nyűglődés volt az evés.
Még a hétfői görögsalátát is csak kicsiny darabkákban tudtam belapátolni. Vékony kanállal.
No, de aztán ahogy jött, el is múlt. Ismét teljes értékű vagyok és nem csak akkorára tudom nyitni a számat, mint a szélesszájú kisbéka.

Tegnap adtunk egy jó nagy jobbegyenest a semmittevésnek és elmentünk moziba.
Tudom-tudom, azt állítottam, hogy most semmi olyan film nincsen, ami érdekelne, de végülis tévedtem. (Elnézést minden mozi igazgatótól, de nem volt nálam műsorfüzet!)

Megnéztük a Sky kapitány és a holnap világa című filmet.

Nos, mit mondjak? Majd' elolvadtam ültő helyemben. Egyszerűen észvesztően gyönyörű. Kár, hogy csak ez szól mellette. Meg talán az, hogy mániákusan rajongok ezekért a steampunkra hajadzó világokért.
Nekem elég egy gőzmozdony, egy zeppelin és máris észvesztve loholok filmetnézni. Arról nem is beszélve, hogy a bugyuta kalandfilmek mindig is a gyengéim voltak.

Na, ebben van minden. Steampunknak éppen nem steampunk, mert helyi idő szerint 1939-ben járunk, az első világháború utáni Földön, nevezetesen New Yorkban. Ergo már túlhaladtunk a gőzgépeken, ámde az ipari fejlődés és a feltalálók kora nem áldozott le, sőt. Azonban a korszak (és az előadásmód) a punk életérzést árasztja magából. Úgyhogy punk. Majd valaki, aki nálam jobban ért ehhez, megmondja, hogy milyen.

Szóval csendesen folyik az élet. A Hindenburg épp most dokkol be az Empire States Building tetején. (Itt szúrum közbe, hogy kegyetlen nagy baromságok vannak a filmben. Ne lepődjön meg senki, amikor teszemazt egy egész Hindenburgot emberi izomerővel és némi kenderkötéllel rögzítetnek egyetlen korláthoz... sőt, úgy általában se lepődjön meg, csak akkor, amikor a készítők direkt azt akarják!)

Na, szóval csendeskén folydogál az élet, alig pár rejtélyes esemény borzolja a kedélyeket. Például eltűnik egy híres tudós...

És ekkor felbukkan a gonosz és titokzatos Mastermind. És főképpen az ő Teremtményei. Kicsit megterrorizálják a várost, van némi rohangászás, robbanások, repülős üldözés... aztán továbbállnak.

Közben megismerjük a rámenős újságírónőt, Polly Perkinst - akinek a neve nemtom, honnan volt ismerős, de nagyon az volt - valamint Sky Captain, alias Joe Sullivent, aki jelen történetünkben a macsó szuperhőst testesíti meg. Na, az alapfelállást ennyivel kábé fel is vázolták a készítők, és ezennel bele is csapnak a történetbe.

Előre szólok, hogy a történet lapos. Nem csak kicsit laposkás, nem. Lapos. Nagyon. Nagyjából egy alapszintű kaland-képregényéhez hasonlítanám. A fordulatok klisészerűek, és úgy általában túl sok váratlan eseményre nem kell számítani. (Na jó, azért én egy-kettőn meglepődtem)

A látványvilág viszont valami fenomenális. Néhol kifejezetten PC-s játékok jutottak eszembe... a háttérben bőszen kerregtek a processzorhűtők... Talán annyit lehetne ennek a kicsit elmosott, agyonlágyított, darkos látványvilágnak a felróni, hogy a film végére megfájdul az ember szeme attól, hogy próbál ráfokuszálni az alakokra, de sajna nem igazán megy neki.
Megkockáztatom, hogy pár jelenetnek kifejezetten rosszat is tett ez a vazelines objektív effekt. Lehet, hogy nem kellett volna ezt ennyire és mindenhol erőltetni. Talán ha kevésbé konzekvensek a széteffektelésben, nem lett volna annyira zavaró és a szemet is jobban kímélte volna.
Na, de ettől még gyönyörű az egész.

A 3D-s modellvilág szinte teljes egészében uralja a filmet. Szerintem nem is nagyon volt benne valódi díszlet. Ilyenkor picit sajnálom a színészeket, akik az összetákolt, a később vászonra kerülő látványra alig emlékeztető környezetben próbálnak úgy csinálni, mintha tényleg látnák, amit mi. Nem lehet egyszerű... Viszont bizonyára olcsóbb és teszemazt bizonyára környezetkímélőbb is egy virtuális robbanás, mint egy valódi. Nem kell drága, muzeális repülőgépeket elégetni, felrobbantani, vízbedobni, nem kell garmadával zeppelint építeni és elvezetni, majd azt is felrobbantani, nem kell igaziból megmászni a Himalája eldugott hágóit és még New Yorkot sem kell igazándiból félig lerombolni.
Szerintem ez tök jó dolog.
Éljenek a processzorok!
Idővel talán majd azért megtanulnak forgatókönyvet is írni...

Mindazonáltal mindenkinek javaslom a filmet megtekintésre. Bár vannak fanyalgók, szerintem, aki szereti a szép díszletet, rajong az ódon gépezetekért, kicsit piromán is netán, az szeretni fogja ezt a filmet.
Na, talán egy kis elszántság is kell hozzá.

Már pár napja visszajöttünk a Nagy Nyaralásból. Még a munkába is kezdünk már-már visszaszokni. Bennem meg közben felmerült, hogy affeneegyemeg, nem nagyon van miről írni.
Merthogy nem nagyon történik semmi, nem is nagyon csinálunk semmit. Az ember reggel felkel, reggeli, stb. Be a melóhelyre. Meló. Este vissza. Otthon. Mosogat, ránéz az éppen aktuális kuplerájra a szobában, pakolgat egy kicsit, majd feladja, lerogy a tévé/számítógép/üres rajzlap elé. Nézi, majd azt is feladja... és mivel már időközben este 11 van, elmegy aludni, mert másnap is 6:40-kor van reggel.
És akkor én még nem is dolgozom látástól-mikulásig, holott van olyan munkahely is, ahol még ennyi "élet" sem lenne a melón kívül. Hogy a csudában van ez?

Hmmm... gondolkodom egy pillanatig, mit lehetne csinálni.
Mondjuk meló után elrohan az ember moziba. Nem is rossz ötlet!
Csak éppen az igazság az, hogy momentán egyetlen olyan film nincs, amiért pénzt adnék bárkinek is.
El lehetne menni haverokhoz, barátokhoz, netán őket hívni.
Hétköznap ez nekik is ugyanolyan zűrös, mint nekünk. Este 8-ra odamész valahová, maradsz 11-ig, majd kimented magad, hogy "másnap izé... hisz, tudod..." És máris 1 óra, mire ágybaküzdöd magad. Nah, ezt maximum hetente egyszer, kéremszépen.
Lehetne játszani is akár. Régebben (kábé 2 éve még, ez nem is volt annyira régen!) olyan könnyen ment a heti egyszeri "este 6-tól este 11-ig játszunk" effektus! Őőőő...na, igen. Hogy mesét kéne írni? Meg...izé... karaktert generálni? Meg... csapatot összecsődíteni? Ja, hogy a négyből megint nem ér rá három?! Pfff! Még akkor sem mindig megy, ha netán egy lakásban laksz a potenciális játékosokkal...
Hmmm... romantikus vacsora a Kedvessel egy jó helyen. Ez tetszetős, csakhát tíz kilónyi többlettel inkább mozogni kéne. Ugye.
Ja, igen. Konditerem. Mostanság hanyagolva van szegény. Francegyemeg, bevallom, sajnálom rá az időt. Még plusz két óra, amivel később érünk haza. És még kevésbé tudok bármi mást csinálni, mint a meló.
Én hülye, még azt hittem, suli nélkül könnyebb, jobb, tisztább, szárazabb lesz (legalább nyáron)! Egy frászt! Ugyanazt csinálom, csak nem rogyok le tanulni esténként.
Most sem járkálok el, nem élek társasági életet, nem járok diszkóba, kaszinóba, peep-showba... nem maradok fenn éjjel kettőig, mert a csuda sem akar másnap álmosan pislogni a szeméből egészen estig. Hogy este megint elmenjen valahová és kettőig maradjon fenn. Vagy ötig. Vagy le se feküdjön, mert az tök jó buli és különbenis, majd holnap alszol!
Mondjuk ha nem 6:40-kor, hanem teszemazt 8:40-kor, netán 10:40-kor kelnék, mindjárt más volna a leányzó fekvése. Csak úgy meg pénzem nem lenne. Affene!
Sehogy sem jó ez.

Maradtak a hétvégék. Ebből egy nap elmegy pihegésre. A másik nap meg elmegy arra, hogy teszek egy tiszteletkört odahaza, a szülői munkaközösségnél.
A pihegéses napot mondjuk kirándulással tölteném. Na?
Igenám, de akkor nem volna bevásárolva, rendetrakva (így sem nagyon... az én izlésemnek legalábbis nem eléggé), mosva, főzve, kivasalva.
Néha azért sikerül elmenni egy-egy régnemlátott haverhoz. Bár lassan a saját legjobb barátnőm is kezd meglepődni a hajam színén, ebből pedig azt szűröm le, hogy őt sem látom túl gyakran.

Az úgy volt, hogy először Szőkeherceg elkezdett panaszkodni, hogy nem tud jókat játszani az irodában, mert nincs mivel. Erre én beajánlottam neki a Pontifexet.

Aztán már az egész iroda őrült hídépítésbe kezdett és éjjel is háromszögekkel álmodtak...

Aztán elkezdte piszkálni az én csőrömet is a hídépítés .

És ez lett belőle.
(Először csak papír volt nálam, ilyen szint meg nincs is a Pontifexben, úgyhogy kénytelen voltam Rhinocerost használni.)

Hát hazaértünk! Jó volt ez a pár nap, asszem ilyen a "megérdemelt pihenés".
Bocsika, hogy nem küldtünk egyetlen képeslapot sem, de ...őőőő...izé... nah, nem volt net a közelben!

Sajnos nem kényeztetett el bennünket az idő, de persze erre mi alaposan felkészültünk! Előre. Bizony ám! Igazi katasztrófatervünk volt, amiben 0 (nulla) darab múzeum volt! (Erre különösen büszke vagyok; nincs rosszabb a 8-10 szobából álló falusi múzeumoknál, amikben kb. annyi érdemleges (értsd: számunkra is fontos/érdekes és könyörgöm: valamennyire látványos vagy szórakoztató) látnivaló van, hogy az a hálószobánk falán és polcain is elférne.
A tervezett programoknak ugyan nagyjából csak a tizedét pipáltuk ki, de ennél több nem is hiányzott tulajdonképpen.

Amint odaértünk, szinte azonnal kiderült, hogy mennyire nagyon is tudunk aludni. (És hogy egy pihenőnél az úton elhagytunk egy összesen 2 napos napszemüveget, ami kb. annyiba került, mint az eddig általunk vásárolt összes napszemüvegek együttvéve. De sajnos egy olyan szemüveg, ami nem torzít, nem fárasztja a szemet, véd a fénytől, meg nem is ormótlan, azt nem kapni olcsón: ellenben ez a példány nem maradt velünk sokáig.) Volt mit kialudni.

Így elnézve utólag, szerintem valami álomkóros, hagymázas, miazmás kipárolgása lehetett a helynek, mert én ennyit még életemben nem aludtam, az tuti!

Na de három órányi alvás után, amit rögtön megérkezés után zavartunk le, mindjárt szebb lett a világ. Rögvest el is indultunk felfedezni. A víz még tökhideg volt, úgyhogy a környék felkutatásának szenteltük a napjainkat.

Elsőnek a balatonboglári nevezettességek jöttek.
Nos, a híres Gömbkilátó kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ráadásul az emberi igénytelenség itt is kitett magáért. Inkább nem mondom, milyen "díszeket" hagytak maguk után a kilátó lépcsőin igényes embertársaink. (Igen, olyanokat is. Sőt.) No, és tulajdonképpen a kilátás sem valami hajde a nevezetes helyről, mert folyton belelóg valami a képbe, a fákat sem igazán érdekli az egész felhajtás. Ez amúgy csak akkor tűnik fel igazán, ha valami, illetve ha bármilyen használható képet akar az ember onnan fentről készíteni.



Esti szórakozásnak tökéletes lett a könyvolvasás (mivel a társalgó közös használatú TV-je elé max. kétszer ültünk csak le). Úgyhogy végeztünk személyenként két vastaggal könyvvel, és volt még pár vékonyabb is, valamint némi újságnemű. Azonkívül aludtunk, ha nem mondtam volna még. Napi 10-15 órát személy szerint. Az időjárástól függően. (Napsütésben kevesebbet.)

Aztán bebarangoltuk Fonyódot. Két kilátót is találtunk, úgyhogy mindkettőről csináltunk panorámaképet. Utólag jutott eszembe, hogy ennyi fotóval már akár egy imperialista kém is beérné. Részletesen feltérképeztük a terepet, az már egyszer biztos.




Már éppen kezdtük megunni a túrázást, amikor kegyeskedett kedvünkre tenni az ég, és meglátogathattuk a helyi strandot. A víz persze baromi hideg volt. Az ember mindig úgy megy oda, hogy "persze, tudom, hideg lesz..." , de aztán a víz mindig túlteljesíti az elvárásokat. Elsőre többször is beledugtuk a lábujjunkat, közben oldalra sandítva, hogy nem ciki-e, hogy ennyire megtört a lendületünk... és közben eltöprengtünk a már pancsikáló embertársaink ép elméje, illetve fóka felmenői felől.
Aztán végül győzött a pancsikolás vágya. Plusz valahol tudtuk azért, hogy ezt kell kihasználni, sokkal melegebb nem lesz a fennmaradó másfél napban: a rádió már előre hidegfrontot jósolt. Tehát bementünk. Esköszüm, rohadt nehéz belemerülni abba a francos jégkásába, amit Balatonnak hívnak, de ha már benne vagy, akkor még élvezni is lehet. Tök jókat csobbantunk. Két nap alatt összesen kábé háromszor fél órát. Ennyire futotta.

A vendéglátó helyünk a harmadik napon bevezette azt a szokást, hogy barackos szeszesitallal kedveskedik a vacsora végén a vendégeknek. Onnantól megszokottá vált a "kis esti kontyalávaló". Aztán aznap éjjel menetrendszerűen megérkezett az igazzy rossz idő is. Baromi szarul aludtam azon az éjjelen: rémeket álmodtam, de olyanokat, amilyeneket a horrorfilmekben szokás. Alig mertem elaludni utána. Kábé kivilágosdtáig nem is ment, be kell valljam.

Mivel ennyire szar időben már kirándulni sem lehetett, indokot találtam a rajzolásra. Csináltam egy hidat. Majd jön a továbbfejlesztése is. (Hamarosan meglesz a kész verzió.)

Ezt az időt néztük ki arra, hogy ellátogassunk Siófokra. (Elsőként a mólóhoz sétálva rögtön előadtuk a "7 másodperc Tibetben" c. reklámot: kimentünk a partig, ott megborzongtunk a szélben, döbbenten vacogni kezdtünk, majd összenéztünk, és gyorsan visszahúzódtunk szélvédett helyre.)


Inkább körbesétáltunk a központi részen. Mit mondjak? Megdöbbentem. Elég régen láttam utoljára ezt a helyet, de akkoriban tutira nem ilyen volt. Csilivili szórakozóhelyeken egymás sarkát taposva lézengtek az álmos DJ-utánzatok, meg a bulivágyó fiatalok, valamint a kiöregedő, harmincas évjáratú "srácok". (Az a fajta, aki a partnerkereső hirdetésben azt írja magáról, hogy "37 éves srác keresi...")

Egy helyütt meg egy cigányasszony árult sorsjegyet az út szélén, és két kis papagájával próbálta magához csalogatni a közönséget. (A madárkák húzták ki a sorsjegyeket.) Aztán a nem nyerő játékosokat némi alkudozással próbálta rávenni az újabb "próbálkozásrara". "...jajj, hát vegyen méég!" "Ugyan, mami, valamiből haza is szeretnénk menni, nem lesz pénzünk vonatjegyre." "...de hát nézzék, beteg öregasszony vagyok, a lábam is tüdőbajos..." Kénytelen voltam halkan vinnyogva távozni a helyszínről.

Aztán nagy útra szántuk el magunkat. A célpont eredetileg Tihany volt, de hát akkor már megnézzük, ami közben útbaesik, nem?
A vége az lett, hogy körbejártuk a Balatont, és amit tudtunk, megnéztük. Leginkább a keszthelyi kastély ragadott meg. Bár kicsit többet vártam tőle. Tulajdonképpen nem is tudom, mit, de hát igazzy barokk kastély, meg minden... értitek? A profik fotóin, a könyvekben tök jól néz ki, aztán végül élőben nem is annyira nagy élmény.

Talán amúgy azért, mert túl sokan voltak és nem arról szólt az egész, hogy amolyan filmekből látott stílusban körbebarangoljam az egészet. A kerti szökőkútat is összefirkálta pár baromarcú, úgyhogy ahelyett, hogy romantikusan, magamat barokk ruhácskába képzelve elegánsan leültem volna a szélére, és illedelmesen nevetgéltem volna lovagom élcelődésein... helyette fintorogva odábbsétáltam...

A legnagyobb felfedezésem az úton az volt, hogy az északi part sokkal érdekesebb, a délin viszont jobban lehet fürdeni. Na, ezt add össze. Eredetileg az volt a terv, hogy majd az északi partról tök jó képeket csinálunk a déliről. Csak hogy nem nagyon van ám mit. Egy naaaagy síííík placc az egész!
Az északin ott egy csomó hegy, völgy, hegyen-völgy... vár, rom, várrom... és ugye Keszthely, Tihany, Badacsony... Itt meg lapály, amig ellátsz.

Végül aztán a Badacsony, meg a borok kimaradtak a túrából. Helyette volt egy nagyobb séta Tihanyban.
Na, az aztán tipikusan az a település, ami a turisztikára épült rá. A főutca kábé mutat valamit, meg van pár rafináltan megkomponált túristaútvonal is. Pl. a Kálváriához akkor is felmész, ha nem akarsz.
Aztán ott az Apátság... Ha a főutcán mész fel, akkor is ott az Apátság... Ha meg lenézel a legmagasabb pontról, az egyetlen fával nem takart irányba, akkor ott a ...jééé, az Apátság!
Mikor meg találtunk egy rejtett kis csapást, az kb. 2 percen belül visszavezetett egy olyan helyre, amit az előbb ki akartunk kerülni. A Kálvária-hegyet is így másztuk meg egyébként. Nem is tudtunk róla, csak mikor már fent voltunk, és kiderült, hogy hátulról "estünk be".

Ja, innen is jól kivehető az Apátság!!

No és persze mindenhol lehet kapni Ungarische paprikát, ami tudvalevőleg kifejezetten tihanyi termék... de annyira, hogy külön Paprika-házat is építettek erre alapozva!

Hasonlóan endemikus az Apátság "különleges, egyedülálló, szerzetesek által készített" levendulaolaja. (Az a baj, hogy ezt a lemezt már Pannonhalmán is lejátszották.) Ezenkívül van egy baromi jó hely a félszigeten, ahonnan - és innen egyedül - lehetne panorámaképet csinálni. Na, arra meg ráépített egy szemfüles étteremtulajdonos... Úgyhogy vagy eszel, vagy nem fotózol. Ungarische gulasch + túrósch palacsinta = 8€.

Végül éhesen jöttünk el.

Egyébként meg éppen akkor koncertezett a Tihanyi Hagyományörző Indián Együttes. (Nem, mi se tudtuk még előtte, hogy ez a nép is őslakos errefelé.) De hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy biztos helyiek... mint a tihanyi paprika.

Díszeik egyik eleme volt a strucctollakból készült fejdíszük is, ami szerintem a közeli struccfarmról származott. Szintén egy őshonos faj, ugye. A sasokat macerás megkopasztani.

Na, azért egyébként jó volt, amit előadtak. Jó volt a hangosításuk is... az ősi indián technika, hiába na. És persze erre szükségük is volt, mert mint tudjuk, Tihanyban minden van már, csak visszhang nincs.

Aztán egyre rosszabb időt kaptunk a nyakunkba. Egy délelőttöt (na, ki találja ki micsináltam?) kénytelen voltam teljesen átaludni, annyira esett az eső.

Aztán mikor meg újra kegyeskedett kisütni a nap, a nyakunkba kaptuk a Boglári Bornapokat. Mondhatom, teljesen felkészületlenül ért minket, mert nem kaptunk, nem is hoztunk a szórólapból. És így nem tudtuk, hogy ennek a hepajnak bizony koncertek is a részét képezik. A legnagyobb gond ezzel az volt, hogy mindez csak akkor tudatosodott bennünk, mikor a hangos zene éjfél után se halkult a part irányából, mi pedig csak néztünk bután, hogy akkor most hogy is lesz ez... elmarad az éccaka?
Tényleg nem gondoltam volna álmomban sem, hogy egy ilyen rendezvény azzal jár, hogy napokon át éjjel kettőig a lehető legerősebb hangosítással diszkózenét nyomatnak a parton. Az egy dolog, hogy a denevérek nem jutnak kajához a hangszennyezés miatt, bár szúnyog van elég, de én nem tudtam aludni!

Sokáig töprengtem ám azon, hogy egyemegafene, menjünk le a dizsibe mulatni, de ekkor Szőkeherceg előtt felrémlett, hogy egész délelőtt esett, és a strand füvéből mocsaras dagonya képződött. A kép, hogy sárbirkózhatok pár elszánt diszkóbige és jópár szúnyog társaságában, végül megrémített... és inkább számolgattam a decibeleket elalvás előtt. (Másnap igazolódott is a sejtés: még délelőtt is úgy búcsúzott az egyik fellépő, hogy megköszönte az elszántságot a sárban toporgó közönségnek.)

Mellesleg meg itt, a Fővárosban a Sziget miatt kiverik a patáliát a lakók, aztán meg ugye a zaj-ellenőrök, és decibelmérőkkel rohangálnak, zajvédős sátrakat telepíttetnek, csak hogy csillapodjanak az öntudatos polgárok. A hangszigetelés nélküli nagyszínpadon sincs már késő este koncert egy ideje, ha jól tudom.
Ezzel szemben a Balatonparton magasról tojnak a jónépre, akik közvetlenül a part közelében laknak. Megérdemlik. Hallgassák csak DJ. Sterbinszkyt, mer' az jó. Egyébként nekem teccett, mert egész idényes válogatás volt, de dance slágereket azért nem éjjel egykor szeretnék hallani. Illetve, ha már megunom őket, szeretném esetleg lehalkítani. Legalább egy picit.

Talán ha számítottam volna rá, akkor máshogy hat rám az egész. Az én kis naív fejem azt képzelte, hogy a Bornapok némi vurstliból, kirakodóvásárból, vattacukorból és habcsókból áll majd. Sterbinszky eszembe sem jutott... meg Fresh Andi... meg Baby Gaby... Lagzi Lajos... Mindez keveredve a sergő felől áradó zenebonával. Egyszóval kemény két éjszakánk volt búcsúzóul.

Még a végére azért beszúrtunk egy strandolást. A part már totál reménytelen volt, annyira jeges volt a víz, plusz odaköltözött a BB-vurstli is, hát elugrottunk Igalra. Van ottan egy gyógyfürdő, a tulaj is ajánlgatta, hát megnéztük.

Nem éppen egy élményfürdő, de amúgy tökéletesen megteszi.
Van három medence, meg egy csúszda. Az egyik medencében igazi, finom, meleg gyógyvíz, aztán a másikban gyerekhadak, a harmadikban meg lehet úszni.
Az a baj, hogy a 35-38°C-os gyógyvízben kábé fél órát bírok ki anélkül, hogy egyrészt ne kezdjek unatkozni (német túristákkal és beutalós mamókákkal tömött medencében nem ficánkol a jólnevelt Bodzilla. Meg a neveletlen sem.), másrészt addigra már elkezdtem megtapasztalni, milyen is a víz alatt izzadni. Úgyhogy átcibáltam szegény Szőkeherceget a mélyvizes medence 23°C-ába. Nos, ez barátok közt is 12°C különbség. Egyből baromi hidegnek tűnt a víz. Pedig melegebb volt, mint a Balaton. Négy hosszig bírtuk ismételgetni a "ha mozogsz nem fázol annyira", valamint a "jó ez, tök jó ez!!" mondatokat. Utána visszasprinteltünk a sógorok közé, a melegbe.

Nos, nagyjából ennyi, amit a környék nyújtani tud az unatkozó szabadságosoknak. Tutira kihagytunk mondjuk dolgokat, de egyrészt letelt az általunk kitűzött tíz nap, másrészt már kezdtük kicsit unni is, meg hát hiányzott a jó kis itthoni ágyikó...

Mióta beszereztük a terasz-garnitúránkat, az időjárás nem igazán kényeztetett el bennünket a szeretetével. Szerintem biztosan lehet valami összefüggés!

Nyár eleje óta szemezgettem már egy konszolidált méretű kerti leülő alkalmatossággal. Elképzeltem, hogy majd a langymeleg nyári estéken kiülünk az erkélyre Szőkeherceggel romantikusan borozni és hozzá sajtot falatozni!
Aztán vagy egy hónapja megláttam a METRO-ban az olcsón beszerezhető műanyag garnitúrát és muszáj volt elhozni. (Amit amúgy pontosan úgy hívnak, mint engem a polgári nevemen, úgyhogy ebből is látszik, hogy pontosan ide, hozzánk találták ki!)

Megvettük, kitelepítettük, és erre tessék, rögvest két hétre Grönlandi szelek kezdtek áradni és még a bundakabátomat is kénytelen voltam visszavenni, annyira hideg volt, pluszban folyton esett. Úgyhogy két hétig egyből pihenni kényszerült a borozási elhatározásom. Aztán meg micsinál az idő?! Kisüt a nap, de nemhogy hétágra kezd sütni, hanem egyenest olyan trópusi hőség kerekedik, amihez képest a tunéziai negyvenötfokárnyékban bakfitty. Úgyhogy akkor meg azért nem ültünk ki, mert a bor is felforrt volna az agyvizünkkel együtt.
Most megint majdhogynem havazik, mi meg éppen indulnánk nyaralni a Balatonhoz... Ilyenkor bezzeg nincsen kánikula! Még nyomokban sem! Kánikula morzsácskák sincsenek!

El is kezdtem nézegetni a térképen, meg a neten a környéket, hogy milyen izgalmas programokkal tudnám feldobni az esős, szeles, hideg, havas, jeges, szeles, ködös napokat.
Már két oldalt telekörmöltem az ötletekkel.
Ha Szőkeherceg nem unná meg véletlenül az arborétum, tájvédelmi körzet, nemzeti park látogatásokat, akkor majd a kastély, vár, tájház nézegetésekbe fog beleunni. Magam is megdöbbentem, mennyi jópofa dolog van a környéken. Ha meg egy picit még távolabbra merészkedünk, akkor még a Mecsek is ott van... Tele várral, heggyel, dombbal, fával!

Mindazonáltal baromira reménykedem benne, hogy nem kell az elkövetkezdendő tizenpár napot didergéssel egybekötött talpalással tölteni. Éppen a Balaton mellett. A végén kénytelenek leszünk elmenni valami melegvizes élményfürdőbe.

A kiülős borozgatásokról egyébként már le is mondtam. Talán majd szeptemberben...

A pénteket végül jól megjártam.
Bementem, mert az áldott jó szívemmel megszántam a főnökömet és nem akartam kettesben hagyni szegényt a munkával. Mondtam magamban, hogy úgyis csak pár apróságot kell csinálni, majd délben eljövök.
A pár apróságról kiderült, hogy át lett tervezve az egész ház. Sőt, már nem is egy van, hanem kettő és a másikon is csak pár simítás van...
Úgyhogy előbb a délbeni indulást kitoltam kettőre, majd pedig négy lett belőle.
De hát én vagyok a hülye. És különbenis mit várok egy munkamániás főnöktől?
Csak szegény Szőkeherceg gyomra lyukadt ki közben, mivel megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, ha már ennyire laza a napom. Az ebédből meg vacsora lett.
De ma már tényleg nem mentem dolgozni! Esküszöm!

Aztán még pénteken este megünnepeltük Ördögné születésnapját és illő tisztelettel körberajongtuk az új jövevényeket. Bár azok inkább a lakás felderítésével, valamint egymás gyepálásával voltak elfoglalva, a népes vendégsereg kevéssé keltette fel a figyelmüket.
Névnapomra meg megkaptam azt a medált, amit elkészülte óta áhitattal néztem. Azóta hordom is szorgosan!
Ördögné hiperszuper gyümölcssalátája egy igazi tízpontos készítmény. Csak azért veszélyes az emberi szervezetre, mert nem bírja az ember abbahagyni. Csokikrémmel meg aztán pláne őrjítő. Meg tejszínhabbal...
Ördögtestvér néha igazán kölcsönadhatná az nőt, hogy tündérkedjen egy kicsit a konyhánkban. Aztán ígérem, egészben hazaengedjük... Ígérem...

Tegnap meg nekiálltam egy kicsit alkotni. Nem vagyok egy nagy 3D modellező guru, de ez nem is volt egy hatalmas kihívás. Még egy zeppelint kéne odavarázsolnom, és akkor lesz teljes a kép. Azért az előzményét felteszem megint...

Idáig úgy dolgoztam, mint a gőzgép. Éppenhogy csak megúsztam, hogy a fülemen pár füstpamacs erős sivítással távozzon.
Kicsit unalmas is volt a hajtás a vége felé. Sok volt a meló. Még mindig sok amúgy, de már nem foglalkozik vele a kutya sem.
Múlt héten mindenki lázban égett, a főnök hisztisen reagált mindenre, ami munkajellegű volt, úgyhogy a végén azon töprengtünk, hogy a munkahelyi stressz elviselésében vajon segít-e a reggeli kávé mellé begurított feles. De arra jutottunk, hogy valószínűleg csak a meleget lesz nehezebb elviselni. Maradt a vénás úton bejuttatott kávé.

Ehhez képest mára majdnem teljesen kihalt e tájék. A szúnyogok zümmögnek a fejem körül... meg pár számítógép itt az asztal alatt, de úgy egyébként mindenki lelépett nyaralni. Na, pénteken már én sem leszek! Háháhá!Nem csúfítom a képes felemmel a Hónap Dolgozója táblát. Különben sem lesz itt senki sem.
Kedden meg már indulunk is nyaralni. Úgyám!

Addig majd kiadom összegyűjtött post-gyűjteményemet, vagyis majdnem mindent, ami bennragadt.

Például egy erkély-garnitúráról, ami eredendően kerti volna... Kicsit leporolom a róla készült post-kezdeményt.
Aztán van itten pár kiló kép is. Festett, meg fotózott is. Az is porolásra vár. A rajztudásommal együtt.
Leporoltam pár játékot is az ősidőkből.
Csak a sarokban a pormacskák érzik jól magukat, de ilyen melegben a francnak van kedve takarítani.