Elvonult felettem valami getha, de nem hagytam időt a kiteljesedésére. Végül én győztem!

Azért keményen küzdött a kis mocsok, meg kell hagyni.
Például begörcsölt az állkapcsom (hogy ezért-e, avagy más oka volt, azt nem fogom így utólag találgatni). Vasárnap reggel arra a tényre ébredtem, hogy nem bírom másfél centinél nagyobbra nyitni a számat.
Ez nem vicces ám! Hiába hangzik humorosan! Egyáltalán nem vicces! Baromi hülye érzés, tessék kipróbálni!
A beszéd még csak-csak megy így is, de enni azért elég macerás. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire combos például egy szelet kenyér... vagy a rántott husit nem csak keresztben, de hosszában sem árt felvágnom, mert villával együtt már vastagabb, mint az adott rés... Szóval nyűglődés volt az evés.
Még a hétfői görögsalátát is csak kicsiny darabkákban tudtam belapátolni. Vékony kanállal.
No, de aztán ahogy jött, el is múlt. Ismét teljes értékű vagyok és nem csak akkorára tudom nyitni a számat, mint a szélesszájú kisbéka.