A kollega azért azt megígérte, hogy holnap már nem jön be. Mondjuk annyira nem zavartattam magam a dolog miatt- bár nem ölelgettem. Elvégre inkább most essek túl rajta, mint majd később. Nem?
A főnököm viszont még a srác által írt doksikat is lefénymásolta, mielőtt a kezembe adta volna. Pedig én tényleg inkább elkaptam volna. Meg hát a kockázatos életvitel is vonzó dolog.

Mivel azonban a cucc a pöttyök kiburjánzása előtt egy-két nappal már fertőz, azért mégis maradt némi esélyem.
Innentől van rá két hetem, hogy kiderüljön, fogok-e majd bégetni és vakarózni. Állítólag annyi a lappangási idő. De hogy a srác hol a csudában kapta el, az rejtély marad.

A kollegám most jelentette be, hogy ő biza' bárányhimlős. Én meg még nem voltam.

Úgyhogy már elkezdtem tervezgetni, hogy miket fogok csinálni abban a két-három hétben, amig nem jövök be melózni.

Azért ennél nagyobb, durvább nyúlásokat is láttunk már. Például amikor volt szerencsénk megismerkedni a tükörregény fogalmával. Ugye.

Eddig is tisztában voltam vele, hogy blogot vagy anomime, hülye becenevekkel, vagy sehogy.

És tessék, ismét beigazolódott, hogy baromira kell arra vigyázni, hogy semmi igazán konkrét dolgot ne írjon le az ember magáról. (Nem, megint nem linkelek, inkább csak beszélek bele a levegőbe!)

A legelemibb tézis az anonimitásban ugye, hogy ne írd ki a valódi neved, sem a telefonszámodat, ne is utalj rá, és ne tegyél ki fotókat magadról, aktokat meg pláne ne.
De ne írd le azt se, hol laksz, hol dolgozol, hány gyereked van, hogy hívják a gyerekeidet, hová járnak suliba, oviba, bölcsibe, egyetemre. Azt se, hogy melyik kocsmába szeretsz járni naponta.
Vigyázz, hogy ne utalj rá, hogy mennyit keresel, mi a politikai és vallási meggyőződésed, mit gondolsz név szerint egyes emberekről és hogy milyen pózokban szoktál szeretkezni, villanyfénynél, avagy a mosógépen szereted-e jobban, esetleg hány japán lánnyal szeretnéd egyszerre...

Valamiből ugyanis tutira baj lesz.
Lehet, hogy csak az anyukád találja meg a kicsapongó szexuális életedről vezetett nyilvános naplódat... de az is lehet, hogy holnap már az erkölcsrendészet kopogtat be az ajtón egy szépséges birságoló cetlivel és lefoglalja az összes barátnő.jpg nevű képet a gépeden.
Bármi megeshet.

Egyébként pedig nem, nincsen üldözési mániám. De tényleg!
Sem skizoid, sem paranoid hajlamaim nincsenek. Talán egy csöppnyi nárcizmus szorult belém... és lihelletnyit addikt vagyok... Nézze el nekem a világ.

Akárhányszor szerencsém(?) van belepillantani kis hazánk ponyvairodalmának posványába, mindig elképedek.
És hála nem kicsit belterjes, ám véleményformáló ismeretségi körömnek, ez igen gyakorta megesik.
Ocsmány, viharos kis posvány. Amolyan ragacsos fajta: akinek egyszer köze lesz hozzá, azt nem ereszti.
Vérre menő csatározások, sértődött írópalánták. Jogviták a kiadványok felett, pletykák és híresztelések. Lassan egy regényt sem látok a polcokon, amikhez nem fűződik valamilyen kisebb-nagyobb hajcihő. Legalább pár kirohanás az alkotótól mindenféle kétes oldalakon...
Basszus, srácok, írjátok csak a nyavajás regényeket, de ne nyilvánuljatok meg! Ennyi energiával meg lehet tölteni egy egész könyvespolcot! De kell a francnak a sértett lelketek hozzá. (Nem, nem fogok linkelni. Háromévnyi mocskot nem tudok belzsúfolni egy postba.)

Ezek után csoda, ha inkább csak lefordított könyveket olvasok? Ha valaki egy külföldi, jó eséllyel már 2-5 éves regényt szid, akkor legalább az író nem mászik a képébe, hogy írjá' jobbat, hujje kotsög!
Persze a fordító még mindig a képébe mászhat, ha nincs szerencséje, de erre azért kisebb az esély. És kisebb a vehemencia is.

Azért talán mégis biztonságosabb megmaradni a szakmai és ismeretterjesztő könyvek körében. Meg elővenni a régi klasszikusokat, amik eddig kimaradtak a szórásból. Ha nem jön be Asimov vagy Gibson valamelyik szösszenete, maximum hülyének néznek páran, de nem kiáltanak ki megrögzött fikázónak és aljas szándékú klónozott falkatagnak. Elkönyvelik, hogy hülye az izlésem és kész.

Nem hallgattam el, nem bizony!
Sőt!

Mostanra talán lesz arra időm, hogy elegendő időt töltsek kettesben...
...a komplex féléves feladatommal, hogy valami olyat hozzak létre, amit később nem akarok rejtegetni az utókor előtt. Van rá három hetem. Bár én inkább attól tartok, hogy kihasználom minden építész mentsvárát, a pótbeadást.
Hová is lenne enélkül a szakma?

Tegnap voltam egy épülő háznál. Zöldág-ünnep volt. Máshol ezt bokréta-ünnep néven ismerik. Az a lényeg, hogy amikor a kőművesek elérik a ház legmagasabb pontját, akkor kajálnak egy jót, isznak és kitűznek egy zöld ágat. Vagy virágosat. Vagy bokrétát. Izlés kérdése. A lényeg a kaja, meg az ivás. Ilyenkor megveregetjük a saját vállunkat, hiszen fasza gyerekek vagyunk. Áll (még mindig) a ház, innen már gyerekjáték befejezni! Csak tető kell rá, meg a belsejét kell megcsinálni...

Muszáj volt egy kicsit művezetni is, mert ijesztőek voltak az állapotok. Mondjuk szerencsétlen ácsok is megrémültek, amikor meglátták a statikusunk terveit a fedélszékről. Nem akarom elképzelni az arcukat.
Meg is értem szerencsétleneket. A fickó a németországi viszonyokhoz van szokva, nem a magyar családi ház összegányoláshoz. Idehaza a német faméretek beszerezhetetlenek, és még az általa meghatározott szegek beszerzése is külön küldetés volt valószínűleg.

És persze a ház egyik fala sem párhuzamos a másikkal. Mert olyat mi nem tervezünk. Abban nincs kihívás.
A tetőgerinc is emelkedik, az ablakok is ferdék. Csoda, hogy a födémet sikerült vízszintesen elkészíteni ezek után.

Aztán elfogyhatott a sör, mert a ház végül 30 centivel magasabb lett, mint amit terveztünk. A tetőtér lassan akkorra, hogy két szint is vihogva beférne alá. Szívem szerint amúgy visszabontattam volna a fenébe az egészet, de hát én genya vagyok... Na, mindegy, jön a tél, úgyhogy ez így marad. Majd csinálnak álmennyezetet, vagy amit akarnak.

Még mindig esélyes azért, hogy valami szaklapba is bekerüljön. Ha ennél jobban el nem szúrják.

Megváltjuk a világot vol.1.



11:47:35 Bodzilla: basszus, ez nekem fáj link
11:47:50 Bodzilla: lehet kapni a Media Marktban és 60e
11:48:12 Kisangyal: és ez neked mér fáj?
11:48:57 Bodzilla: nemtom, de fáj
11:49:10 Bodzilla: ez...ez...ez akkora hülyeség
11:49:44 Kisangyal: de mér?
11:50:06 Kisangyal: könnyű cserélni a képet, nem kell a kép előhívatásával vesződni
11:50:20 Kisangyal: és utána sem kell kidobni, szennyezve a környezetet
11:50:25 Kisangyal: szvsz tök praktikus
11:50:27 Bodzilla: de....de
11:50:28 Kisangyal: csak drága
11:50:37 Bodzilla: de inkább kinyomtatom, basszus
11:51:05 Bodzilla: a papír, meg a sima keret kevésbé szennyezi a környezetet összességében, mint ez, amikor tönkremegy
11:51:19 Bodzilla: meg amit előállításkor beletettek
11:51:42 Kisangyal: az is igaz
11:51:49 Bodzilla: inkább az e-papírt lehetne kapni!
11:52:12 Bodzilla: és lehessen rá napi újságot letölteni, meg ilyesmiket
11:52:46 Bodzilla: bewifizik a várost, mindenki e-papírral jár és nem kell újságot venni
11:53:08 Bodzilla: :utopista:
11:53:46 Kisangyal: naja, de az e-papírra is igaz ám az, amit a fotóra elmondtál
11:55:04 Bodzilla: jó, de könyvet _jóval_ többet veszel, mint fotót nyomtatsz
11:55:33 Bodzilla: tehát 1 db e-papír készülékkel kiváltasz egy tonna könyvet és újságpapírt
11:55:43 Kisangyal: hát, szvsz ameliyen gyorsan terjednek a digi fényképezőgépek...
11:55:50 Bodzilla: míg egy ilyennel cca. 3-4 fotónyomtatást váltasz ki
11:56:32 Bodzilla: sztem az e-papírt kéne nyomni, nem ezt :durci:
11:57:07 Bodzilla: adnának hozzá egy jó technikai hátteret és meg van mentve a világ, a fókák és a pingvinek

Már el is felejtettem, hogy milyen finom pékségillata van a frissen sült, ropogós, foszlós belsejű fehérkenyérnek...

...nem adom vissza a kölcsön kenyérsütőt.

Megnéztem nyolcmillió receptet, végül vettem egy spéci kenyérlisztet és a zacskó oldalán lévő utasításokat követve bedobtam egy adagnyi cuccot a gépbe. Izgatottan várom, hogy vajon mi fog kisülni belőle. Szó szerint.
Szerintem kábé éjfélre készen lesz.

Addig viszont rajzolom egy kicsit a repteremet.

Kaptunk kölcsön egy kenyérsütő gépet, de annyira nincsen hozzá semmilyen recept, hogy neki kellett állnom google-fuzni, hogy egyáltalán halvány fogalmaim legyenek arról, hogy mit kell beleönteni a gépbe és melyik gombot kell megnyomni.

Most már tudok diós, mákos, mézes, sajtos, sonkás kenyeret sütni és szerintem már cementből és homokból is tudnék kovászt gyártani.

"A kenyérsütőgép nem magyar találmány, így azzal soha nem fogsz tudni olyan kenyeret sütni, amilyennek egy igazi magyar házi kenyeret képzelsz el. Azt ugyanis csak kemencében tudod megsütni."

Mégis azt hiszem, hogy ebből tanultam a legtöbbet. Egyem a zúzádat, mélymagyar felebarátom.

Egy csomó kérdést szegeztek nekem az elmúlt pár napban. Voltak egyszerűbbek is.
Például, hogy na, milyen harminc évesnek lenni?
Milyen volna? A napok most is azzal kezdődnek, hogy felkel a nap és a kávénak sem változott az íze. Most akkor mi van? Semmi. A tizennyolcadik születésnapom után sem kezdett ellenkező irányba forogni a Föld.
És egyébként meg igencsak ritkán néznek harmincnak. Ergo nem is nagyon érdekel, hogy milyen harmincnak lenni. Mondjuk néha picit zavar, hogy némelyik szűkagyú csúcsmérnök tejfelesszájú frissdiplomásként kezel, de azért van a pici szám, hogy beszóljak, nemdebár? Naugye.

A következő kérdés, hogy milyen menyasszonynak lenni? Megjegyzem, ezért a kifejezésért tasli jár.
Mindazonáltal a kérdés már elgondolkodtatóbb. Bár a fizetésemet nem emelték fel és a lottó ötös sem várt reggel az ajtó előtt... Ezzel együtt egyelőre nem tudnék válaszolni. Talán annyit, hogy fura a gyűrű. De nem lötyög és nem szorít. És szép is.

Aztán jöttek olyan kérdések, hogy mikor lesz az esküvő, hol, mennyien lesznek majd, milyet szeretnénk?
Na, itt kezdtem el aggódni, hogy majd ezekre a dolgokra egyszer válaszolni kell. Najó. Ezekre elég hamar válaszolni kell.
Egyelőre ott tartok, hogy mit nem szeretnénk. De tulajdonképpen az is valami, ha tudom, hogy nem akarok sramlizenét, nem akarok háromszáz ittasan gajdoló rokonnal végiggrasszálni a fél falun, nem akarok népi rigmusokat, nem akarok orchideát a csokromba és nem akarok csipkét, vagy gyöngyöt látni a ruhámon (vagy csak keveset). Tömören ennyi.
Aztán meg majd kialakul.

Egészen év végéig kaptunk rá időt, hogy mindent kitaláljunk.

A barátok egyébként nagyon segítőkészek. Például a barátnőm rögvest átavanzsált vészmadárnak és végigkárogta a vasárnap estét, hogy nehogy majd nagyon pofára essek, ha nem klappol minden azonnal. Úgyhogy különböző rémtörténeteket hallgattam az elégedetlen rokonokról, a zuhogó esőről, a tömött templomról, a lefoglalhatatlan időpontokról, a veszteséges menyasszonytáncokról, a végigidegeskedett készülődésekről, a karikás szemű menyasszonyról, az amatőr zenekarról, akikről a lagzin derül ki, hogy nem tudnak semmit, amit meg mégis, azt csak hamisan.
Mindezt preventíve. Csakis a mi érdekünkben. Hogy ne kelljen majd csalódni.

Najó, szóval nem kellett a kiscica.

Valójában ott helyben igent mondtam. Egy párszor.

Állítólag ma éjfélig van időm lecserélni egy kiscicára.

Gondoltam, nézek egy kis tévét. Ráadásul megláttam, hogy tinikorom kedvenc Verne-regényét, a Rejtelmes szigetet adják.
Jó, hát már húsz perce megy... hát akkor?

Na, nem is ment le még sok a történetből. Épp csak partravetődtek a szigeten.

Ekkor a következő snittnél egy baszomnagy sáskaszörny került elő a dzsungelből és felzabálta az egyik főhőst.

Ennyit a jó kis Verne-regényről. Csókoltatom a rendezőt. Átkapcsoltam.