Húbasszus, közben három éves lett a blog és én elfelejtettem a nagy izgalmak közben! Lassan elküldhetem a blog-bölcsibe.
Úgyhogy utólag is boldog szülinapot neked, blog!

De végülis ittunk az egészségére egyet.
Bár voltaképpen nem ünnepelni indultunk tegnap este, de mégis az lett belőle. Napközben ugyanis az az örömhír ért, hogy minden igyekezetem és várakozásom ellenére mégis meglett a félévem, méghozzá csont nélkül. A léc alatt sunnyogtunk ugyan a célba, de meglett és innentől senki nem fogja kérdezni, hogy az a vizsga 180 vagy éppen 120 ponttal lett-e meg. Tehát mégis volt ok ünneplésre.

Összeültünk négyesben egy nagy esküvői megbeszélésre - a két leendő koszorúslánnyal. Akik istenien fognak kinézni és előre is köszönöm, hogy a kedvemért emelni fogják aznap a hangulatot.
Persze ez az egész felhajtás csak egy újabb ürügy arra, hogy a barátainkkal találkozhassunk. Minél gyakrabban.

Kinn voltunk a Naaagy Esküvő Kiállításon.
Ördögasszony és Kisangyal erősítették a női frontot (ezúton is köszönet nekik), Szőkeherceg képviselte a férfiakat.
Igazzy élmény ám egy ilyen. Már azelőtt tele lett az összes kezem prospektussal, mielőtt beléptem volna az épületbe. Hiába, nagy biznic van benne...

Na, szóval kinn az épület előtt rögvest megcsodálhattuk a kölcsönözhető autókínálatot. Limuzin, hajónyi limuzin, Hummer limuzin, decens üzleti-merci, old-timer csodák, van minden, amit akarsz.
Az már biztos, hogy a hajónyi limó totálisan felesleges, a limó-Hummer feketében, virágokkal feldíszítve pedig úgy néz ki, mint egy elhízott kiképzőtiszt balerinaruhában: rohadtul hülyén fest. Mindkettő kihúzva.

Bent aztán mellbevágtak rögvest. Ruhákkal, cipőkkel, meghívókkal, rendezvényszervezőkkel, frinc-franccal, girlanddal, szir-szarral... az az igazság, hogy engem leginkább a ruhakínálat érdekelt és pár olyan apróság, amiből ötleteket merítek.

Ékszerek nem igazán voltak, ebben csalódnom kellett.
Nászutak voltak, de erre még ráérünk. Asszem, szívesen mennék Madagaszkárra. Lehetőleg állatlesős túrára. Tök romantikus. De amennyibe kerül, az nem annyira.

Nem, köszi, a széktámla-dísz akkor sem érdekel! Basszus, az kéne még, hogy azon problémázzak, hogy a székek hátulján milyen árnyalatú kék a szalag?!

Díszmagyar. Nem, köszi! Hogy úgy nézzek ki, mintha a Csárdáskirálynő főpróbájára készülnék, mi?!

Tüzijáték? Hagyjál békén!

Jégszobor. Peeersze, augusztusban, mi?

Hehe, kiscipők. Majd ha lesz ruhám.

A fehérneműk teccettek, de azt macerás ott helyben felpróbálni.

Na, ruha az viszont volt bőven. Begerjedt kislányok rohanták meg a standokat és nagyüzemben ment a ruhapróba. Sokan alapból készültek sminkkel, hajjal, ékszerrel. Én meg úgy mentem el, hogy majd jól körülnézek. Hajam kócos, smink nulla, a modellalkatomat pedig elhagytam valamelyik bokorban. De ki a francot érdekel? Jó buli ez a ruhapróba! Felpróbáltam három ruhát. Mit nekem?

Hát az eszem megáll, milyen rohadt nehéz egy ilyen abroncsos dög. Ülni nem próbáltam benne, közlekedni éppen elég volt. Kábé olyan érzés, mint felszállni a villamosra az A/1-es méretű rajzmappámmal.
A fátyol vicces dolog, a végén már egészen menyasszonyosan néztem ki. Kócos menyasszony. Eltekintve attól persze, hogy a ruha, amit rámadtak, 34-es volt, úgyhogy hátul plusz egy fő kellett, aki tartotta a hátát, mert... na, szóval én nem vagyok 34-es méretű.

Az egyiket végül muszáj volt megvenni. Pedig úgy indultam, hogy most nem próbálok fel semmit.
Főleg pedig ellenkezik az elveimmel, hogy megvegyem a ruhát.
Az, hogy a szekrényben lóg az esküvői ruhám, az valami olyan dolog, mintha egy döglött fókabébit őriznék odahaza kitömve. Fehér, semmire nem jó, sok helyet foglal és mindenki kínosan mosolyog, ha mutogatod.
De ez... mindegy, muszáj volt és kész. Eltekintek az elveimtől. Majd eljárok estélyekre, ahová felvehetem. És nem hízok egy grammot sem.
Mindegy!

Van ruhám!
Csak majd Szegedre kell érte elmenni.

Sikeresen abszolváltam Anita Blake második kalandját. Még kitartok.
Mit mondjak? Hamilton kisasszony vagy megtanult írni többszáz oldal telefirkálása után, vagy egy jószándékú kritikus szétcincálta a pilot-kötetet.

Mindenesetre bár a párbeszédek javarészt megmaradtak a bugyuta és semmitmondó szinten, a főhős öltözködése dícséretesen sokat javult.
Némelyik karakter már-már elkezdett élni. Személyes kedvencem Willie, a senki kis gengszterből lett senki kis vámpír és Zerbrowski, a lúzerül macsoid kollega (a nehezen betűzhető nevével). Sajnálatosan kevésszer szerepelnek.
Elmaradt az Agatha Christie-s utánérzés, ehelyett inkább az akciókra összpontosított az író. Ami kétségkívül jobban megy neki, mint a nyomozgatós-gondolkodós történetek.
A történetvezetésben lecsökkentek a deus-ex-machinaként feltűnő koronatanúk és a céltalan nyomozások.
Mondom én, hogy megtanult írni...

A főszupernő és a főszupervámpír közt feszülő szerelmi szál kezd elmélyülni és bár a legtöbb pattanásos vámpírmán tiniszerző már rég ágynak döntötte volna őket, ők csakazértis kitartanak a szűziesen epekedő tekintetek és a béna poénkodások szintjén. Ez teljesen hihető is. Egy olyan világban mindenképpen, ahol egy ötszáz éves vámpír úgy beszél, mint a sarki gimi kondibajnoka és szemrebbenés nélkül hagyja pimaszkodni a halandó libácskát, holott már három napja nem evett. Ühümmm...
Mégsem tanult meg eléggé írni?...

A misztikus háttérhez némi adalékinformációt szolgáltat egyébként majd a harmadik rész, ahol egy fél mondatban - végre - kitér rá a szerző, hogy hogyan is születnek a vámpírok.

Ha másra nem, hát arra jó a takonykór, hogy ráfogjam a munkaundoromat és otthon maradjak aludni.
Meg tanulni. Meg olvasni.

Áttértem a könnyedebb műfajra. Laurell K. Hamilton kisasszony ponyva-sokológiájának a második kötetét nyűvöm. Az elsőn olyan gyorsan túlestem, hogy nem is frissítettem a könyvsarkot.

De ez nem azért volt, mert annyira jó, hanem mert annyira komolytalan. Ha Fable ilyeneket írna, már elküldték volna szántani az olvasói.
Na, nem mondom, olvastam már ennél sokkal gányabb dolgokat is. Végülis fogyasztható volt. Kábé annyira, mint a tejfölös chips. Nem jó, de nem bírom abbahagyni, amig el nem fogy. Populáris rágcsálnivaló.

A főhős, Anita Blake ún. halottkeltő. Lefordítva: zombigyáros. És még magánnyomozó és polgárjogi aktivista. És macsó, és csaj.
Egyébként meg tökhülye és sajnos meglehetősen jellegtelenre is sikeredett a figurája. Pedig a szerző nagyon, de nagyon erőlködött. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy rángatja végig Anitát a cselekményen, mint egy marionettbábút.
Bugyuta monológokban fejti ki a nézeteit a világról és buta poénokat sütöget lépten-nyomon, amin persze a főgonosz főhösök kiakadnak. Egyébként szerintem joggal. Én lőnék is ilyen dumákért.
Anita macsósága, vagy macsasága sajnos csak fikció. Nekem inkább egy nyivákoló liba ugrott be róla, aki negyedóránként átöltözik és azon eszi a fene, hogy mennyi hülye plázacica veszi körül.
Egyébiránt öltözékéről mindig pontos képet kaphatunk a regényben, mert nem sajnálja megosztani velünk (egyesszám első személyben persze) minden egyes átöltözését. Sőt, az összes mellékszereplő ruházatáról is részletes leírás készül. Mindig. Csak győzzük elképzelni a sok klisés ruházatot.

Emellett sajnos az összes főhös kliségyanús, nem csak a ruhájuk. Egyéniség és önálló lét nélkül vergődnek az író markában, aki szinte találomra pöttyenti le őket egy-egy jelenet közepére. De ez legalább okoz némi izgalmat a történetvezetés során.

A történet nem bonyolult. A szerző Amerika-fikciójában legalizálták a természetfelettit, úgyhogy szabadon járkálnak a vámpírok, a zombik, a ghoulok és egyéb teremtmények az utcákon. Csudijó. Sajnos elég kevéssé van megalapozva a háttér. Úgyhogy például a vámpírgyártás folyamata egyelőre homálybavész, de annyi azért biztos, hogy nem lehet valakiből csakúgy vámpír. Csak azt nem tudjuk, mi kell hozzá. Szerintem illett volna normálisan bemutatni a világot már így az első kötetben is.
A többi természetfeletti lénnyel kicsit bőkezűbben bánt az író. A zombik halottkeltő szertartással kreálódnak, a ghoulok meg... nos, ők csak úgy kikelnek a sírokból. De halvány utalásokból kiderül azért majd, hogy miért. Ezzel kábé el is van intézve a világ. Jöhet az akció.

Valaki gyilkolássza a vámpírokat a városban. Persze tökös macánk nem akarja elvállalni a melót, mert ugye neki elvei vannak. De az író keményen megtorolja az önálló gondolatokat és hamar meggyőzi a vonakodó főhőst, hogy márpedig itten neki nyomoznia kell. És akkor a lány nyomoz. Ez abban merül ki, hogy hülye kérdéseket tesz fel totálisan alkalmatlan célszemélyeknek és mindig a véletlen siet a segítségére a kész válaszokkal.
A könyv felénél kiderült, hogy ki a gyilkos, de a buta nőstény nem jött rá, hanem továbbrohant.
Végülis azért olvastam végig a regényt, hogy megtudjam, hogy a bugyuta csaj mikor jön már végre rá. Tökre izgi volt.

A második kötetbe is a kíváncsiság hajtott bele. Egy kicsinyt jobbnak tűnik, mint az első egyelőre. Anita ruházkodásának újabb oldalait fedezhettem fel és persze a vér is kellő mennyiségben folyt. Rögtön a kiontott belek után persze.
Szex egyelőre nem volt, de biztosan nem ússza meg a fővámpírt a csaj.

A takonykór jött, látott... aztán fordult még egyszer, mert nem volt elég az egyikünk; neki két áldozat is kellett.

Épp a Rainbow Sixet olvasom Clancytől (van benne biológiai hadviselés/terrorizmus, terv az emberiség 98%-ának kipusztítására, szimulációkkal előkészített anarchia stb.), úgyhogy ösztönösen több konzervet kezdtem el a kosárba pakolni. Elalvás előtt túlélő-felszerelést válogattam össze fejben. Döntöttem, mégse dobjuk ki azt a kemping-gázpalackot!

Én végül ma bejöttem dógozni, hátha az egész céget sakkban tudom tartani - nemsokára bértárgyalás lesz, jól jön egy ilyen ütőkártya! Bár ha anarchia lesz, ez úgyis mindegy már. Mindenesetre a nátha péntek óta kitart. Már a plüssállatok is kókadoznak.

Kell valahol lennie egy Y2K hisztériás homokzsáknak otthon, este körülnézek...

Áldoztam egy jót az indusztrializmus oltárán. Annyira szépen sütött a nap, muszáj volt...

Bürökrácia, vagy amit akartok
Komikus operett több felvonásban

Prológ

(Függöny fel, szerző be. Útközben még beleakad a függönybe.)
- Szóval az úgy volt, hogy kitalálták a Védett Zónákat a Városban, hogy legyen a Polgároknak nyugalom, kevesebb legyen a zaj, a füst, a dudaszó. Autó nem hajthat be, csak ha van papírja. A Polgárok pedig boldogok, mert övék aaaa...őőő... Tulajdonképpen ugyanannyi autó van most is, mint régebben.
(Függöny le.)

Első felvonás
Helyszín: Fővárosi Szállítási Tanácsadó Bt.

(Függöny fel, kórus be.)
Hősünk ügyes, tájékozott. Hősünk már jó előre letöltötte az internetről a szükséges doksikat, hogy benyújtsa igényét a Behajtási Hozzájárulásra.
Igénylő neve: Bodzavári Bodzilla
Címe: Védett Zóna
Indoklás, hogy miért akar behajtani a Védett Zónába: ott lakom, bazmeg!

Hősünk azután vár.
Sokan vannak, korszerű ügyfélhívó rendszer működik. A korszerűség abban nyilvánul meg, hogy Bodzilla odaérkezése után a kijelző - vagy maga a rendszer - elromlik.
Mindenki jólnevelten vár.
Egy ügyintéző csajszi néha kirohan egy irodából. Néha pedig berohan.
Mindenki jólnevelt. És vár.
Ügyintéző kirohan. Majd be.
Mindenki vár.
Háromnegyed óra után feléled a rendszer és elindul az ügyintézés.

Bodzilla monológja:
Amikor odajutottam az ügyintézőhöz és letettem elé a kitöltött nyomtatványt, kiderült, hogy itt alaposak ám. A csajszi elolvasta, hogy miket írtam. Aztán elakadt. Egészen pontosan az "itt lakom (bazmeg)"-nél.
Hát azt nem itt kell elintézni.
De miért?
Hát mert az lakossági ügyintézés és azt az Önkormányzat intézi. Ő különben sem tudja kiadni a Zengedélyt egy évre.
Hogy hát akkor ki? Azt ő nem tudja, de ő nem. Különbenis, személyszállítással nem foglalkoznak.
Kösz. És ezt nekem honnan kellett volna tudnom?

(Főhősünk kullogva el.)

Második felvonás
Helyszín: Önkormányzat Ügyfélszolgálata

(Bodzilla kicsit téblábol, aztán megkérdezik tőle, hogy mit akar.)
- Hát behajtási...
Nem hagyják végigmondani, álljak a sorszámkiadó automatához. Amig beállok a sorba, eltöprengek, hogy akkor miért kérdezték meg? Az automatához magamtól is be tudtam volna állni.
Még jó, hogy van egy csajszi a sorszám-automatánál. Letámadom.
- Behajtási...
- Kérjen időpontot!!!
Behúztam fülem-farkam, de makacsul folytattam a kérdezősködést.
- Behajtási engedélyt igényelnék és tudni szeretném, milyen nyomtatványokra lesz szükségem.
A nőci (satrafa) végigmér. Mint egy marék meztelencsigát.
- Hol lakik?!
- Hát...izé... ott.
- Akkor miért nincs még engedélye?!
Megvallom őszintén, hogy erre már nehezebben szedtem egy kicsit a levegőt. Nyeltem egyet. Most le fogok bukni. A helyiségben megállt a levegő.
- Nyikk. Mert eddig nem volt autóm. Most sincs. De tetszik tudni, a páromnak van. Csak ő nem ott lakik. És... - egy gombóc növekedett a torkomban. - És szóval a szüleim idősek és izé.
- Hát akkor nem tudunk adni, csak ha a nevén van az autó! - böki ki a satrafa diadalmasan.
- De mégis hogyan lehetne? Nincsen jogsim.
Újabb megvető pillantás.
- Nem kell hozzá jogosítvány. Be kell írni a forgalmiba, hogy maga az üzembentartó.
- Izé...
- Vagy bejelenti az autó tulajdonosát a szüleihez! - diadalmas végszó.
Bodzilla elkullog.

Harmadik felvonás
Idehaza. Bodzilla nem hagyja annyiban, makacs, mint egy öszvér.

Internetet ragad és telefonszámot keresgél.
Ha nem engedtek oda személyesen az ügyintézőhöz, akkor felhívom telefonon! Kábé harmadjára sikerül is. Vázolom neki a helyzetet. Beteg, vak, járóképtelen szülők, jószándékú behajtani vágyás. Igen, a Védett Övezetbe.
Mákom volt, a csaj egyből megértette a dolgot. Elmondta, hogy ő nem tud ilyen feltételek mellett kiadni semmit. De elmondta, hogy ki tudna. Menjek be a Fővárosi Közlekedési Felügyelethez és adjam be az igénylést. A Zengedélyt már ő, vagyis az Önkormányzat fogja kiadni.

Üdvözült vigyor.
Az előbbi telefonos sikeren felbuzdulva felhívom a Közlekedési Felügyeletet. Vázolom a helyzetet. A csaj átkapcsol az illetékeshez.
Újból vázolom a helyzetet. A fickó végighallgat, majd átkapcsol a kolleganőjéhez.
Újból elkezdem vázolni a helyzetet. A kolleganő nem hallgat végig, hanem megadja az illetékes úr telefonszámát. A közvetlent. Neki.

Felhívom.
Immáron ötödjére vázolom a helyzetet.
Lassan azzal szórakoztatom magam, hogy felesleges plusz információkat rejtek el a mondanivalómban és barokkos jelzőkkel tarkítom a leírásaimat, hogy izgalmasabb legyen.
A fickó türelmes. Végighallgat. És válaszol. Lassan. És kimérten.
Amúgy baromira rendes. Elmondja, hogy írni kell egy kérelmet, amiben leírom mindazt, amit neki elmondtam. Mellékelni kell a szüleim nyilatkozatát, amiben hozzájárulnak a kérdéses autó behajtásához. Aztán kell még az ottlakás bizonyítására a lakcímkártya fénymásolata, aztán kell még egy orvosi nyilatkozat arról, hogy ők biza' segítségre szorulnak, mert nem tudnak járni, vakok, bénák és különbenis. Ja és kell egy másolat a forgalmiról is.
Ja és 2200 Ft Illeték Bélyeg.
És akkor elbírálják és nekem jó lesz. És végre behajthatok.

Apám jót röhögött, amikor a fentieket vázoltam neki. Mondta, hogy jó, akkor kér egy igazolást az orvostól, hogy vak, nem tud járni és különbenis.

Hogy megszólaljon a blog társszerzője is (igen, a kékkel író): engem hálistennek senki nem kért fel az 5 dolog megírására, így nem vallok be semmit ifjúkori tévelgéseimről (hé, felnőttkorban sokkal több volt!), zavaros és drámai nőügyeimről (azokból öregkoromban fogok Romana regényeket írni, kiegészítendő a nyugdíjamat), ill. borzalmas zenei kultúrálatlanságomról (legyen elég annyi, hogy kocsiban zabáláskor egy tücc-tücc MP3 CD meg egy Bach zenei CD közé rakom be a sültkrumplit).

A csontvázak kényelmesen elvannak a szekrényükben. Van nekik egy saját, külön helyük is - valahol a kirándulós sátron meg hálózsákokon túl, a diavetítő alatt. Érthető okokból nem sűrűn bolygatom őket. Ellenben nézhetik a diákat hálózsákból: tök jól bánok velük, nem? Csak maradjanak a helyükön.

Napi hírek: fájdalommal vegyes döbbenettel vettük észre, hogy a Kés/alatt (Nip/Tuck) első évadjának ismétlése egy hét után elakadt a Viasat3-on. A két ünnep között minden nap ment egy rész, aztán eccer csak nyissz, vége. Elvonási tüneteink vannak. Hiányzik a plasztikai műtét közben fröccsenő vér és a sok belterj, meg ugye az a "megkönnyebbült kívülálló" effektus, hogy háhá, de jó, hogy nem én szívok egy ilyen szar helyzetben.

Munkahelyi hírek: kicsit feszengve, de meg kellett írnom a minap egy tengerentúli partnernek (amerikaiul, igen), hogy a levele sajnos egyszer csak huss, elveszett. Hangutánzó szavak után kutattam. Vajon mit mondana Gyalogkakukk, Batman, vagy éppen Cthulhu?
"Sorry, your email was - BIP-BIP - gone..."
"YUM-YUM, your email and the administrator was very tasty, human..."
"Have you ever danced with the devil in the pale moonlight? FLAPSCH"

Lám, milyen fontos tud lenni a képregényes szókincs ismerete. (Végül valami hétköznapit választottam. Talán a "whoosh"-t? Szánalmas, tudom.)

Most én is megkaptam a blogger-szpemet.
Még mielőtt az összes blogoló kontaktomat lenyúlnák a többiek - undorító, belterjes kis társaság, pfujj! - gyorsan beszállok én is, bár nem értem a dolog lényegét, de valami olyasmit véltem kihámozni belőle, hogy írjak pontokba szedve öt dolgot magamról.
Úgyhogy jöjjön pár múltbéli marhaság, amit páran tudnak rólam, de többen inkább nem.

1. Nyolc évig jártam egy olyan osztályba általános iskolában, ahol rühelltem mindenkit. Egyedül a világ ellen, számkivetettség, etc., etc. Nem sajnáltatásképpen, de valószínűleg ezért szerettem meg később könnyedén a számkivetett-metált. Az Ossian ideális nevelő volt.

2. Négy évig jártam egy olyan gimibe, ahol ugyan tökjól éreztem magam, hozzám hasonló idióta tudásmánokkal összezárva, de velük szintén nem találtam valahogy a közös hangot.
Egyedül a világ ellen vol. 2.
Az Ossianból időközben Fahrenheit lett. De már nem is tudom, mikor.

3. Valójában biológus akartam lenni, de a jelentkezési lapok beadása előtt - úgy február táján - rájöttem, hogy abból rohadtul nem lehet megélni és úgy döntöttem, hogy az ELTE helyett mégiscsak az Iparművészetire adom be a jelentkezést. Nem vettek fel.
Ekkoriban titokban jártam egy sráccal és leveleztünk is. A rekordom 67 oldal volt. Asszem, egy hétig írtam. Kézzel. Mint az állatok.
A pasi is Ossiant hallgatott. Egy csomó kazettát kaptam tőle. Kézzel írt dalszövegekkel.

4. Egy évig biztosítási ügynök voltam. Előtte két hónapig próbáltam bekerülni a M*-gárdába. De Novák Csanád szerencsére idejekorán átvert, és ezért aztán nem kellett vele további kapcsolatba kerülnöm. Azt hiszem, ez mentett meg a későbbi regényírói pályától. Tulajdonképpen mindig szerencsém volt a munkahelyeimmel. Még akkor is kamatoztattam némelyiket, ha fel sem vettek oda.

5. Igazán a fősulin kezdtem el magamratalálni. Azóta konstatáltam, hogy Paksi Endre egy alkoholista, akinek végülis úgy tűnik, hogy nem annyira jött be a számkivetett-metál. És már én sem szeretem.

Kit rángatok bele?
Srakker Ügynök, Ördögtestvér, Gyerekember, Panther és a Zeblog.

Nagyon boldog, nagyon-nagyon sokminden széppel és jóval induló, nevetésben és pénzesőben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Most megint egy fél év lesz, amíg megszokom, hogy a fájlok elnevezésében, a hivatalos levelek végén, a számlákon és a banki átutalásokon már nem az előző évet kell írni, ha nem 2007-et.
Persze lehet, hogy két nap intenzív gyakorlással ezt el tudnám kerülni...

Tegnap Ördögéknél egy mérsékelten népes, ámde jókedélyű társasággal integettünk a kullogva távozó 2006 után. Hosszú évek óta nem táncos-zenés összejövetelen találtam magam a Nagy Pezsgőbontáskor. Ellenben annyi mini-tüzijátékot még nem láttam, amennyit tegnap. A piromán énem visongva ujjongott - valahol, egy zugban, távol a menekülő agysejtek tömegétől.

Mindez egyébként rögtön egy hatalmas nyomtatási hadművelet után történt, mert délután végre készen lettem a rajzaimmal, amit majd holnap le is adok. Ma még egy doksiírási hadművelet áll előttem. Órára pontosan beosztva, hogy melyik cuccra mennyi idő jut. Igyekszem ügyes lenni majd.

10:00-kor kezdem.