Sikeresen abszolváltam Anita Blake második kalandját. Még kitartok.
Mit mondjak? Hamilton kisasszony vagy megtanult írni többszáz oldal telefirkálása után, vagy egy jószándékú kritikus szétcincálta a pilot-kötetet.

Mindenesetre bár a párbeszédek javarészt megmaradtak a bugyuta és semmitmondó szinten, a főhős öltözködése dícséretesen sokat javult.
Némelyik karakter már-már elkezdett élni. Személyes kedvencem Willie, a senki kis gengszterből lett senki kis vámpír és Zerbrowski, a lúzerül macsoid kollega (a nehezen betűzhető nevével). Sajnálatosan kevésszer szerepelnek.
Elmaradt az Agatha Christie-s utánérzés, ehelyett inkább az akciókra összpontosított az író. Ami kétségkívül jobban megy neki, mint a nyomozgatós-gondolkodós történetek.
A történetvezetésben lecsökkentek a deus-ex-machinaként feltűnő koronatanúk és a céltalan nyomozások.
Mondom én, hogy megtanult írni...

A főszupernő és a főszupervámpír közt feszülő szerelmi szál kezd elmélyülni és bár a legtöbb pattanásos vámpírmán tiniszerző már rég ágynak döntötte volna őket, ők csakazértis kitartanak a szűziesen epekedő tekintetek és a béna poénkodások szintjén. Ez teljesen hihető is. Egy olyan világban mindenképpen, ahol egy ötszáz éves vámpír úgy beszél, mint a sarki gimi kondibajnoka és szemrebbenés nélkül hagyja pimaszkodni a halandó libácskát, holott már három napja nem evett. Ühümmm...
Mégsem tanult meg eléggé írni?...

A misztikus háttérhez némi adalékinformációt szolgáltat egyébként majd a harmadik rész, ahol egy fél mondatban - végre - kitér rá a szerző, hogy hogyan is születnek a vámpírok.