Ha másra nem, hát arra jó a takonykór, hogy ráfogjam a munkaundoromat és otthon maradjak aludni.
Meg tanulni. Meg olvasni.

Áttértem a könnyedebb műfajra. Laurell K. Hamilton kisasszony ponyva-sokológiájának a második kötetét nyűvöm. Az elsőn olyan gyorsan túlestem, hogy nem is frissítettem a könyvsarkot.

De ez nem azért volt, mert annyira jó, hanem mert annyira komolytalan. Ha Fable ilyeneket írna, már elküldték volna szántani az olvasói.
Na, nem mondom, olvastam már ennél sokkal gányabb dolgokat is. Végülis fogyasztható volt. Kábé annyira, mint a tejfölös chips. Nem jó, de nem bírom abbahagyni, amig el nem fogy. Populáris rágcsálnivaló.

A főhős, Anita Blake ún. halottkeltő. Lefordítva: zombigyáros. És még magánnyomozó és polgárjogi aktivista. És macsó, és csaj.
Egyébként meg tökhülye és sajnos meglehetősen jellegtelenre is sikeredett a figurája. Pedig a szerző nagyon, de nagyon erőlködött. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy rángatja végig Anitát a cselekményen, mint egy marionettbábút.
Bugyuta monológokban fejti ki a nézeteit a világról és buta poénokat sütöget lépten-nyomon, amin persze a főgonosz főhösök kiakadnak. Egyébként szerintem joggal. Én lőnék is ilyen dumákért.
Anita macsósága, vagy macsasága sajnos csak fikció. Nekem inkább egy nyivákoló liba ugrott be róla, aki negyedóránként átöltözik és azon eszi a fene, hogy mennyi hülye plázacica veszi körül.
Egyébiránt öltözékéről mindig pontos képet kaphatunk a regényben, mert nem sajnálja megosztani velünk (egyesszám első személyben persze) minden egyes átöltözését. Sőt, az összes mellékszereplő ruházatáról is részletes leírás készül. Mindig. Csak győzzük elképzelni a sok klisés ruházatot.

Emellett sajnos az összes főhös kliségyanús, nem csak a ruhájuk. Egyéniség és önálló lét nélkül vergődnek az író markában, aki szinte találomra pöttyenti le őket egy-egy jelenet közepére. De ez legalább okoz némi izgalmat a történetvezetés során.

A történet nem bonyolult. A szerző Amerika-fikciójában legalizálták a természetfelettit, úgyhogy szabadon járkálnak a vámpírok, a zombik, a ghoulok és egyéb teremtmények az utcákon. Csudijó. Sajnos elég kevéssé van megalapozva a háttér. Úgyhogy például a vámpírgyártás folyamata egyelőre homálybavész, de annyi azért biztos, hogy nem lehet valakiből csakúgy vámpír. Csak azt nem tudjuk, mi kell hozzá. Szerintem illett volna normálisan bemutatni a világot már így az első kötetben is.
A többi természetfeletti lénnyel kicsit bőkezűbben bánt az író. A zombik halottkeltő szertartással kreálódnak, a ghoulok meg... nos, ők csak úgy kikelnek a sírokból. De halvány utalásokból kiderül azért majd, hogy miért. Ezzel kábé el is van intézve a világ. Jöhet az akció.

Valaki gyilkolássza a vámpírokat a városban. Persze tökös macánk nem akarja elvállalni a melót, mert ugye neki elvei vannak. De az író keményen megtorolja az önálló gondolatokat és hamar meggyőzi a vonakodó főhőst, hogy márpedig itten neki nyomoznia kell. És akkor a lány nyomoz. Ez abban merül ki, hogy hülye kérdéseket tesz fel totálisan alkalmatlan célszemélyeknek és mindig a véletlen siet a segítségére a kész válaszokkal.
A könyv felénél kiderült, hogy ki a gyilkos, de a buta nőstény nem jött rá, hanem továbbrohant.
Végülis azért olvastam végig a regényt, hogy megtudjam, hogy a bugyuta csaj mikor jön már végre rá. Tökre izgi volt.

A második kötetbe is a kíváncsiság hajtott bele. Egy kicsinyt jobbnak tűnik, mint az első egyelőre. Anita ruházkodásának újabb oldalait fedezhettem fel és persze a vér is kellő mennyiségben folyt. Rögtön a kiontott belek után persze.
Szex egyelőre nem volt, de biztosan nem ússza meg a fővámpírt a csaj.