A múltkor sikerült eladnom valamit. Többért, mint amennyiért vettem. Talán egy új karrierlehetőség? Á, ez még viccnek is rossz. Életemben először sikerült ilyet, szóval jól meg is lepődtem.

Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)

Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően már elszúrtam elszalasztottam pár dolgot. Nem lettem jól kereső vállalkozó, és nem is vettem el egy tehetős angol ladyt se, pedig megboldogult nagyapám mindig azt emlegette.
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.

Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.

És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.

Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?

Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...

Két egymást követő napot éjszakáztam most nagyon durván. Ugye a napi meló és az esti "gyerekprogram" után.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.

Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.

Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.

Írjatok kommenteket.

Ma lett hét hónapos a Kisherceg.


Nő a drágám, mint a gomba. 9 kiló és 75 cm. Hozzáértők értik, hozzá még nem értők számára: ez elég sok, de legalább arányosan.

Elkezdett ülni - ami azt jelenti, hogy állandóan nyüsszög, ha nem ülhet fel, de mivel magától még nem tud felülni, ezért folyton fel kell őt ültetni valakinek. És persze ülve lassan elfárad. Aztán felborul. Majd kepeszkedik, hogy húzzák vissza, mert úgy izgisebb a világ.

Néha már valamiféle haladást is kezdeményez. Leginkább hátrafelé, de igazán nincsen tudatában annak, hogy mit csinál. Azt hiszem, hogy szerencsére. Ha tudná, akkor veszélyben lenne minden, ami belefér a babamancsokba.

Most már az sem ajánlott senkinek sem, hogy a szájába dugja a kezét, mert harap. Két kis tűéles foggal. Kettővel!! Igen, mostanra letudtuk a fogzás legelső szakaszát, ami állítólag a legkönnyebb. Szerintem nem is olyan sokára jönnek majd a következők is.

De ami a legfontosabb, hogy imád nevetni. Kacagni, vihorászni. Néha, amikor a naaagy felnőttek nevetnek egy viccen, ő is felnevet bizonytalanul, hogy csatlakozzon, bár nem érti még, mihez. De nevetni olyan jó, és biztosan vicces dolog lehet!
Annyira imádja a nevetést, hogy szinte már várja, mikor kacaghat fel végre, gurgulázón, sikítozva, teli torokból, néha egybefüggő gyöngykacajjal. Minden porcikájában izgatott, és ha csikijáték vagy kukucsjáték van, és már akkor előre felnevet, amikor még csak közelítesz hozzá a csikihez, vagy még fel sem bukkantál az ajtófélfa mögül, hogy kukucs!

Időközben pedig az ifjú szülőkben kifejlődik egy "gyerekjelekre automatikusan reagálás", ami miatt ha a piacon egy kisfiú felkiált, hogy anyuuu, egyszerre 6-8 anyuka fordul arra. Még akkor is, ha a felének ott sincs a kissráca, vagy már évek óta kinőtt a gyerekkorból.

Ösztönösen kialakul a féltő előre gondolkodás, minden potenciális veszélyt azonosítva és rangsorolva (lerántható, lenyelhető, szúrós vagy pl. éget kategória is létezik ezek alapján), ezekhez az "objektumokhoz" közelítve pedig képzeletbeli vonalat húz a mindig és minden másodpercben éber elme, fejben tartva egy területet, ameddig a gyerek keze elér.
Persze tudja az ember, hogy ezen "veszélyzóna" kapcsán nem kell túlzásba esni, de kit érdekel a más kölyke? Az enyém legyen biztonságban.
Pláne, hogy a gyerkőcök biztonságérzete ebben a korban még annyira kifejlett, mint a lemmingeké, csak szerencsére a gyerek nem tud berohanni a tengerbe. Pedig tutira szívesen megtenné, ott trappolna a kis lemmingek közt nagy lelkesen, már amennyire a csobogó víz látványát és érintését imádja! Egyelőre még mondjuk elakad azon a meglepetésen, hogy a vízsugarat nem tudja megfogni, bármennyire is akarja, de van még erre ideje, ahogy a tükörkép megértése se evidens ám. (Úgyhogy egyelőre van nálunk egy baba, aki szemmel láthatóan a tükrös ajtajú beépített szekrényben lakik. Egy másik meg a fürdőszoba tükre mögött...)

Aztán újabb fejlemények vannak a szobában: Kisherceg egyik pillanatról a másikra szerelembe esett egy nagy, piros, szív alakú, plüss díszpárnába. Csodálata nyilvánvaló: annyira nagy becsben tartja, hogy még egyszer sem akarta a szájába tömni, megrágni, hanem merengő pillantással nézegeti, kis kezeivel pedig a piros plüsst simogatja.

(A további fejleményekről hamarosan beszámolunk...)