Két egymást követő napot éjszakáztam most nagyon durván. Ugye a napi meló és az esti "gyerekprogram" után.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.

Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.

Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.