A múltkor sikerült eladnom valamit. Többért, mint amennyiért vettem. Talán egy új karrierlehetőség? Á, ez még viccnek is rossz. Életemben először sikerült ilyet, szóval jól meg is lepődtem.

Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)

Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően már elszúrtam elszalasztottam pár dolgot. Nem lettem jól kereső vállalkozó, és nem is vettem el egy tehetős angol ladyt se, pedig megboldogult nagyapám mindig azt emlegette.
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.

Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.

És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.

Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?

Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...