Néha kicsit megküzd az ember a gyerekkel.
Eszik, leteszem, felriad, kiabál.
Felveszem, ringatom, megnyugszik, nézeget, nem alszik. Ásít, nézeget, kiabál, ringatom. Tovább kiabál, járkálok vele, ringatom. Nézeget.
Leszakad a hátam, leülök. Felnéz, rámkiabál. Ringatom ülve. Nem elég. Oké, felállok, járkálok, ringatom, kókadozik le a feje. Leülök, felriad.
Hogyaza...
Jó, akkor zene be. Kicsit megnyugszik, nézeget.
Kókadozik. Fel-felriad.

És mikor aludt el??! Mikor?! Metallica - Nothing Else Matters. Két számmal később az R.E.M. számra felriadt. Oké, vissza a Metallicához. Lekókad a feje, megint elalszik, tévedés kizárva. Pedig esküszöm, alig hallgattam rockzenét a 9 hónap alatt! Tényleg csak alig...

Haladunk... Idestova eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor hivatalosan meg kellett volna születnie a gyerkőcnek.
Ehhez képest ma már elmentünk sétálni is. Kívülről valószínűleg úgy nézett ki, hogy lehoztunk egy halom takarót egy mózeskosárban, de a takarók mélyén valójában egy kis tökmag lapult és szuszogott. Azt hittem, fel fog ébredni a délutáni alvásból, amikor kiveszem az ágyából, ráadom a plusz kabátot, nadrágot, kis sapkát, takaróhalom alá dugom és rátépőzárazom a mózeskosarat. De tévedtem. Bezzeg minden másra felébred itthon, de erre nem. Holnap megpróbálom ezt az egész műveletet egyedül is, ha lesz bátorságom...

Már két hete van idekinn a Kisherceg. És máris tud egy csomó-csomó érdekes dolgot.
Például képes este hattól üvöltözni a szüleivel kb. kilencig. Ekkor hosszasan végzett ringató mozdulatok (járkálás fel-alá, térdben kicsit rugózva, miközben a karral a mozgásra merőleges mozdulatokat végzünk, esetleg enyhe rázogatás), és litániák (néééézd, az ott a láááámpaaaa, apát most hagyd, mert kicsit fááááj a háááátaaaa) elmormogása után hajlandó nagy sokára elaludni.
Aztán tud még nagyra nyitott, csipás szemekkel bámulni a semmibe. Mindezt azonban olyan érdeklődéssel teszi, hogy egy idő után hajlamos vagyok elhinni, hogy ott, a plafon sarkától huszonöt centire igenis VAN valami roppantul izgalmas. Közben pedig próbálok nem túl feltűnően ásítani. Nehogy megsértődjön a ded.
A szülők pelenkázás közbeni pisivel és kakival történő beterítésére külön nem is térek ki, mert az alaptevékenység.

Egyébként a nagyszülők közt megoszlanak a vélemények, hogy kire is hasonlít. Szőkeherceg szülei szerint rám, az én szüleim szerint az apjára. Amiből végülis csak egy a bíztató, miszerint a termék magán hordozza készítői jellegzetességeit...

Mindketten alszanak már, így most nekem is van egy kis időm. :)

Előtte egy órán keresztül ringattam Valakit (de nem ám csak 1 tengely mentén, tengerészmód dülöngélve, hanem legalább kétirányú ringatásra volt szükség, illetve furamód a négyszögjel-formát is élvezte a kölyök; a derekam és a gerincem már kevésbé), elalvása után pedig szigorúan csak egy bizonyos szögben és a lehető legegyenesebben tartva a hátát a karjaimmal, aminek okát valaki vagy tudja már, vagy majd megtanulja egyszer első kézből. :)

Átballagni az ágyhoz és lerakni őkelmét pedig olyan sebességgel és mozgással kellett, mint a gyémántrablós filmekben a mozgásérzékelőket átverni próbáló betörők. A lényeg ugyanaz: csak fel ne harsanjon a sziréna! :o)

Ehhez képest semmi se volt, mikor tegnap egy ültő helyemben 4 órán át tévéztem abszolút mozdulatlanul (szétzsibbadva), mert valami kis szuszogó, gyámoltalan létforma végre elcsendesedett és elaludt a has-simitől és a monoton, nyugtató litániáktól. Rajtam természetesen.

---
A pólót boldogan nyiszáló bába története pedig tényleg édes volt.

Kórházi előírás, hogy mikor a kismamát áttolják a kórterembe szülés után, az ottani -- csak hátul megkötött (mert ha gond van és műteni kell, csak egy mozdulat letépni) -- ruhát kellene ráadni. Előtte ugye levenni azt, ami rajta van.
Namost egy mentős havertól hallottam, milyen boldogan vágja le a megmentésre szoruló, 100 km/h felett eltaknyoló motorosokról a (meglepően hatékony!, de méregdrága) védőruhát, szóval ha ez bevett gyakorlat az egészségügyben, akkor tessék csak megfogni azt az ollót...
- Tééényleg? Szabaad??
- Hát miért ne szabadna? - nevettem fel.
Körülbelül 10 órán keresztül vajúdott, szült, vérzett benne egy ember, akinek épp jottányi ereje sincs öltözködni, a pólóról meg már akkor lemondtunk, mikor szülni indultunk. Sima "fehérpóló", igazi kínaipiacos, a fehéren kívül elég sok színnel tarkítva... Ollót neki!

Nekilátott. Nagyobb áhítattal vágta át a vékony anyagot, mint én nem sokkal előtte a köldökzsinórt. Ő sok olyannál volt már jelen, én viszont ilyennél még nem. Láttam a szemében a csillogást.
- Szétvághatom a másik oldalon is?? - kérdezte a tekintete a zöld maszk mögül. Bólintottam.

Így történt, hogy szülésünk végén maradandó élménnyel ajándékoztunk meg egy sokat megélt bábát. :)

Kaján kárörömmel konstatáltam reggel, hogy megérkezett a szokásos heti terhességi értesítő a postafiókomba, miszerint a 39. hétben járok és blablabla... wháháháá! Nekem már sehol a pocakom, végre tudok hason aludni, 11 kilóval könnyebb vagyok, és itthon tutujgathatok egy kis morc fikarcot. Bebeee!

Éjjel egykor meg arra jöttem rá, hogy pár alkatrészt rosszul tehettek ebbe a kölyökbe, mert istentelen hangokat képes kiadni magából. Rendes emberi beszédre meg ugye képtelen.
Szólhattak volna azért, hogy ehelyett majd szuszogni fog, mint egy gőzgép, pruttyog alvás közben, szörcsög és szöttyög evés közben, nyüffög, miközben ébredezik, truttyog, prüszköl és csuklik, mikor ébren van...
...de amikor felvillantja a könyörtelen gengszterre emlékeztető vigyorát, miközben kiköpi a másfél órás közelharc árán a szájába eröltetett etetőszervet (babanyelven: cici), akkor azért megbékélek az összes furcsasággal.

Különben úgy ezek mellett már nem sok időnk jut élni, de mire ez az időszak befejeződik és elkezdődik a következő, már képesek leszünk időjárást jósolni kakából és megmondani a jövő heti lottószámokat egy zöldség-mérleg segítségével.

És természetesen babás postokon kívül nem nagyon fogok mást gyártani pár hétig.
Bár még lehet, hogy elmesélem, micsoda örömöt szereztünk a szülésznőnek, hogy ollóval levághatta a pólómat, vagy eldicsekszem a matyóhímzésemmel.

Most, hogy már itthon van a kiskölyök pár napja, volt időnk nyűni egymás idegeit.
Nem mondom, hogy könnyű vele, mert nem az.
Ha valaki azt állítja, hogy a párhetes kis szemefényével zavartalanul élte tovább addigi életét, az hazudik és festi magát... és gyorsan mondjátok meg a telefonszámát, hogy kölcsönadhassam neki csak pár órára a Kisherceget.
Egy olyan kis gyámoltalan lény, akinek az összes kommunikációs lehetősége a keserves sírás, a velőtrázó ordítás és a falrengető sikítás, nem éppen egy könnyű eset.
A használati utasítást meg nem adták oda, amikor hazahoztuk.
Azóta életünk a spontán kísérletezgetések jegyében telik.
Spontán etetések, spontán alvás, spontán pelenkacsere, és ilyesféle mókák. Néha kapunk egy-egy kósza mosolyt visszajelzésként, ilyenkor megduplázzuk az erőtartalékainkat...

A legtöbben már tudják a hírt, hogy éppen a múlt hét szerdáján 9:08-kor kikukkantott a világra a kis Gyalogbodza Hercegúr. Három héttel a tervezett idő előtt jött a gólya, de úgy tűnik, hogy jó szelet kapott dél felől.

Undorító részletek erős idegzetűeknek

3 órányi küzdelem közben négy embert leizzasztottam, merthogy pont ennyi kellett a tolófájásokhoz. Nyomtunk mindannyian a szülőszobán: én, a doki izomból a hasamon - sztem ugrált is rajta, legalábbis én úgy éreztem -, a szülésznő is segített nyomni és Szőkeherceg is, akinek majd' leszakítottam a karját mindeközben.
Aztán kibukkant a kis fej és mindenki pihenhetett - vagyis majdnem, mert ekkor ugrott elő valamelyik sarokból a csecsemőorvos, meg a segédei és elkezdtek csinálni valamiket, amikkel én már nem nagyon foglalkoztam. Lévén, inkább aludtam volna és hagyjanak békén és hol az a gyerek?
Persze köldökzsinór a nyakon, magzatvízbe is belekakilt a kicsi tündér, ahogy azt kell... Ettől függetlenül a lehető legmagasabb életképességi pontszámokat (tapasztaltabbaknak: Apgar) kapta a gyermek.

Folyt. köv.