Papír

Na, ma megint begyűjtöttem egy felsőfokú szakmai vizsgát.
Akinek gyermeke nem 5-öst hoz haza, mostantól nyugodtan példálózhat bezzeg velem. :-)

Bürokrácia középfok

A minap beballagtam az egyik önkormányzatnál a műszaki osztályra, hogy kollégák, nyomtassanak nekem már ki egy részt abból a Listájukból (amit hetek alatt hoztak össze - ha nem lassabban -, de nekem nem volt kedvem két napot tölteni vele, amennyibe nekem tellett volna ugyanez) a másfél tucat új intézmény dolgairól.
(míg kitalálták, hogy ez hogy legyen, egész sokat sétáltam egy nagyjából 1×1,5 m képzeletbeli ketrecben)

Volt valami buzinagy Excel-fájljuk. Namost végig kellett néznem, ahogy a szűrés, és a végső lista megszületik. Először fejben, majd tettleg. Mondanám, hogy nehéz szülés volt, de ők valójában már a terhesgondozáson elbuktak.

És ők amúgy a műszaki emberek voltak (tehát nem éreztem helyénvalónak, hogy megcsináljam inkább én a kolega helyett, amíg elszív kint egy cigit). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy amivel most ő legalább fél órát el fog szarakodni, soronként, azzal kábé 5 perc alatt kész lennék, ebből 3 az, amíg meggyőzöm, hogy cseréljünk helyet: én ülök a gépnél, ő meg sétál helyettem idegesen.

Szóval befeszül, hátradől, Autoszűrőkkel varázsol... és elbassza.
Kollégájától segítséget kér. (én ekkorra már elolvastam a könyvespolcon lévő összes iratgyűjtő gerincén a feliratokat)
Gondolkodnak. Fél füllel bődületes hülyeségeket hallok. Majd megint kattintgatás.

Visszapillantok, hol tart a vajúdás...
Variál, ügyeskedik, összevon cellákat. Szigorúan egy kézzel, csak az egeret használva, a kis gombokra klikkelve.
Ekkor egy pillanatra elvesztettem a türelmemet, és elmondtam neki az Alt+Y varázsszert, de rövid szemöldökráncolás után azt is úgy csinálja, hogy elengedi az egeret, hogy két - lassú - kézzel üsse le egyszerre az Altot és az Y-t.
Itt nyertem vissza a lélekjelenlétemet, és kezdtem el vizsgálgatni az eddig még teljesen parlagon hagyott területet: a plafont.

Közben kiderül, hogy így nem lesz jó, vissza kéne csinálni. De ő ráment, mielőtt a kolléga javasolná neki, hogy az előző mentéstől folyta.... (látom a szakáll mögött egy pillanatra megrezdülni az arcot, majd ennél a pontnál az eddig segíteni próbáló csendben visszasétál a helyére és leül: rutinos) 
Egy ideig megint csak a billentyűzetet hallom, de most már káromkodással.
Gombok nyomogatása. Néha mellé. Nem érti. De hát az előbb ment! Odapillantok: a cella jobb alsó sarkát próbálja lehúzni, de mellé, az alsó szegélyt találja el, ezért nem "lehúzza" többszörözve, hanem áthelyezi. Dühös lesz. Nagyon dühös. Kijelöli.... majd nem az összes kívánt helyre másolja - azokat kijelölve - egyszerre, hanem minden egyes cél-cellába odakattint, és nyom egy jobb klikk+beillesztést.

(Itt már semmiképp se követtem el a hibát, hogy elmondjak bármit is abból, mit csinál rosszul, mert gyorsabb nem lenne tőle a művelet, ellenben onnantól engem is gyűlölne, nem csak az egész modern izét.
Emberünk előtt amúgy még legalább másfél évtized van a nyugdíjig, érzi ő is, hogy neki "nem jár" az a luxus, hogy elzárkózzon az Office modern csodái elől, ezért derekasan küzd; továbbra is egy kézzel, a sebességet egy veszélyes pillanatig se növelve.)

Eközben a másik asztalt vettem szemügyre. Jobb oldalt egy-két polcon a már kész "ügyek" sorakoznak, emberünk mindig "sarkosra" rendezi a papírköteget. Néha többször is, mintha elsőre nem lenne tökéletes. 
Az egymás mellé, kis halmokba pakolt papírok az asztalon, a sok toll és a tűzőgép, valamint a papírszalagos számológép (!) a billentyűzet numerikus padjától közvetlenül jobbra olyan látvány, amitől flashbackem támad. Ott állva hirtelen egy állami vállalat irodája jutott eszembe, amit 30 évvel ezelőtt láttam, mikor egyszer bevittek a Vállalathoz.
Itt is, ott is állesz tüchtig rendben volt, a rendrakás 3×-os sűrűsége és a kimért lassúság garantálta, hogy mindig legyen mit csinálni.

Mikor átvettem a két újszülött papírlapot, amiben annyi munka volt, rá se néztem, csak megköszönve húztam kifelé. Akkor se mentem volna vissza, ha azt látom a folyosón, hogy kifogyott a nyomtatóból a tinta, és üres lapokat tartok a kezemben...

Falling Skies

Van ez a sorozat, ami szégyenszemre a második, sőt a harmadik évadot is megérte. Ott, ahol a Sarah Connor krónikáit vagy a Stargate Universe sorozatot elkaszálták, ezt a szart szerintem valami adatbázis-szintű hiba tarthatta életben, mittomén elveszett az email, amiben a Felelős Döntéshozó elrendeli, hogy műsorról le, a felelősöket pedig főműsoridőben kivégezni.

Hogy mi is a bajom a sorozattal?
Egyszerűen megfogalmazva minden. Ugyanis mindaz, amit egy ilyen történés után elképzelek (márminthogy mi lenne, miután teljesen lerohanták a Földet, és csapataink nem "vesztésre állnak", hanem már vesztetettek), az teljesen nem ilyen.
Veterán sci-fi-néző szemmel talán az a legzavaróbb, hogy nincs meg az az állandó létbizonytalanság, elveszettség, ami egy ilyen overkill támadásnál, egy bolygó inváziójánál szerintem evidencia. 
Amitől hiteles (lenne) az egész. Az űzöttség érzése, az állandó mindent feltenni egy lapra akciók.

Ezzel szemben a sorozat első évadja mint egy bemelegítés: mintha le lenne a szereplőknek kerekítve egy játszótér, ahol nagy baj nem érheti őket, és lehet esetlenül csetleni-botlani, mint 1-2. szintű karakterekkel egy szerepjátékban.

Mennyivel komolyabb egy Battlestar Galactica 1. évad, vagy ha könyvekről beszélünk, akkor mondjuk egy Downbelow Station (Mélyűrállomás), ahol úgy érzed, bármikor beüthet az utolsó nagy kár, és akkor viszlát, ennyi volt.

A Falling Skiesban ezzel szemben az a legnagyobb aggodalmam, hogy szomorú lesz-e elvesztett barátnője miatt a főhős középső fia, meg hogy pikkelyes lesz-e a bőr az elrabolt kisfiú hátán... mert hogy végül szar lehetne nekik, az valahogy meg se fordul a fejemben.

Training mode-ban megy náluk a világvége.