Van ez a sorozat, ami szégyenszemre a második, sőt a harmadik évadot is megérte. Ott, ahol a Sarah Connor krónikáit vagy a Stargate Universe sorozatot elkaszálták, ezt a szart szerintem valami adatbázis-szintű hiba tarthatta életben, mittomén elveszett az email, amiben a Felelős Döntéshozó elrendeli, hogy műsorról le, a felelősöket pedig főműsoridőben kivégezni.
Hogy mi is a bajom a sorozattal?
Egyszerűen megfogalmazva minden. Ugyanis mindaz, amit egy ilyen történés után elképzelek (márminthogy mi lenne, miután teljesen lerohanták a Földet, és csapataink nem "vesztésre állnak", hanem már vesztetettek), az teljesen nem ilyen.
Veterán sci-fi-néző szemmel talán az a legzavaróbb, hogy nincs meg az az állandó létbizonytalanság, elveszettség, ami egy ilyen overkill támadásnál, egy bolygó inváziójánál szerintem evidencia.
Amitől hiteles (lenne) az egész. Az űzöttség érzése, az állandó mindent feltenni egy lapra akciók.
Ezzel szemben a sorozat első évadja mint egy bemelegítés: mintha le lenne a szereplőknek kerekítve egy játszótér, ahol nagy baj nem
érheti őket, és lehet esetlenül csetleni-botlani, mint 1-2. szintű
karakterekkel egy szerepjátékban.
Mennyivel komolyabb egy Battlestar Galactica 1. évad, vagy ha
könyvekről beszélünk, akkor mondjuk egy Downbelow Station
(Mélyűrállomás), ahol úgy érzed, bármikor beüthet az utolsó nagy kár, és akkor viszlát, ennyi volt.
A Falling Skiesban ezzel szemben az a legnagyobb aggodalmam, hogy szomorú lesz-e elvesztett
barátnője miatt a főhős középső fia, meg hogy pikkelyes lesz-e a
bőr az elrabolt kisfiú hátán... mert hogy végül szar lehetne nekik, az valahogy meg se fordul a fejemben.
Training mode-ban megy náluk a világvége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése