Bürokrácia középfok

A minap beballagtam az egyik önkormányzatnál a műszaki osztályra, hogy kollégák, nyomtassanak nekem már ki egy részt abból a Listájukból (amit hetek alatt hoztak össze - ha nem lassabban -, de nekem nem volt kedvem két napot tölteni vele, amennyibe nekem tellett volna ugyanez) a másfél tucat új intézmény dolgairól.
(míg kitalálták, hogy ez hogy legyen, egész sokat sétáltam egy nagyjából 1×1,5 m képzeletbeli ketrecben)

Volt valami buzinagy Excel-fájljuk. Namost végig kellett néznem, ahogy a szűrés, és a végső lista megszületik. Először fejben, majd tettleg. Mondanám, hogy nehéz szülés volt, de ők valójában már a terhesgondozáson elbuktak.

És ők amúgy a műszaki emberek voltak (tehát nem éreztem helyénvalónak, hogy megcsináljam inkább én a kolega helyett, amíg elszív kint egy cigit). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy amivel most ő legalább fél órát el fog szarakodni, soronként, azzal kábé 5 perc alatt kész lennék, ebből 3 az, amíg meggyőzöm, hogy cseréljünk helyet: én ülök a gépnél, ő meg sétál helyettem idegesen.

Szóval befeszül, hátradől, Autoszűrőkkel varázsol... és elbassza.
Kollégájától segítséget kér. (én ekkorra már elolvastam a könyvespolcon lévő összes iratgyűjtő gerincén a feliratokat)
Gondolkodnak. Fél füllel bődületes hülyeségeket hallok. Majd megint kattintgatás.

Visszapillantok, hol tart a vajúdás...
Variál, ügyeskedik, összevon cellákat. Szigorúan egy kézzel, csak az egeret használva, a kis gombokra klikkelve.
Ekkor egy pillanatra elvesztettem a türelmemet, és elmondtam neki az Alt+Y varázsszert, de rövid szemöldökráncolás után azt is úgy csinálja, hogy elengedi az egeret, hogy két - lassú - kézzel üsse le egyszerre az Altot és az Y-t.
Itt nyertem vissza a lélekjelenlétemet, és kezdtem el vizsgálgatni az eddig még teljesen parlagon hagyott területet: a plafont.

Közben kiderül, hogy így nem lesz jó, vissza kéne csinálni. De ő ráment, mielőtt a kolléga javasolná neki, hogy az előző mentéstől folyta.... (látom a szakáll mögött egy pillanatra megrezdülni az arcot, majd ennél a pontnál az eddig segíteni próbáló csendben visszasétál a helyére és leül: rutinos) 
Egy ideig megint csak a billentyűzetet hallom, de most már káromkodással.
Gombok nyomogatása. Néha mellé. Nem érti. De hát az előbb ment! Odapillantok: a cella jobb alsó sarkát próbálja lehúzni, de mellé, az alsó szegélyt találja el, ezért nem "lehúzza" többszörözve, hanem áthelyezi. Dühös lesz. Nagyon dühös. Kijelöli.... majd nem az összes kívánt helyre másolja - azokat kijelölve - egyszerre, hanem minden egyes cél-cellába odakattint, és nyom egy jobb klikk+beillesztést.

(Itt már semmiképp se követtem el a hibát, hogy elmondjak bármit is abból, mit csinál rosszul, mert gyorsabb nem lenne tőle a művelet, ellenben onnantól engem is gyűlölne, nem csak az egész modern izét.
Emberünk előtt amúgy még legalább másfél évtized van a nyugdíjig, érzi ő is, hogy neki "nem jár" az a luxus, hogy elzárkózzon az Office modern csodái elől, ezért derekasan küzd; továbbra is egy kézzel, a sebességet egy veszélyes pillanatig se növelve.)

Eközben a másik asztalt vettem szemügyre. Jobb oldalt egy-két polcon a már kész "ügyek" sorakoznak, emberünk mindig "sarkosra" rendezi a papírköteget. Néha többször is, mintha elsőre nem lenne tökéletes. 
Az egymás mellé, kis halmokba pakolt papírok az asztalon, a sok toll és a tűzőgép, valamint a papírszalagos számológép (!) a billentyűzet numerikus padjától közvetlenül jobbra olyan látvány, amitől flashbackem támad. Ott állva hirtelen egy állami vállalat irodája jutott eszembe, amit 30 évvel ezelőtt láttam, mikor egyszer bevittek a Vállalathoz.
Itt is, ott is állesz tüchtig rendben volt, a rendrakás 3×-os sűrűsége és a kimért lassúság garantálta, hogy mindig legyen mit csinálni.

Mikor átvettem a két újszülött papírlapot, amiben annyi munka volt, rá se néztem, csak megköszönve húztam kifelé. Akkor se mentem volna vissza, ha azt látom a folyosón, hogy kifogyott a nyomtatóból a tinta, és üres lapokat tartok a kezemben...