Nem bírtam magammal, egyszerűen muszáj volt most már istenigazándiból rajzolnom. A pacsmagolás már nem elégítette ki a lelkecskémet, nah.
Mit ne mondjak, nem volt egyszerű. Az összes probléma, ami élőben elő szokott jönni papíron, festékkel, az előjött a monitoron a pixelekkel. Úgyhogy, gyanítom, hogy nem az ön készülékében van a hiba, hanem én nem tudok rajzolni. De legalábbis annyira ritkán teszem, hogy nem bánok óriási virtuózitással az eszközökkel.
Folyik az a nyamvadt festék mindenfelé, kiradírozni nem lehet, ha megszárad, akkor ráfesteni sem nagyon... 512 szintű nyomásérzékenység, mi?! Hát a "lapátkezemmel" én bíz' el bírok érni hármat: nem fog az ecset, alig fog az ecset, kurvára fog az ecset.

Egyébként valószínűleg csak szokni kéne az eszközt.
És amúgy meg örülök, mert kipróbálhatok büntetlenül egy csomó dolgot, amire eddig csak ácsingóztam a kirakatok előtt. Természetesen tudom, hogy azért élőben nem így működik ez. Tudom ám, hogy ott segít, hogy látom, mennyi anyag van az ecseten, tudom, hogy nem gombnyomásra szárad a cucc, tudom, hogy nem tudok egy hátteret külön papírrétegen megcsinálni, hogy aztán rátegyem a témát magát.
De azért közelít a valóságoshoz a virtuális műterem és én igenis kipróbálom, hogy vajon jobban tudok-e akrillal dolgozni, mint akvarellel, hogyan kell elkenni digitális papíron a digitális rajzszenet, és hogy mi is az a sumi-e technika.

Fogtam a drágaszágomat és kipróbáltam egy újabb grafikai programot. Corel Painter IX. Mint egy bolygó neve a Dűne-sorozatból.
(Innentől főképpen a kitartóbb geekek olvassanak)

Eddig azt hittem, hogy a Photoshoppal igazán meg lehet csinálni mindent, ami egy grafikus-wannabe szemének ingere... igaz, nem túl egyszerűen, de azért meg lehet csinálni. Erre kiderült, hogy akkora tévedésben éltem eddig, mint ide Kamcsatka.

Nos, eddig igazándiból konkrét feladatra nem használtam a Painter IX-et, csak úgy összekoszoltam találomra, minden különösebb cél nélkül pár pixelhalmazt. Ugyanis képtelenség volna egyetlen (najó, kettő) este alatt a végére érni az összes bigyerének, amit a kezelőfelületen találtam. Kicsit sok van belőle, nah. És nem is annyira magától értetődő az egész, mint elsőre gondoltam. Van pár szín, meg pár ecset, meg néhány extra, azt' kész.

Aha, hát persze.
Olyan az egész, mint egy autószimulátor, csak éppen festőknek. És nem autót szimulálnak, hanem festőfelszerelést... vásznat, ecsetet. Meg tollat. Meg ceruzát. Meg szenet, meg krétát, meg pasztellt, és akrillt, akvarellt, olajfestéket, olajpasztellt, festékpisztolyt, filctollat, markert... najó, egy levegővel nem is tudom felsorolni.


Nyálas firka. De érdemes megfigyelni a vágott hegyű toll profi emulálását.

No, és akkor ezeknek vannak még lehetőségeik, hogy mennyire vizes az ecset, milyen vágottvégű tustollat óhajtok használni, stb. Ha ez az eszközmennyiség mind materializálódna a szobában, akkor bízvást még ennél is jóval nagyobb nappali kellene.
A színekről nem is beszélve.

De hát ez még eddig csak parasztvakítás, mondhatnánk, csakhogy most ugrik a majom a vízbe. Ezek a cuccok mind (kábé) úgy működnek, mint az igaziak. Olajjal festesz? No, akkor kisöcsém, számíts rá, hogy bíz' az olaj nehezen szárad és bíz' a következő ecsetvonásoddal az előzőt is elmázgálod. Főleg, ha sok terpentint használsz hozzá.
De még az ecsetvonások is meglátszanak!



Húúú, ha anyám tudta volna, hogy ilyen program van! (Na, ma este el is fogom neki mesélni lelkendezve)
De tényleg! Most képzeld el! Telemázolsz egy 70 cm*100 cm-nyi felületet (igaz, virtuálisan) és egyrészt nem lesz hót büdös a szobában (jó, mondjuk én szeretem a terpentin szagát, de a fejem akkoris fáj tőle), sőt, még egyetlen gramm festéket sem kellett venned. Ha meg csak játszani szeretnél? Ki a frászt érdekel, hogy elhasználsz akár 50 lapot is, meg több kiló festéket?! A pixelek ingyér' vannak és kis helyen is elférnek. Főleg F8-cal tömörítve. (höhöhö, geek-szleng)


Firka. Tussal, meg olajjal.
Életemben nem párosítottam volna ezt a kettőt.

Tegnap kipróbáltam egy rajzprogramot. Beszámolóval, rajzokkal, miegyébbel egybekötött lelkesedés-özön holnapra várható.

Kezdi piszkálni a csőrömet, hogy mi a frász az az RSS Feed, és attól vajon nekem jobb leszend-e az életem, és a blogomnak tudnia kéne-e. Vagy ez is csak egy újabb feature, amit azért találtak ki, hogy minden böngészőben újabb meglepetés érje az embert, ha egy adott site-ot vesz szemügyre. Kábé úgy, mint ahogy egy-egy könyvet újraolvasva mindig találok olyan részeket, amikre rácsodálkozhatok, hogy jéééé, erre én nem is emlékeztem.
Mindenesetre lépten-nyomon belebotlok ebbe az izébe és most már tényleg érdekel.

Jelentem, vége!
A vizsgaidőszaknak.
Egészen jó mérleggel zártam, meg lehetek magammal elégedve, de hogy egészen őszinte legyek, olyan eufórikus felszabadultság-érzés vett rajtam erőt, hogy momentán baromira nem érdekel, hogy a kismillió vizsgámból mennyi lett ötös, négyes, netán kettes (hármast idén nem is kaptam, hé?!).

Ééééés akkor kéremszépen mostantól lesz időőőőő! Dögivel! Fogok rajzolni, leporolom a drágaszágomat és leülök tutorialok alapján rajzolni és csakazértis megtanulok végre rajzolni, mert nem tudok. És megtanulom a jókis 3D modellező programjaimat is kezelni és megtanulok textúrát gyártani az épületkölteményeimre és megtanulom lélegzetelállítóan szépre renderelni őket. És elmegyek konditerembe Szőkeherceggel. És lazulok, és végre alszom eleget, és ráérek a saját haverjaimra (akik szerintem már azt is elfelejtették, hogy hogy nézek ki), és kószálni fogunk a városban és fotózunk jókat, és elmegyünk strandra is, és nyaralni is fogunk és jól bejárjuk majd a Dél-Dunántúlt, és... és... és tök jó lesz végre!!!!

De miért van olyan érzésem, hogy minderre egyetlen nyár kevés?

Céges hangulatjelentés következik:
- egyedüli sales-es kollégánk tegnap meghirdetett egy akciót, ami csak ezen a héten tart, de ma trükkösen szabadságra ment... (ezer telefon)
- egyedüli telefonos-mindenes titkárnőnk is ma ment szabira, de ő ráadásul egész héten nem lesz... (vele együtt a készpénzes fizetési lehetőség is ugrott az eheti akcióra)

Most mondjam, mennyi telefont kapkodunk fel ketten a kolléganőmmel - teljesen más munkakörben, amúgy semmi infóval ellátva az akcióról (amiről persze az Ügyféltől tudtuk meg, hogy egyáltalán van olyan!) -, vagy ki teccik találni?

Ja!! És a legfontosabb. A kapucsengő.
Az előbb mentem le a kapuhoz, és tettem ki egy post-it cetlit:
NE NYOMD
FOLYAMATOSAN!
CSAK RÖVIDEN...

Szép sárga. Gyártok még, hátha leesik...

Ugyanis amíg el nem engedik a gombot, addig be se tudjuk engedni a kaputelefonnal, csak a fülünket fogjuk kollektíven (szép hangos!), és csak várjuk-várjuk, mikor fárad már el a mutatóujja...
(És amúgy ez már a cenzúrázott verzió a cetlivel: a medvével és a fűnyíróval kapcsolatos eset elkerülése végett.)

Szép nap ez a mai. És még dél sincs...

Szőkeherceg szerény, én viszont baromi büszke vagyok rá, úgyhogy lebuktatom.
Az államvizsgája, és a diplomamunkája is jeles lett.
És ha végre vége ennek a nyűves vizsgaidőszaknak, megígérem, hogy ünnepelni is fogunk. Addig csak szolid babérhajigálás megy.

Túl vagyunk az államvizsgán.
A többes szám nagyon nem véletlen: azért ezt mindenki megsínyli kicsit.
A család kevesebbet lett látogatva, a haveri "légyszi csak ezt fusd végig..." vagy "nem ugrotok át?"-ok elhárítva, a jól vagy kevésbé jól fizető mellékesek meg visszautasítva. És este meg csak a billentyűkopogás van műsoron.
Ez hosszabb távon nem jó, viszont rossz.

Több év után meg pláne unalmas, pedig még lenne, amit szeretnék tanulni. Még egy dolog... egy régi álmom... de abból már aligha lesz valami. További 4 éven át heti 4 este előadásokon csücsülve túl sok lenne.
Talán majd a gyermeke(i)m.
(Csak nehogy abba a hibába essek, hogy velük... sőt "rajtuk keresztül" akarom elérni és megélni azt, ami nekem nem - vagy nem úgy - sikerült/jött össze. Aztán ezt majd a fejünkhöz vágják. Hmmm...
"Családi dráma"-vizionálásunkat láthatták!

Nade a lényeg:
Túl vagyunk rajta, sikerült, és meglepően jól. Így végre papírom van róla, hogy nem vagyok villamosmérnök. Mostmár csak be kéne törni a bankszakmába. Hát nem tudom, hogy nem-e símaszkkal a fejemen lenne-e egyszerűbb.

Születtek azért érdekes sztorik is, másod-harmadkézből érkeztek, még frissek:
Pl. a csoportból a leginkább a banki szakmához értő (abban évek óta középvezetőként dolgozó) kollégát szivatták Banküzemtanból.
Meg amit a konzulensek a legjobban dícsérnek, azt húzzák le leginkább a bírálatban. (Ez többekkel is megesett.)

Aztán egy másik történet arról a lányról, aki 2 év különbséggel adta be hasonló témára ugyanazon szakdolgozatot. Elsőre csillagos 5-ös lett, másodjára meg 2-es. Hmm. És neeem, nem szúrták ki a trükköt, egyszerűen csak más emberek kezébe került.
Szóval ismét megcáfolódott az az állítás, miszerint a tudás objektív dolog lenne...

Valamiféle álomkór hatalmasodhatott el rajtam.
Francba a melóval, francba az utolsó vizsgával... a szervezetem úgy döntött, hogy a biológia minden törvényét, szabályát meghazudtolva az elefántnyi mennyiségben bevitt koffein adag ellenére pihe-puha ágyacskára, párnára, paplanra vágyik és bizony egetverően tudna horkolni.
Még kitartok, de bármelyik pillanatban álomra bukhat a fejem, hogy aztán pár órával később billentyűzet lenyomatos homlokkal eszméljek ismét a világra.
Ezt az állapotot tetézte a kolleganőm fia, aki reggel bejött.
Bemutatkozott.
Ő Álmos. Szegény nem tudta meg, hogy csak a páratlan lélekjelenlétemnek köszönheti, hogy nem azt kapta válaszként, hogy "Húúú, én is, de már főztem kávét, neked is jut..."
Baromira bugyuta poén lett volna amúgy, tudom én. De hajnali féltízkor jobb nem jön belőlem.

Az ex-osztálytársaim kitalálták, hogy a szombati érettségi találkozóról megmaradt mintegy 10 ezer forintot fordítsuk jótékony célokra és hozzunk létre egy díjat, amit majd felajánlhatunk régi iskolánk kimagaslóan teljesítő, ifjú titánjait segítendőleg...
Szép ötlet, csak nagyon félek, hogy hamvába hal, hacsak pár hasonlóan idealista lelkes ember nem támogatja a későbbiek folyamán eme jeles kezdeményezést.
Megaztán. Valljuk be: tíz rongyos ezres azért nem sok. Mondjuk kábé 2 ismeretterjesztő könyvet tud belőle venni a lelkes ifjonc. Vagy 5 ponyvát. Vagy 15-öt, ha antikváriumba megy.
Elgondolkodtató, hogy hogy lehetne ebből az ötletből valami tényleg használhatót kihozni...

Sűrű volt a tegnap és tele volt rohangászással. Magam sem gondoltam volna, hogy mindenhová időben odaérünk, de mégiscsak sikerült.

Jó, persze, ha nem pont a tegnapi napon szánom el magam a ruhavásárlásra, nyilván gyorsabban és egyszerűbben is megoldhattuk volna az egészet. De nekem mégis a tegnapi nap jutott arra, hogy szépruhát szerezzek be magamnak.

És sikerült! A harmadik boltba belépve azonnal megláttam. Azt! És megvettem. Egy csodás, narancssárga kis költemény. Egyesek hívhatják komplénak is, ha éppen nincs jobb dolguk. Szóval szépséges és jól megy a hajamhoz. Soványabb mondjuk nem vagyok benne, de nem érdekel.


Én, a ruhám, meg a csokor

Beugrottunk a kínai ruhaboltba is, mert óriási árengedménnyel be kellett szerezni pár farmerhez hordható hétköznapi felsőt is.

Ez utóbbi miatt majdnem lekéstük a napi programfüzetünk első esküvőjét. Szerencsére Szőkeherceg tud vezetni és forgalom is alig volt, úgyhogy beestünk. Kis kárörömre adott okot, hogy a Főnököm viszont elkésett.

Vicces egy esküvő volt. Ennyire egyszerűt azt hiszem, még nem is láttam. Az anyakönyvvezető sem vitte túlzásba a dolgot. Végighadarta a kötelező szöveget: bla-bla-bla... igen? igen... te is? jó, szuper... mostantól házasok vagytok, csá! És mehetett is mindenki a dolgára.

Utána állófogadás. Ennek az volt a jellegzetessége, hogy egy gyönyörű kertben volt. (A Barabás Villában, ha ez valakinek valamit mond.) Fújt a szél, sütött a nap és kevés volt a kaja (pláne pont délben). De senki nem tartóztatta az embert, úgyhogy gyorsan le tudtunk lépni a következő esküvőre.

(Egy apró közjáték: érdemes megfigyelni a menyasszonyi csokorra szabályosan rávetődő lánykákat. És a "győztes" lány párjának arckifejezését, amiről leolvasható, hogy hehe, milyen vicces, de ugye ez csak egy szokás és nem jelent igazából semmit, ugye... )

A győztes

Az idősíkok szerencsés egybemosódása és némi lónyerítés, patadobogás (= autós száguldás) után éppen beestünk a következő versenyszám első kötelező gyakorlatára.
Na, az már egy kicsit tradicionálisabb volt. Templomi szertartással kezdtünk, utána jóval több kaja, meg minden, ami ilyenkor még fontos lehet, ugye. A polgári szertartás egyes szövegelemei némi deja vu érzést ébresztettek - van valami sablonjuk? -, de aztán túltettük magunkat rajta, rövidre lett fogva az a rész, ami már senkit se érdekelne igazán.
Utána ismerősökből álló lelkes haver-zenekarok játszottak, a két hónappal ezelőtti lagzi zenéihez képest ég és föld volt a különbség.
Talán emiatt volt, hogy nem csak a 6-8 éves korosztály táncolt ugrabugrálva, hanem azok is, akik igazából az ifjú pár korosztálya.


Itt is volt csokorravetődés

Végeredményben a szervezőket csakis elismeréssel tudom illetni, mert nagyon tetszett a dolog. Nem volt idióta vőfély (ezt meg hogy kell írni??!), butácska rigmusokkal, nem volt cigányzene sramlizenészekkel, és ez már önmagában megér egy piros pontot.
Volt viszont a legelején templomi kórus és énekkar angyali kislányokból, ami egyszerűen csodás volt. (Jó, oké, volt hamisan játszott bevonulási zene is, de ezt elnéztem a templomi orgonistának.)
Egy csomó jó dolog volt és nagyon tetszett az egész, és nagyon sajnáltam, hogy le kellett lépnem a tízéves érettségi találkozómra.

De szerencsére pozitívan csalódtam. Jó volt a hangulat, beszélgettünk, nosztalgiáztunk... mintha legalábbis vénségek lennénk már.
Mindenki sorban elmesélte, hogy mi történt vele az érettségi óta.
A 24 fős osztályra jutott cca. 40 diploma. Lett egy csomó közgazdászunk, pár villamosmérnökünk, orvosunk, gyógyszerészünk, fizikusunk, biológusunk, bányamérnökünk, és még sorolhatnám.
De úgy amúgy szinte semmi. Szinte semmit nem változtak 10 év alatt. A legtöbb ifjonc most fog még majd megházasodni, gyerekek sehol sincsenek, kutya-macska-háziállat is alig akad. Bocsánat, egy gyerkőc mégis van... a osztálytárslány, aki az anyukája, sajnos nem is tudott eljönni emiatt, ugyanis a pici még túl pici...

A 85 éves latintanárnőnk lelkesen elmesélte egész élete történetét is. Egy kétlábon járó történelemkönyv a csajszi. És tök friss, és még mindig tanít, és úgy mindenestül imádjuk, mert nagyon jó fej.

Az énektanárunk - aki sokáig osztályfőnökünk volt - ugyanolyan beképzelt... khm... fa... fazon, mint eddig, viszont a 12 éves kisfia kicsit javított a helyzeten. Nyilván az anyjától örökölhette a jó tulajdonságait.
Sajnos nem igazán találta a helyét, úgyhogy este 9-től folyamatosan próbálta rávenni az apját, hogy lépjenek már le.
Ott volt még a régi töritanárunk, meg a földrajztanár. És mondhatom, hogy bár mindenki elég kalandos utat járt be, ők azért túltettek rajtunk. Ezekre a kalandokra nekünk még gyúrnunk kell, azt hiszem.

Állítólag a kedvenc tornatanárunk mégsem halt meg, csak infarktusa volt, valaki meg elterjeszette a rémhírt róla. És ugyanígy az egyik srácról is elterjedt, hogy már kisfia van, de most megcáfolta... ő legalábbis nem tud róla.
(A pletykák terjedésének fázisai: először csak tagadják,
aztán valaki kérdezi, hogy igaz-e...
végül akad valaki, aki már állítja is, sőt, a saját szemével látta, amint...)

Aztán elfáradtam és hazajöttünk aludni.
És még mindig alig tudok magunkba életet lehelni.
Na, megyek és főzök egy kávét, mert holnap vizsga, Szőkeherceg meg államvizsgázik.
Úgyhogy drukkoljatok!

Megint két vizsga kipipálva. Még van kettő.
A nap süt, az élet szép.
Anyámat átvitték egy másik kórházba, de mivel a telefonját nem kapcsolta be, ezért gőzöm sincs, hogy mi van vele.
Lelopták a lóról a patavédőit. (Magyarul ellopták a kocsiról a dísztárcsákat, bármilyen banálisan hangzik is.) Száradjon le a keze annak, akinek pont az kellett! Neki valószínűleg nem fog annyit hozni a konyhára, mint amennyibe nekünk fog kerülni. Dögöljenek meg a tolvajok! Rühellem a fajtájukat! Utálom, hogy nekem tök sokat kell güriznem valamiért, amit ők egyszerűen csak elemelnek.
Van cca. 7 kilónyi többletsúlyom, amit le kéne adnom már végre. Minden nap megfogadom, hogy innentől aztán kemény leszek. És minden nap megint puhány vagyok... Folyton látom a "jó" csajokat tök jó ruhákban és mindig azon jár az agyam, hogy a francba, én most ilyeneket nem vehetek fel. Azt a szoknyát sem vehetem fel... azt a nadrágot sem kapnám meg a méretemben... abban a cipőben sem érezném jól magam. És különbenis...
Meleg van. Döglődöm.
A nap süt, az élet szép. Nem ittam elég kávét. Délután meg épületbejárásra megyek.
Vinny.

Ja, holnap is vizsga. Már tele a fejem.
...egy bezier-felület előállítható két bezier-görbe Descartes-sorozatából...blabla...
Ja, ez számtech. Amúgy.

Tulajdonképpen könnyen tanulható. Sokkal könnyebben, mint az a másik. Az a másik, ami majd szerdán lesz. Ami annyira tanulhatatlan, hogy a barátnőm által készített puskák holnap mások általi fénymásolásra kerülnek.

Ja, ma hallottam egy sztorit (urban legend?), hogy egyszer valaki egy idős tanárárnéninek, akinek már nem volt túl jó a szeme, fénymásolt jegyzeteket adott be, és a néni elfogadta.
Vajon a 10×10 centimétereseket is elfogadta volna?

Egész hétvégén tanultam a szerdai vizsgára, de semmit sem ért... Azt hiszem, kénytelen leszek puskázni. A legszebb az egészben az, hogy a barátnőmtől kaptam a jegyzeteket, a tankönyveket... és a puskát is. No, de még a puskát is tanulnom kell, mert akkora az anyag.
Ehhh, édes diákévek, mi?!
Nekem speciel néha tele a kiscipőm.

Van az úgy, hogy az ember éhesen megy bevásárolni. Alapvető hiba, aminek kimenetelét csak úgy tudjuk kordában tartani, ha előrelátóan nem tartunk magunknál túl sok pénzt: ez kérem a "taktikai csóróság".
(Egyszer volt egy előadásom, amin az impulzív vásárlásról volt szó. Akkor a tanár azt tanácsolta, hogy ragasszunk eccer próbaként a pénztárcánkra egy post-it cetlit, amit ugye csak sorbanálláskor veszünk elő, és ez álljon rajta: "Na te barom, most nézd meg, mi mindent vettél!")

Szóval így szokott történni, hogy némi vacsoráért és tejért beugorva végül a kosárba kerül egy pár pizzás csiga, egy pici saláta, egy csodaszép óriásbagett (teccik tudni, amiről lelógnak a sült sajtdarabok), egy zacskó ropogósan pogi, pár falat sajtos-tormás tekercs, némi kaszinótojás, és...
és... két polip.
Igen, polip.
Lehetne szépíteni, de ez akkor is valami randa lábasfejű volt, még ha oly pici is, mint egy fémhuszas. Sőt, rögtön két példány is. Így nézett ki az egyikük a mogyorós kistányéron:

Nos, valami ilyesmikre vadásztam kommandósaimmal anno az X-Com (UFO) 2-ben, és ettől az emléktől valahogy nem tűnnek ínycsiklandóbbnak. Egymás közt szólva, amúgy se nagyon. De arra, hogy végülis miért kerültek a kosárba, igazából nincs magyarázat. Talán a nosztalgia, hogy egyszer milyen rosszul lettem egy "tenger gyümölcsei" pizzától. Talán mert Bodzilla olyan lenyűgözve-rettegve bámulta őket a Spar megfelelő pultja mögött. Én meg; egyszer élünk, ráadásul nem egy Loch Ness-i szörny méretűek, pár deka lehet az egész, szóval nem dönt minket anyagi romlásba ez a két miniterrorlény.
(És tényleg, 150 Ft ha volt a kettő, és ezzel még a "de tudunk mi élni!" feeling is elmaradt. Hát nem éppen "bamboocha". Gyk.: nem "edd élet nagykanállal": esetünkben egy teáskanál is elég lett volna... Ez meg már milyen szánalmas.)

Ekkora felhajtás után igazi csalódás volt a kóstoló: tök ízetlen izé, röviden összefoglalva olyan "sós tengeri semmi" volt. Legalább "bamboocha" lett volna! Ehh...

(Lapzárta után érkezett: kerestem képernyő-képeket az X-Com 2-ből. Csak olyat találtam, ahol rákemberek vagy mik vannak. Aha, rákok... Esetleg mindjárt óriás homár, mi? Na elmentek a fenébe!)

Sikerült a filozófia vizsgám is ma. Ötös. Kicsit hosszadalmas volt a vizsga, de elég barátságos elbeszélgetés jellege volt, úgyhogy nem estem kétségbe. Nagylány vagyok már, vagy mi a fene?!

Mondjuk ezt például anyámnak hiába bizonygatom. Még mindig meg van róla győződve, hogy mindent ő tud jobban. Ma például kitalálta, hogy majd el fog járni gyógyfürdőbe, meg jógázni... és attól majd jobb lesz.
Hát persze. Azt hiszem, én örülnék a legjobban annak, ha ez tényleg így lenne.
Közben kiderült, hogy elég rendesen cukorbeteg. Pfff! Mondjuk az ő korában ez nem egy hatalmas meglepetés, de hát igazán kiderülhetett volna előbb is.
Jellemző az is, hogy sokkal jobban izgul a távollétében odahaza gyülekező pormacskahadak miatt, mint amennyire sajátmaga miatt kellene...
Ilyenkor tényleg nehezen tudom megmondani, hogy melyikünk a felnőttebb... Inkább megnyugtattam, hogy apám takarít. Ami legalább tényleg így van. Sőt, ma még vacsorát is "csinált" nekem. Kaptam tőle egy grillcsirke mellet, nehogy éhenhaljak. Úgy tűnik, hogy annyira megszokott lett, hogy szerdán este náluk vacsorázok, hogy kötelességének érezte most is biztosítani a vacsora lehetőségét.

Amúgy most már minden alkalommal, amikor bevergődök a kórházba, másik orvossal beszélek anyu állapotáról. Jó, igaz, ma például beszéltem a szombat estivel. De nem csak vele! Mert közben konzultált egy másikkal. Szerintem rövid időn belül a teljes gárdát megismerem, ha ez így megy tovább.
Egyébként anyu átkerült egy másik épületbe, ahol sokkal kisebb a fejetlenség, sokkal nagyobb a rend és sokkal jobb fej a nővér is. Ugyan kissé túl lehet terhelve szerencsétlen, mert alig bírtam megtalálni az épületben, amikor éppen beszélni akartam volna vele. De végül meglett.

És most már megint tanulok. Nincs megállás. Nincs kegyelem.

A helyzethez képest most tulajdonképpen nem is panaszkodhatom, sőt.
Meglett a Sziltan vizsgám! Kettes. A tanár rendes is volt, összekapart nekem még 4 pontot - tekintettel a félévközi teljesítményemre. De az indexbe senki nem ír olyat, hogy k. elégséges (lásd még a kegyelemkettes és az átrugdostak a vizsgán címszavakat), úgyhogy egyáltalán nem zavar a dolog. A Várostervezés rajzom négyes lett, úgyhogy elégedetten hátradőlhetek és elkönyvelhetem, hogy megérte annyit dolgozni vele.
Eddig egészen jók lettek a tervezéses tantárgyakból a jegyeim... hmmm.
A múltkor az egyik csoporttársam azt állította, hogy tehetséges építész vagyok. El kéne hinnem neki? *a szerző leül a babérjaira sütkérezni*

Holnap megyek Filozófiából és még a főnököm sem háborodott fel, hogy ennyi vizsgám van.

Szőkeherceg is bezsebelt egy jelest a diplomamunkájára. Igaz, még csak javaslat, de azért... Sőt, a tantónéni még azt is javasolta, hogy "átdolgozás után" publikálni is érdemes volna. Eszméletlenül büszke vagyok a drágámra! *babérokat szór Szőkehercegre*

Valahogy mindig történik valami.
Anyám kórházban. Elballagott tegnap az orvosi ügyeletre a begyulladt kezével és mentővel vitték be. Sikerült egy olyan kórházat kifognia, ahol úgy istenigazából áll a bál. Ennyit a hétvégéről és a sürgősségi esetekről.
Rohantunk egy szép nagyot este 9 óra magasságában, hogy legalább minimális felszereltsége legyen odabenn.
Az orvos akkor még azt mondta, hogy hétfőre kiírták a műtétet. Ehhez képest ma már mondtak olyat is apámnak, aki reggel volt benn, hogy ma délután lesz a műtét. Senki nem tud semmit és összevissza beszélnek. Anyám meg addig élhet infúzión. Jóétvágyat!
Baleseti sebészet, mi?! Bahhh! Hát nem egy Vészhelyzet-csapat. A Feketeerdő klinika is szép álom volna...de sajna még a Kórház a város szélén is erősen kozmetikázott változata az ott uralkodó helyzetnek.
Már tervezem, hogy délután bemegyek és szétcsapok, de úgy igazán, leordítom a nővérek haját is, mert kezd elegem lenni. De az is lehet, hogy kénytelen leszek fizetni nekik, mert apám elmondása szerint inkább fintorognak, mintsemhogy foglalkoznának a betegekkel. Undorodom az "ingyenes" kórházi ellátástól, mondtam már?
Most már szétvet az ideg, ahogy itthon ülök és járnak a fejemben mindenféle hülye gondolatok.
Aggódok, basszameg! Az egyetlen anyám és nemhogy nem tudok neki segíteni, de még biztosat sem tudok róla... Persze ha beülnék strázsálni a kórházba, akkor biztosan naprakész lennék. Persze amennyire mindenki jóltájékozott arra, még az is lehet, hogy nem.

Az már eltörpül ezek mellett, hogy holnap kora reggel szilárdságtan vizsga. Finoman szólva is kissé nehezen koncentrálok.

Ha valaki netántán nem vette volna észre, akkor most szólok!
A Dézsagyár új alkalmazottal bővült.
Újabb távlatok, kitágul a horizont...új helyeket fedezünk fel, ahol dézsa még nem járt.

Akkor most következzék pár sor a Sith-ek bosszújáról egy másik szemszögből. Konkrétan az előbbi vélemény forrása melletti székből (a Bal 9-esből), mivel ugyebár ketten néztük meg -- több szem többet lát alapon. De ennél is több szemre lett volna szükségünk.

Ugyanis ez is egy olyan film lett, amit vagy háromszor kell megnézni: egyszer a történetért, másodszor az apróságokért és a mellékszereplőkért (mellékszörnyekért), harmadszor pedig az alaposan megrajzolt épületbelsőkért, városokért és űrjárművekért.
(De ne menjünk el biccentés nélkül azon tény mellett, hogy bizony legalább ugyanennyi bőrt le fognak róla húzni másként is: regény/rajzfilm/képregény, szőrös/aranyos/LEGO figurák és az elengedhetetlen színes képeskönyvek, teli a filmből vett, poszterre vagy Windows-háttérnek kívánkozó képekkel meg némi szöveggel, amit a 12 éves "olvasók" úgyis átlapoznak majd...)

Néhol sikerült "fájdalmasan szépre" megrajzolni a háttereket, és jó lenne tudni, hogy némelyik forgatási helyszín vajon melyik kontinensen/országban található (és lehet-e oda rögtön költözni :).
Páratlanul részletes minden, a csatajeleneteknél meg már vártam, mikor lassul be a kép vagy kezd el szaggatni az űrhajók mozgása... (szinte hallottam, hogy felzümmög pár processzor)... de nem, jó munkát végeztek, a cuccaik árából persze biztos megvehetnék a teljes magyar filmipart, jogdíjastul, színészestül, portásbácsistul, rézandrásostul...

Ízlelgessük a szót: CGI.
Nem, nem egy ügynökség. Mondjuk ettől még nem kell kevésbé félni tőle, de hogy áldás-e vagy átok az elterjedésük, az szerintem jobban ketté osztja a filmiparhoz értőket, mint Mózes a Vörös-tengert... (politikailag korrekt verzió: mint Jim Carrey a paradicsomlevest.)


Nekem személy szerint pozitív élmény volt a film, nem vártam tőle mást, mint amit nyújtani volt hívatott, egyedül talán az idősík volt kicsit zagyva. Az egész szinte egyetlen pörgő jelenet, nem csökken a feszültség, mintha mindig éppen harcolna valaki. Az az érzése van az embernek, mintha összesen 4-5 nap... na jó, 4-5 hét eseményei lennének, az pedig akárhogy is nézzük, csak 1 hónap.
Márpedig legalább 8-nak kellett eltelnie a történések ideje alatt. Ugyanis ennyi idő kábé kihordani egy (spoiler: egyszerre kettő) gyermeket onnantól, hogy tudatjuk a kedves papajelölttel, miszerint új pénzforrás nyílik meg hamarosan: a családi pótlék és a GyED képében.

Kis kitérő: természetes úton (a klónozókat most hagyjuk, kell a fenének annyi mexikói, tutira csak azokhoz értenek...) egy babát 1 anya 9 kilenc hónap alatt szül meg, még a Köztársaság korában is.
Próbálkoztak ugyan állítólag a 9 anya -> 1 hónap felállással is, de nem jártak sikerrel.

Ez azt jelenti, hogy bizony volt... kellett, hogy legyen olyan történés is, mikor a kamera nem bámult a szereplők arcába, és biza tépelődhettek, gondolkodhattak, moralizálhattak (spoiler: csábulhattak a Sötét oldal felé) máskor is, mint amikor mi néztük őket.

És talán ez okozhatta a tőlem eggyel jobbra ülő mozinéző furcsa hiányérzetét is. Meg talán az, hogy nem volt elég nyilvánvaló: egy NagyonNagy Sötét Úr, aki képes ennyi embert megtéveszteni, az biza nem csak a jó dumájával győzködi a népet, legyen amúgy akár szuper diplomata is: egy Jedi szívének és gondolatainak megmérgezéséhez ennél jóval több kell.
És ha nem is látunk szikrákat a szemében vagy derengésszerű aurát körülötte, attól még ott az Erő, annak is a színhiányosabbik oldala... De ez tényleg nem lett eléggé hangsúlyozva.


Hogy másról is szó essen, kikívánkozik ide a blogra valami már egy ideje. Vagy valaki. Egy... egy... nos, egy állat. Egy skunk.
Már egy éve. Azóta egy állatkereskedés "dísze", mióta elődjét megvették: egy Maine Coon cicát. Az "ár" felirat az üvegpalotán nem változott: 80.000 Ft.
Bizony, annyi. A cica elkelt annyiért, ez a kis állatka nem. Aki azóta persze megnőtt. Nagyobbacska állatka lett - ez a szép verzió.
Elegánsan elhízott - ez meg a valósághoz közelibb, ami nem is csoda, mert kb. kéthavonta jártunk ott, és csak most először láttuk ébren. Egyből lenyűgözött...



Tegyék a kedves olvasók a szívükre a kezüket: hát nem édes? (Az "igen"-en kívül semmilyen választ nem hallok meg, ne is tessék próbálkozni...) Miután sikerült egy képet csinálni róla (10-ből a fenti 1 volt értékelhető), elkezdtünk csevegni róla a főeladótól kb. 3 méterre, hogy biza nem kel el... majd viccesen megjegyeztem azt is, hogy 60-ért már talán töprengeni kezdenék. Mindezt nem mondtam túl hangosan, de nem telt bele 10 mp, és a főeladó jelent meg a Skunk lakóhelye mellett, és letörölte az üvegfalról az árat...
De nem, nem vettük meg. :) Nem azért, mert ketten együtt sem rendelkeztünk ennyi vagyonnal így fizetés előtt, hanem mert egy ekkora lakásba nem való -- bár igazság szerint, az alvás művészetét háborítatlanul tudná művelni, ha elférne nálunk, ugyanis amennyit mi ébren idehaza tartózkodunk, az nem túl jelentős...
Így hát nem lettünk többen sem egy skunk, sem egy gyönyörű tűzpiros-kék színű papagáj, sem egy csincsilla révén - a futottak még kategóriában egy kopasz malac és egy beszélni tanuló sándorpapagáj indult.


Mindenkinek feltűnt talán, hogy eme blog írónak száma megközelítőleg duplájára nőtt, bár a blog alapítója a kezdeti lelkesedés és gondolat mellett némi fenntartással viseltetett a dolog iránt: félt, hogy túl sok autóról lesz szó innentől a blogján.

Bizony-bizony, beigazolódott a gyanúja, a Sith-ek bosszújáról szóló sorok közé is becsempésztem pár kommandóst: a figyelmesebbek bizonyára kiszúrták már a "spoiler" szakszót, ami tuningolt autók egyik ékessége:

Tegnap megnéztük a SW3-at, de nekem biz' nem tetszett.
Eddig mindenki szétdícsérte, lehet, hogy ezért volt kissé csalódás. Nem tudom.

Sűrű volt, sok volt, akciófilmet csináltak a meséből. Ezt a mennyiségű gykást, űrcsatát, lézerkard suhogtatást, lélektani gyötrelmet, frinc-francot én kábé három filmben csináltam volna meg. Folyton történt valami, nem volt idő elmélázni, elgyönyörködni az épületekben, a tájban... meg úgy semmiben sem, pedig lett volna mit nézni. Majd ha hozzájutok DVD-n, akkor lassítva nézem, az tuti.

Pluszban még tele is volt logikátlanságokkal.
Azt hiszem, nem mondok újat, hogy Anakin átáll a sötét oldalra. De máig sem tudom, hogy miért, mert engem ugyan nem győztek meg a sithek, hogy ők a jobbak. Én tutira legyaktam volna a rusnya Sötét Urat és nem a tenyerét nyaldostam volna, az ziher. Főleg ha olyan tökös csávó vagyok, mint az a Skywalker gyerek. De ezekszerint ő nem csak tökös volt, hanem síkhülye is. Sőt, egy idő után töketlenül síkhülye.
"Átállsz?"
"őőő... meg is ölhetnélek"
....
"őőőő, tudodmit?...szolgálni foglak!!"
Na, ennél csak egy fokkal volt frappánsabb az átálló-szöveg.

R2-ből action robot hero-t gyártottak. Lassan Yoda is képtelen lesz legyőzni, annyira tápos lett a kis kaszni. Nekem jobban tetszett a régi kis kotnyeles mivolta.

A harci droidok mind idióták. Ez kiderült a filmből. Minden akciójelenetnél csak bután nézték, hogy mi történik és megvárták, amig lemészárolják őket. Holott totál táposnak kellene lenniük... de ezek valami porcelánötvözetből lehetnek, mert egy rühes kiskutya farksuhintásától is darabokra esnek szét.

És még sokáig tudnám sorolni...
Mindazonáltal jó átkötés volt. Kellett, szükség volt rá, de sietős volt, kapkodós és túl akciós. Kénytelen leszek megnézni valami vágatlan(abb) sokórás, rendezői változatot.

Kábé három örömteljes másodpercig azt hittem, hogy tényleg hozzájuthatok 5 Ft-ért egy gőzmozdonyhoz... Aztán figyelmesebben olvastam. Ez csak egy képeslap.
Szóval nem lesz gőzmozdonyom. *lebiggyed a szerző ajka*

Kezdem unni a régi gimis osztálytársaimat. De úgy tényleg.
Eddig sem istenítettem őket, de valahogy csendes jóérzéssel gondoltam rájuk. Ez egyre jobban kezd megszűnni, ahogy halad előre a találkozó szervezése a levelezőlistán. És egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy magasról leszarják egymást, mindenki csak a saját kis dolgait hajtogatja, lényegtelen, hogy a másik mit gondol. Ez olyan kis ellenérzés morzsákat szül bennem valahogy. És egyre kevesebb kedvem van odadugni a képemet. (Egyébként azt hiszem, hogy minden ellenérzés ellenére a kíváncsiságom győzni fog és elmegyek mégis.)
Egyébként még egy 50 fős csettalálkozót is látványosan egyszerűbb volt megszervezni, mint ezekkel lekommunikálni ezt a hajcihőt. Nem irigylem a szervező srácot.
Pfffh! És akkor csodálkozom, hogy előre borsózik a hátam ez egésztől...