Sikerült a filozófia vizsgám is ma. Ötös. Kicsit hosszadalmas volt a vizsga, de elég barátságos elbeszélgetés jellege volt, úgyhogy nem estem kétségbe. Nagylány vagyok már, vagy mi a fene?!

Mondjuk ezt például anyámnak hiába bizonygatom. Még mindig meg van róla győződve, hogy mindent ő tud jobban. Ma például kitalálta, hogy majd el fog járni gyógyfürdőbe, meg jógázni... és attól majd jobb lesz.
Hát persze. Azt hiszem, én örülnék a legjobban annak, ha ez tényleg így lenne.
Közben kiderült, hogy elég rendesen cukorbeteg. Pfff! Mondjuk az ő korában ez nem egy hatalmas meglepetés, de hát igazán kiderülhetett volna előbb is.
Jellemző az is, hogy sokkal jobban izgul a távollétében odahaza gyülekező pormacskahadak miatt, mint amennyire sajátmaga miatt kellene...
Ilyenkor tényleg nehezen tudom megmondani, hogy melyikünk a felnőttebb... Inkább megnyugtattam, hogy apám takarít. Ami legalább tényleg így van. Sőt, ma még vacsorát is "csinált" nekem. Kaptam tőle egy grillcsirke mellet, nehogy éhenhaljak. Úgy tűnik, hogy annyira megszokott lett, hogy szerdán este náluk vacsorázok, hogy kötelességének érezte most is biztosítani a vacsora lehetőségét.

Amúgy most már minden alkalommal, amikor bevergődök a kórházba, másik orvossal beszélek anyu állapotáról. Jó, igaz, ma például beszéltem a szombat estivel. De nem csak vele! Mert közben konzultált egy másikkal. Szerintem rövid időn belül a teljes gárdát megismerem, ha ez így megy tovább.
Egyébként anyu átkerült egy másik épületbe, ahol sokkal kisebb a fejetlenség, sokkal nagyobb a rend és sokkal jobb fej a nővér is. Ugyan kissé túl lehet terhelve szerencsétlen, mert alig bírtam megtalálni az épületben, amikor éppen beszélni akartam volna vele. De végül meglett.

És most már megint tanulok. Nincs megállás. Nincs kegyelem.