Ezekkel a csillár dolgokkal folyton csak a gond van. Már az előző lakásban is az volt, hogy vegyünk már végre valamit, mert nagyjából egy csupasz körte volt a levegőben, azt' egy dróton ment hozzá a delej. Aztán vettünk valamit, ami végül ronda is volt, meg igazándiból nem is volt elég fénye, de sosem találtunk szépet, aminek elég fénye is lenne, és mindig maradt a félmegoldás, hogy leszedtük a búra egyik részét és így nem árnyékolta annyira az izzókat, ellenben a cuccból minden maradék dizány kiveszett.

Aztán átköltöztünk ide, és megint eljött a csillárkérdés órája. Elmentünk a Zikeába, és vettünk egy olcsót. Nem volt mutatós, de úgyis magasan van. De nincs elég fénye. És a búrát nem tudjuk variálni.
Idestova kábé két éve nézzük a csillárokat. Volt csilivili, 300 W-ot nyomott volna szaneszéjjel az éterbe, és egyszerűen csodás volt. Rágondolni is jó, de tényleg! És Kishercegnek tutira tetszett volna. Leárazva volt 420. Ezer.

Volt még rusnya retró, alig fénnyel, színes búrával.
Az én kedvenceim a persze minimál dizányos fémes függőlámpák, de ezek nagy valószínűséggel nem mutattak volna sehogy sem.
Aztán vannak ezek a randa kőcsillárok, amiket a (itt két kézzel kell mutatni!)"polgári" lakásokban lehet látni. Hát az nem illik se a lelkületünkhöz, se a berendezéshez.
Aztán van még kristálycsillár is, de amit kinéztünk a neten, az 4 méterszer 4,5 méteres volt és még fektetve sem fér be a szobába sajnos. A potom negyvenmillás ára az most igazán részletkérdés. Akkor is szép lett volna a fekvecsillár.

Végül vettünk egy olyat, amibe nem apróka LED-es fényforrások kellenek, többezernyi, hogy elég fénye legyen és folyton cserélni kelljen őket. Nem Gxx-es foglalatú csodalámpák valók bele, amik annyit fogyasztanak, mint egy kisebb erőmű napi áramhozama, hanem simán bele lehet tekerni a mezei energiatakarékost. Ötöt. Azt' hadd szóljon!
Szőkeherceg vett is rögvest gigawattos enegiatakarékost, sokat, amit betekertünk. A végeredményre egy előző postban utaltunk már.

Miután a drága kisfiam, mint a molylepke csodálta folyton az új csillárt, ezért végül a kisebb wattok mellett maradtunk, mielőtt végképp kiégeti a retináját.
De már van csillárunk! Lógós. És fém is van benne, és nem retró, és nem kő. És elég a fény. Az a baj, hogy így iszonyatosan látszik, amikor szöszös a szőnyeg.

Talán kéne egy padló(rés)világítás, jó erős, amitől elkapjuk a szemünket, ha lefelé találnánk nézni. Igen, ez lesz az. (Mióta láttam, hogy van fugába (!) szánt világítás is a fürdőszobákba, én már nem ismerek lehetetlent.)

Hirtelen ránk szakadtak az új szavak.

Lehetnek azok valami ismert dolog konkrét (pl. a szuri helyett matricát adó "Dottó-nénni") vagy kevésbé konkrét nevei (pl. "Bamm-bamm" a harangozó templom és a bimmbammos falióra is), vagy a levegőben szálló mondatokból kiragadott szavak, szótöredékek, vagy néha csupán *izgalmas* ragok, toldalékok.

És akkor elérkeztünk odáig, hogy amit eddig a másik oldalról tapasztaltunk meg, abból mostanra statisztikát is vonhatunk:

A babanyelv egy olyan dolog, amit
- idegenek (magyarázat nélkül) kb. 10%-ban értenek meg;
- további 50-60%-ot csak a szülők...
- a maradékot senki se érti.
(De ő azért lelkesen mondja és mondja.)

Úgyhogy ilyenkor már tényleg megváltás, ha értelmes szót ismételget fél órán keresztül (elalvás helyett), nem valami katyvaszt, aminek értelmére ráadásul soha nem derül fény...

Szerencsére álmában nem beszél, mert eléggé sokkoló élmény lenne, ha attól nem tudnék aludni, mert Valaki fura távol-keleti kiejtéssel azt gyakorolja alig érthetően, hogy "Egy-kis-malac, röff-röff-röff..."

Egy hónap híján két év, illetve 3,5 hónap!

Nem semmi, mindjárt kétéves a nagyfiú! Nem volt egy sétagalopp, de számvetés majd csak a következő hónapban lesz esedékes.
Mostanában éppen úgy döntött Kishercegem, hogy akkor mostmár megtanul beszélni, ha senkinek nincs ellene kifogása. Naponta két-három új szó. Amiket persze aztán nem használ, csak raktároz, mert nyögni-nyígni még mindig kifizetődőbbnek tűnik. Aztán nézzük a tévét és megszólal egy hangocska, hogy "hótottó". Tudniillik, hókotró volt a híradóban.
Kisvakond megy a nagyiéknál, egyszercsak: "ják"! A rák mászott ki a tengerpartra.
Félálmosan a foteljében ül és várja a kakaóját, majd kijelenti, hogy vigyem őt "arra". Arra a konyha van. A mikróval és a benne melegedő kakaóval.
Az egyszerűbb dolgok nem mennek persze. Ha fejreállsz, sem csikarsz ki belőle olyat, hogy cica, kutya, vau-vau, vagy paci. De megy a pipi, a bibi, az ott - ez egy fő-fő szó, mindenre ezzel hívja fel a figyelmet -, az ebből, az abból, enni, inni, ház, anya, apa, papa, mama, pápá, busz, autó - ez nagy kedvenc a Kisvakond és az Autó című mese miatt -, az ősz - szintén Kisvakondtól tanultuk -, jóéjt, játék, játszik (játiii), gyere! (gye!), teteje (tetete), rajta... egyszer-kétszer a saját nevével is megpróbálkozott, aztán hagyta. Persze tudom, máshol kétévesen már egész mondatok mennek, de én büszke vagyok a nagyfiúra, és kész.

És ma megtanult cuppanós puszit adni! (Rögtön gyakorolta is egy csomót másokon, meg a saját - amúgy bibis - ujjain.)
Meg már három dalt el tud dúdolni egészen jól felismerhetően. A Hulla pelyhes, a János bácsi és a Jingle bells mennek neki. És néha spontán elkezd dudorászni. A múltkor meglátta az ablakból, hogy esik a hó, és rákezdett a Hulla a pelyhesre.

A picire is büszke vagyok, csak rá máshogy. Rá a vigyora miatt vagyok büszke, meg hogy már tud nevetni, amikor csiklandozom, meg hogy olyan édes, hogy néha meg tudnám zabálni a kis sonkáit. Néha annyira elbűvölő-szép pillantása van, hogy megfordul a fejemben, hogy rózsaszínben simán lánynak néznék.

Ami pedig magamat illeti, részemről elegem van a télből, mint olyanból. Régebben persze hatalmas mellénnyel nyilatkoztam mindig, hogy én aztán minden évszakot szeretek, de mostanra kiderült, hogy a telet mégis utálom.
A manók is rühellik a nyolcvan réteg ruhát, utálnak kimenni, mert a nyolcvan rétegtől nem bírnak mozogni, csak pislognak, mint az Ózban a szalmabábú, ha túltömik. Meg belefúj a szél az arcukba és könnyezik a szemük, folyik az orruk és hideg van a lábnál. Ha mégis kimennek, akkor aztán bejövetelkor minden vizes cuccot rögtön le kell venni, a babakocsi terepgumijairól ömlik a hólé, és minden este kesztyűket mosok.
Úgyhogy csupa öröm és szórakozás.
És még sötét is van, pfujj! (Sötét ellen amúgy végre vettünk egy új csillárt is, de Apa kissé elszámolta magát a nagyteljesítményű izzókkal, és elsőre a közel 700 Watt szó szerint nappali fényt varázsolt a nappaliba (micsoda szójáték!!), de erről majd egy másik posztban...)

Szóval legyen már végre tavasz, meg nyár...