Egy hónap híján két év, illetve 3,5 hónap!

Nem semmi, mindjárt kétéves a nagyfiú! Nem volt egy sétagalopp, de számvetés majd csak a következő hónapban lesz esedékes.
Mostanában éppen úgy döntött Kishercegem, hogy akkor mostmár megtanul beszélni, ha senkinek nincs ellene kifogása. Naponta két-három új szó. Amiket persze aztán nem használ, csak raktároz, mert nyögni-nyígni még mindig kifizetődőbbnek tűnik. Aztán nézzük a tévét és megszólal egy hangocska, hogy "hótottó". Tudniillik, hókotró volt a híradóban.
Kisvakond megy a nagyiéknál, egyszercsak: "ják"! A rák mászott ki a tengerpartra.
Félálmosan a foteljében ül és várja a kakaóját, majd kijelenti, hogy vigyem őt "arra". Arra a konyha van. A mikróval és a benne melegedő kakaóval.
Az egyszerűbb dolgok nem mennek persze. Ha fejreállsz, sem csikarsz ki belőle olyat, hogy cica, kutya, vau-vau, vagy paci. De megy a pipi, a bibi, az ott - ez egy fő-fő szó, mindenre ezzel hívja fel a figyelmet -, az ebből, az abból, enni, inni, ház, anya, apa, papa, mama, pápá, busz, autó - ez nagy kedvenc a Kisvakond és az Autó című mese miatt -, az ősz - szintén Kisvakondtól tanultuk -, jóéjt, játék, játszik (játiii), gyere! (gye!), teteje (tetete), rajta... egyszer-kétszer a saját nevével is megpróbálkozott, aztán hagyta. Persze tudom, máshol kétévesen már egész mondatok mennek, de én büszke vagyok a nagyfiúra, és kész.

És ma megtanult cuppanós puszit adni! (Rögtön gyakorolta is egy csomót másokon, meg a saját - amúgy bibis - ujjain.)
Meg már három dalt el tud dúdolni egészen jól felismerhetően. A Hulla pelyhes, a János bácsi és a Jingle bells mennek neki. És néha spontán elkezd dudorászni. A múltkor meglátta az ablakból, hogy esik a hó, és rákezdett a Hulla a pelyhesre.

A picire is büszke vagyok, csak rá máshogy. Rá a vigyora miatt vagyok büszke, meg hogy már tud nevetni, amikor csiklandozom, meg hogy olyan édes, hogy néha meg tudnám zabálni a kis sonkáit. Néha annyira elbűvölő-szép pillantása van, hogy megfordul a fejemben, hogy rózsaszínben simán lánynak néznék.

Ami pedig magamat illeti, részemről elegem van a télből, mint olyanból. Régebben persze hatalmas mellénnyel nyilatkoztam mindig, hogy én aztán minden évszakot szeretek, de mostanra kiderült, hogy a telet mégis utálom.
A manók is rühellik a nyolcvan réteg ruhát, utálnak kimenni, mert a nyolcvan rétegtől nem bírnak mozogni, csak pislognak, mint az Ózban a szalmabábú, ha túltömik. Meg belefúj a szél az arcukba és könnyezik a szemük, folyik az orruk és hideg van a lábnál. Ha mégis kimennek, akkor aztán bejövetelkor minden vizes cuccot rögtön le kell venni, a babakocsi terepgumijairól ömlik a hólé, és minden este kesztyűket mosok.
Úgyhogy csupa öröm és szórakozás.
És még sötét is van, pfujj! (Sötét ellen amúgy végre vettünk egy új csillárt is, de Apa kissé elszámolta magát a nagyteljesítményű izzókkal, és elsőre a közel 700 Watt szó szerint nappali fényt varázsolt a nappaliba (micsoda szójáték!!), de erről majd egy másik posztban...)

Szóval legyen már végre tavasz, meg nyár...