Tegnap jót szórakoztam egy újabb rajzoló programmal. Egy haver a figyelmembe ajánlotta a SketchBookPro 2.0-át. A hivatalos ismertető és beetető szövegből úgy tűnt, hogy ez is egy újabb rajzeszköz-emulátor.
Nálam a gépen jelenleg ez a harmadik ilyen jellegű program (leszámítva a Paintet, amit azért nem neveznék annak).
Ráadásul már minden valamirevaló program egy egész CD-nél kezdődik. Ha a végén mégsem telne meg egy CD, akkor még telenyomják tutorialokkal (ami becsülnivaló dolog volna, de legtöbbször ezek is inkább csak reklámszövegek, maximum az alapvető funkciók sajátíthatók el belőlük...sokszor még azok sem), meg beetető képekkel, hogy nézhesse a sok buta paraszt, mások miket tudnak ezzel a programmal csinálni.
Te ilyet úgysem fogsz, haver. Sosem.
Nézz és ámulj! És regisztráld a termékedet honlapunkon.

De itt nem genyóznak ilyen marhaságokkal. A verébfingnyi program könyvtárban nincsen egyetlen felesleges sallang sem.
Ellenben kapsz egy kiscsoportos óvodás számára is egyértelműen kezelhető programot (amibe még egy normális, de egyszerű súgó is belefért és nem kell hozzá külön, titkosított NASA-oldalakra ellátogatni az alapvető információkért).

Már a névadásból is kitűnik, hogy elsősorban tablet-felhasználók számára készült a dolog és más progikkal ellentétben nem akarják megváltani a világot, csak egy virtuális vázlatfüzetet adnak a kezedbe.

A rendelkezésre álló eszközök egyszerűek, kielégítik az alapvető igényeket és könnyen elérhetők. Ebbe az is beleértendő, hogy rajzolás közben egyetlen ujjal sem kell a billentyűzet után kapdosni, sem pedig az egeret előkaparni, mert a tollvonások méretétől kezdve egészen a fóliák nevéig mindent a tollal tudunk beállítani. Igen, a fólianevet sem kell bebillentyűzni. Beírhatod kézzel. Kézírással, érted??! Az agyam elhajítom!
(Mondanom sem kell, ez a funkció annyira tetszik, hogy fél órán keresztül csak fóliákat kreáltam. Egyiket a másik után.)

A rajzoláshoz használható ceruza, retuspisztoly, markerfilcek, golyóstoll, akvarell (vagyis ezek virtuális megfelelői) a szívárvány minden színében, és persze radír. Van egy kezdetleges elkenő funkció is, de az nem tetszett annyira. Ezek a cuccok a valóságban sem nagyon kenhetők el, úgyhogy szerintem ez így korrekt.

Mint már említettem, vannak fóliák. Amiknek a neve egyetlen tollvonás is lehet akár, vagy egy rajz, vagy bármi, amiről később rájössz, hogy mit tettél rá. Szerintem ez egyszerűen zseniális, ha még nem említettem volna.

Az alapvető kijelölési és elemmódosítási funkciók is elérhetők egér, vagy billentyűzet nélkül. Mozgatni, forgatni, átméretezni is egy egyszerű kis paletta segítségével lehet, a toll ide-oda húzogatásával. Szokatlan, de ha ráérez az ember, utána már a hiper-intelligens Photoshop CS2-ből is ezt hiányolja.

Nagyjából ennyi elég is ahhoz, hogy az ember elkezdjen teledobálni vázlatokkal több megányi winchesterterületet. Nekem legalábbis biztos. A fiókok már úgyis dugig vannak.

Megtáltosodtam. Most egyszerre három rajzot csinálok. Ebből az egyiket így egy év után már talán illene is befejeznem. Hát most itt tartok vele.
Nagyjából egy este/15 csavar és 2 hegesztés sebességgel haladok a művel, szerintem év végére készen lesz.
Abban reménykedem, hogy az idei félévem nem lesz annyira kemény, mint a tavalyi, meg a tavalyelőtti, meg az azelőtti... Tudom, hogy hiú remény... de hátha!

Megjegyzem, ha valaki lenyúlja az ötletemet és meglátom valahol a hölgyet bármilyen formában, azonnal lövök, méghozzá előzetes figyelmeztetés nélkül!

Közben pedig ezerrel megy az olvasás.
Volt szerencsém túlesni a Harry Potter 6. részén. Nem fogok a történetből elsütni semmit, úgy mint egyesek
, de azért összegzem a benyomásaimat.

Többet vártam azért a regénytől, na.
A történet teljesen lineáris, mi több, kiszámíthatóan lineáris lefutású. Vannak persze "meglepetések", de ezek sajnos nem abból fakadnak, hogy valaki valamilyen meglepő dolgot csinál, egyszerűen csak eddig nem tudott dolgok kerülnek napvilágra.
Például az, hogy ki is az a Félvér herceg (megjegyzem, szerintem ez egy tökéletesen mellékes szál, úgyhogy felesleges volt ezt adni címnek), meg hogy mi a fene az a hocrux... vagy mi. Meglehetősen szájbarágósan méghozzá. Ez utóbbin például képesek voltak a főhősök többtíz oldalnyit szenvedni, mielőtt kiderült volna.
Őszintén szólva, voltak részek, amikor kicsit unatkoztam is.
Kezd felesleges méretűvé dagadni az egész történet és kezd egy kissé túl sok felesleges szál kibontakozni, ugyanakkor olyan szálak tűnnek el a süllyesztőben, amikkel talán érdemes lett volna foglalkozni.
Szerintem még egy átlag alatti képességekkel megáldott fantasy-író is tud ennyire lapos cselekéményszövésű regényt írni. És most már lassan tényleg csak az választja el ezt a regényfolyamot a többi átlagos fantasy-regénytől, hogy ez kábé olyan mentális szinten van megírva, mint egy Pöttyös-könyv. Najó, tőlem Csíkos-könyv is lehet.
Az erőszak hiába van jelen a lapokon, vagy a sorok közt, mégis olyan jól van elcsomagolva rózsaszín vattába, hogy a megcélzott kamaszok érzelmi fejlődése valószínűleg nem ettől fog visszaesni egy kéjgyilkos szintjére. Mindenképpen ügyes húzás...

Azért, ha már elkezdtem olvasni a sorozatot, most már elolvasom a hetedik részt is. csak azért imádkozom, hogy ne Dallasi ízű , csak álmodtad az egészet, fiam feltámadásokban, valamint felbosszantanak, magányos hősként visszavágok jellegű klisékben teljesedjen ki az írónő fantáziája.

Már megint nem volt időm írni...
Igaz, közben elolvastam két regényt, leteszteltem két új csizmát, meg leselejteztem a régi, szakadt kabátomat és vettem helyette újat. Már eléggé untam azt a kis kínai poliészter-gyapjú borzalmat.

Na, a Nejlonangyal jól kifogott rajtam. Hősiesen nem olvastam bele az utolsó oldalba, erre nem kiderült a végén, hogy folytatása következik?! Ez az egyik legnagyobb arculcsapás egy regénytől, ha nincs vége. Nagyon remélem, hogy ez a folytatás nem marad majd el, mint mondjuk a Bűvös hajóé, amit finoman szólva basznak kiadni (jó, tudom, üzlet, pénz, marketing és tanuljak meg annyira angolul, hogy elolvashassam).
Mert amúgy egy egész jó kis történet volt. Egy csajsziról, aki a szétzilált, vegyileg túlterhelt jövőben próbál testőrködésből megélni. A vicces ebben csak annyi volt, hogy szerencsétlent lépten-nyomon megerőszakolták, ami azért egy meglehetősen gyilkos beállítottságú lánynál elég fura... de mindegy. Elsiklottam efelett az apró malőr felett.

Az író kicsit olyan stílusban adta elő az egészet, hogy kezdtem azt hinni, hogy Fable talált magának egy másik álnevet. A főhősnő összetalálkozott a vonzó főhőssel, akit nem kedvelt... aztán belezúgott. Pfff. Tipikus Fable-klisé. (Jó, azért ettől még szeretjük Fablét.) Aztán jöttek a csavarok... és végül annyira jó lett az egész, hogy nem is bírtam letenni egészen a végéig.

Úgyhogy hajrá, kérem a folytatást!!!

Vettem 250 forintért egy ugrókötelet.
Dögöljenek meg a zsírsejtek!!!!!

Szerintem én meg megígérem, hogy bevezetem a nyolcadik napi szabadságot...

Tegnap elmentünk plázázni.
Szakadt a kabátom ugyanis, és foszlik szét a csizmám. És úgy általában úgy érzem magam, mint egy különösen szakadt, megnemértett építész. Szerintem ezt az érzést hívják téli depressziónak. Már persze azok, akik nem szakadt építészek.

De én úgy döntöttem, hogy ha bevásárolok, minden jobb lesz, a nap is kisüt majd.
Kell tehát új kabát, ahhoz nadrág, és minimum két csizma, mert milyen dolog az, hogy egy van, nem? Logikus, hogy ilyesmiket az ember tél végén vesz, hiszen olcsó. A leárazásoknak pedig örülünk. Ugye, Vincent?!

Na szóval irány egy pláza.
Észrevettem, hogy a "jobbnevű", de még megfizethető boltok bár tömve vannak ruhákkal, ezek úgy 36-os méretnél elfogynak. Ezt már ugyan többször észrevettem, de minden egyes alkalommal újra és újra kiakadok rajta.

De mondjuk vegyük úgy, hogy nem akadok ki és mégis benézek a boltba amolyan hátha lesz valami itt nekem is alapon. Néha szokott is lenni. Már amennyiben nem riaszt vissza a tökig elkoptatott idétlen színű farmer szőrmegallérral, meg a csipkehalom alatt roskadozó 100%-os poliészterből készült alsóneműre emlékeztető felső gondolata.
Nos, ha ez még mindig nem riaszt vissza, akkor az egyik eladó lány - aki ránézésre kábé két mázsát nyomhat, mégis valahogy beleerőszakolta magát jópár 36-os méretű divatcuccba, hogy aztán elegánsan villanhassanak elő itt-ott a hurkái - szóval a modell- és szolgáltatóipar gyöngye nagyot sóhajtva odajön, majd erősen rágózva megkérdi, hogy segíthet-e. De a biztonság kedvéért ezt a kérdést megspékeli egy tünj már innen a büdös francba, nem látod, hogy zavarsz pillantással. Erre már azok az erős idegzetűek is elfutnak, akik eddig átvergődtek a pszichikai túlterhelés előző fázisan.

Tehát a plázákban van egy csomó puccos bolt. Üresen.

Aztán vannak még puccosabb boltok. Ahol egy sál annyiba kerül, mint máshol egy kabát. Ezek tömve vannak. De még sálnál nagyobb dologgal onnan nem láttam embert kijönni. Pedig biztosan vannak...

Ja, és vannak könyvesboltok, meg "szexifehérnemű" boltok. Fehérneműt most nem akartam venni, könyvet meg nem szabad.

Úgyhogy vettem egy csini csizmát, amit hóban és hidegben, valamint farmerrel nem lehet hordani, ellenben szép. Tehát a tél 85%-ában otthon fog maradni a szekrényben. Kabát, nadrág és használható csizma nem volt sajnos. És meg is untam az egészet.

Holnap elmegyek valami olyan helyre, ahol tényleg árulnak ruhákat. Meg majd egy cipőboltba is benézek, hátha...

Nem szeretnék politizálni itt a blogon, így csak a margóra írva kérdem meg kissé megszeppenten: a múlt héten vettünk egy doboz dán vajas kekszet, amit ráadásul el is fogyasztottunk (horribile dictu: még ízlett is!). Kell nekünk most tartanunk valamitől?

(Azóta - kissé idegesen - megnéztem, de nem voltak a dobozon karikatúrák, pláne nem vallási témájúak. A sütőformák se voltak provokatívak. De valahogy még mindig nem vagyok nyugodt...)

Egy kicsit elegem volt már péntekre a saját, a mások és úgy általában az egész világ ügyes-bajos dolgaiból.
Lassan írhatnék listát, hogy mi mindent kellene csinálnom, amikhez nem fűlik a fogam:

• rendet kéne tenni a lakásban
• át kéne ültetni a nyamvadt virágaimat már végre
• takarítani is kéne *nagy sóhajtás*

Aztán ha ezekkel végeztem, akkor rajzolni kéne. Ehhez kicsit már azért jobban fűlik a fogam.

Ezek helyett vettem inkább négy könyvet Magaura kollega linkje nyomán. (Ezúton is köszönet neki) Japán leves-thriller, Velencei cyber-gót-punk, "várostörténeti horror" és tescós akcióliba. Egyébként hat könyvet írtam fel magamnak mintegy bevásárlólistaként, de a helyszínen Kisangyal és Szőkeherceg lebeszéltek kettőről. Helyette a Corrini csatát gondoltam ki magamnak... de nem lehetett ott kapni. Hát majd megveszem máskor.

Aztán a hétvégén rögvest bele is vágtam az egyik akciós könyvbe. Naná, hogy a neo-Velencésbe. Jó szokásom szerint persze tévé előtt olvastam, hogy egyből két legyet is üthessek. Szőkeherceg szerint ugyan így mindkét légy félig lesz csak leütve, de szerintem hatékony a dolog.

Nos, egyelőre elég kettős a kép a regényről.
Egyrészről egy jó ötleten alapul az egész. Miszerint egy rámenős, kicsit bulimiás, kicsit depressziós, de rohadt gazdag családból származó csajszi megépíti magának a saját kis csili-vili-pláza-Velencei Köztársaságát valahol az óceánon. Csak úgy, két unatkozási rohama között. Cca. száz évvel eme akció után bonyolódunk bele a történetbe, amikor elrabolják a még kisgyermek Dózsét.

Nyomába ered egy klónozott fejvadász-testőrnő féleség, meg egy zsaru is bekapcsolódik a nyomozásba, de ő valamilyen csak általa ismert okból inkább egy kalóz dokumentumfilmet néz az alapításról, ez szolgál ürügyül az írónak arra, hogy a történet előzményét is leírja. Úgyhogy két szálon folyik a történet. Méghozzá szerintem nem is rossz történet.
Csak az író írási képességeivel akadtak problémáim. Eddig potom négyszer dugtak a különböző főhősök a regényben. Mindezt totál öncélúan, a cselekményszövéstől függetlenül mutatta be az író. Persze a ma olyan divatos naturális stílusban. Szerintem meglehetősen szarul.
Mondjuk eddig elég kevés olyan íróval találkoztam, aki papíron jól tudott volna dugni.
Vagy érzelgős rózsaszín gumitakony-ömlenybe fúlt bele az egész, vagy horrorisztikus nedv-ömleny lett belőle. Hangsúly mindig a váladékokon természetesen. Hiszen a naturalista stílus dívik.

Na, sebaj, az alkotó pornófilmes fantáziáját még csak-csak túléltem valahogy.
Aztán jöttek a technikai zsenialitás megnyilvánulásai mind a szereplők részéről, mind a háttérleírásból. Ahogy szemléletesen keresztüláramlik az adatfolyam Tokiótól Moszkváig... közben érintve egy amcsi hadihajó telekomhálózatát... hátpersze, bazmeg! Itt erős vágyat éreztem arra, hogy a falhoz csapkodjam a könyvet, vagy netán az író fejét. De visszafogtam magam. Aztán elkezdtek mindenféle adat-kütyüket vásárolni a főhősök.
Részletesen.
Tételről tételre.
Egy egész oldalon keresztül!

Ekkor kezdtem magamban képet alkotni az íróról. Egy elhízott, pattanásos, szemüveges kamaszból programozóvá érett szerepjátékbuzi kezdett előttem körvonalazódni...
De aztán a következő oldalon már le is tettem erről a képzetről.
Az a hülye ugyanis nem lehet programozó, aki a cca. 2010-2020-ra datálható cselekményben a technikai fejlődés non plusz ultrájaként 56 Kbit/sec-os modemet vetet meg a főhőssel. Nem, az ilyen valami műkedvelő HTML-programozó lehet inkább.
Ez a fickó a pornófilmekből is csak a szoftosabbját meri megnézni, az olyat, ahol a főhőst valami bugyuta történet keretében lépten-nyomon leszopják. De persze szigorúan csak egy lány! Najó, néha csipkekötényes komornának öltözve. Az még belefér.

Akit az ilyen apróbb botlások, bakik, balfogások nem zavarnak, azok szerintem bátran olvassák csak el a könyvet. A történet megéri.
De az az egy biztos, hogy a teljes árát nem érné meg a cucc.
És nagyon remélem, hogy az Ulpius-ház többi kiadványa azért valamivel színvonalasabb ennél. Tényleg nagyon remélem...

Sikerült egy kávémentes napot tartanom. Nem tudom, hogyan, de sikerült.
Tegnap három dupla koffeinbombát robbantottam a szervezetemben és bizony szerencsétlen ellenkezett keményen. Plusz rátettek egy lapáttal a kedves manager kollegák is, úgyhogy este már nagyon szarul éreztem magam.
Utoljára talán akkor voltam ennyire ramatyul, amikor kábé négy órát buliztam egy hardcore trance-partyn. Szar volt a zene, hangos és úgy éreztem magam utána, mint amikor ugyanennyi időt eltölt valaki a mosógépben a legerősebb centrifugálós fokozaton. Na, ilyen volt tegnap este is.
Úgy rogytam az ágyba, mint a mosott... izé, na az.

Anyu tegnap már a gyógytornásszal konzultált, meg jól meg is lett mozgatva. Stramm csaj ám az öreglány. Már olyanokat rebesgettek állítólag az orvosok, hogy kedden hazaküldik.
Azt nem tudom, hogy ebből mi igaz, mert amikor nekem sikerül beesnem a kórházba, addigra felszívódnak az orvosok, az osztályos nővérkék meg pont akkor váltották egymást, úgyhogy hiába interjúvoltam bárkit is. Nézegettem az ágy végébe függesztett lázlapot is, de teljesen kínai volt. A lázmérések eredményei totál hevenyészve vannak odafirkantva egy grafikonra, aminek csak a jó ég tudja, milyen beosztása van... a vérnyomás eredmények még kábé olvashatók, de a vércukrot már nem találtam, sőt a beadott gyógyszerekről sem volt túl sok olvasható információ. Anyci meg most jókislány és szó nélkül beszed mindent, amit kap.
Remélem, legalább ezt a jó szokását odahaza is megtartja majd, mert még egy nyamvadt C-vitamint is kéthetes rábeszéléssel tudok belediktálni.