Egy kicsit elegem volt már péntekre a saját, a mások és úgy általában az egész világ ügyes-bajos dolgaiból.
Lassan írhatnék listát, hogy mi mindent kellene csinálnom, amikhez nem fűlik a fogam:

• rendet kéne tenni a lakásban
• át kéne ültetni a nyamvadt virágaimat már végre
• takarítani is kéne *nagy sóhajtás*

Aztán ha ezekkel végeztem, akkor rajzolni kéne. Ehhez kicsit már azért jobban fűlik a fogam.

Ezek helyett vettem inkább négy könyvet Magaura kollega linkje nyomán. (Ezúton is köszönet neki) Japán leves-thriller, Velencei cyber-gót-punk, "várostörténeti horror" és tescós akcióliba. Egyébként hat könyvet írtam fel magamnak mintegy bevásárlólistaként, de a helyszínen Kisangyal és Szőkeherceg lebeszéltek kettőről. Helyette a Corrini csatát gondoltam ki magamnak... de nem lehetett ott kapni. Hát majd megveszem máskor.

Aztán a hétvégén rögvest bele is vágtam az egyik akciós könyvbe. Naná, hogy a neo-Velencésbe. Jó szokásom szerint persze tévé előtt olvastam, hogy egyből két legyet is üthessek. Szőkeherceg szerint ugyan így mindkét légy félig lesz csak leütve, de szerintem hatékony a dolog.

Nos, egyelőre elég kettős a kép a regényről.
Egyrészről egy jó ötleten alapul az egész. Miszerint egy rámenős, kicsit bulimiás, kicsit depressziós, de rohadt gazdag családból származó csajszi megépíti magának a saját kis csili-vili-pláza-Velencei Köztársaságát valahol az óceánon. Csak úgy, két unatkozási rohama között. Cca. száz évvel eme akció után bonyolódunk bele a történetbe, amikor elrabolják a még kisgyermek Dózsét.

Nyomába ered egy klónozott fejvadász-testőrnő féleség, meg egy zsaru is bekapcsolódik a nyomozásba, de ő valamilyen csak általa ismert okból inkább egy kalóz dokumentumfilmet néz az alapításról, ez szolgál ürügyül az írónak arra, hogy a történet előzményét is leírja. Úgyhogy két szálon folyik a történet. Méghozzá szerintem nem is rossz történet.
Csak az író írási képességeivel akadtak problémáim. Eddig potom négyszer dugtak a különböző főhősök a regényben. Mindezt totál öncélúan, a cselekményszövéstől függetlenül mutatta be az író. Persze a ma olyan divatos naturális stílusban. Szerintem meglehetősen szarul.
Mondjuk eddig elég kevés olyan íróval találkoztam, aki papíron jól tudott volna dugni.
Vagy érzelgős rózsaszín gumitakony-ömlenybe fúlt bele az egész, vagy horrorisztikus nedv-ömleny lett belőle. Hangsúly mindig a váladékokon természetesen. Hiszen a naturalista stílus dívik.

Na, sebaj, az alkotó pornófilmes fantáziáját még csak-csak túléltem valahogy.
Aztán jöttek a technikai zsenialitás megnyilvánulásai mind a szereplők részéről, mind a háttérleírásból. Ahogy szemléletesen keresztüláramlik az adatfolyam Tokiótól Moszkváig... közben érintve egy amcsi hadihajó telekomhálózatát... hátpersze, bazmeg! Itt erős vágyat éreztem arra, hogy a falhoz csapkodjam a könyvet, vagy netán az író fejét. De visszafogtam magam. Aztán elkezdtek mindenféle adat-kütyüket vásárolni a főhősök.
Részletesen.
Tételről tételre.
Egy egész oldalon keresztül!

Ekkor kezdtem magamban képet alkotni az íróról. Egy elhízott, pattanásos, szemüveges kamaszból programozóvá érett szerepjátékbuzi kezdett előttem körvonalazódni...
De aztán a következő oldalon már le is tettem erről a képzetről.
Az a hülye ugyanis nem lehet programozó, aki a cca. 2010-2020-ra datálható cselekményben a technikai fejlődés non plusz ultrájaként 56 Kbit/sec-os modemet vetet meg a főhőssel. Nem, az ilyen valami műkedvelő HTML-programozó lehet inkább.
Ez a fickó a pornófilmekből is csak a szoftosabbját meri megnézni, az olyat, ahol a főhőst valami bugyuta történet keretében lépten-nyomon leszopják. De persze szigorúan csak egy lány! Najó, néha csipkekötényes komornának öltözve. Az még belefér.

Akit az ilyen apróbb botlások, bakik, balfogások nem zavarnak, azok szerintem bátran olvassák csak el a könyvet. A történet megéri.
De az az egy biztos, hogy a teljes árát nem érné meg a cucc.
És nagyon remélem, hogy az Ulpius-ház többi kiadványa azért valamivel színvonalasabb ennél. Tényleg nagyon remélem...