Túl vagyunk az államvizsgán.
A többes szám nagyon nem véletlen: azért ezt mindenki megsínyli kicsit.
A család kevesebbet lett látogatva, a haveri "légyszi csak ezt fusd végig..." vagy "nem ugrotok át?"-ok elhárítva, a jól vagy kevésbé jól fizető mellékesek meg visszautasítva. És este meg csak a billentyűkopogás van műsoron.
Ez hosszabb távon nem jó, viszont rossz.

Több év után meg pláne unalmas, pedig még lenne, amit szeretnék tanulni. Még egy dolog... egy régi álmom... de abból már aligha lesz valami. További 4 éven át heti 4 este előadásokon csücsülve túl sok lenne.
Talán majd a gyermeke(i)m.
(Csak nehogy abba a hibába essek, hogy velük... sőt "rajtuk keresztül" akarom elérni és megélni azt, ami nekem nem - vagy nem úgy - sikerült/jött össze. Aztán ezt majd a fejünkhöz vágják. Hmmm...
"Családi dráma"-vizionálásunkat láthatták!

Nade a lényeg:
Túl vagyunk rajta, sikerült, és meglepően jól. Így végre papírom van róla, hogy nem vagyok villamosmérnök. Mostmár csak be kéne törni a bankszakmába. Hát nem tudom, hogy nem-e símaszkkal a fejemen lenne-e egyszerűbb.

Születtek azért érdekes sztorik is, másod-harmadkézből érkeztek, még frissek:
Pl. a csoportból a leginkább a banki szakmához értő (abban évek óta középvezetőként dolgozó) kollégát szivatták Banküzemtanból.
Meg amit a konzulensek a legjobban dícsérnek, azt húzzák le leginkább a bírálatban. (Ez többekkel is megesett.)

Aztán egy másik történet arról a lányról, aki 2 év különbséggel adta be hasonló témára ugyanazon szakdolgozatot. Elsőre csillagos 5-ös lett, másodjára meg 2-es. Hmm. És neeem, nem szúrták ki a trükköt, egyszerűen csak más emberek kezébe került.
Szóval ismét megcáfolódott az az állítás, miszerint a tudás objektív dolog lenne...