Jelentem, vége!
A vizsgaidőszaknak.
Egészen jó mérleggel zártam, meg lehetek magammal elégedve, de hogy egészen őszinte legyek, olyan eufórikus felszabadultság-érzés vett rajtam erőt, hogy momentán baromira nem érdekel, hogy a kismillió vizsgámból mennyi lett ötös, négyes, netán kettes (hármast idén nem is kaptam, hé?!).

Ééééés akkor kéremszépen mostantól lesz időőőőő! Dögivel! Fogok rajzolni, leporolom a drágaszágomat és leülök tutorialok alapján rajzolni és csakazértis megtanulok végre rajzolni, mert nem tudok. És megtanulom a jókis 3D modellező programjaimat is kezelni és megtanulok textúrát gyártani az épületkölteményeimre és megtanulom lélegzetelállítóan szépre renderelni őket. És elmegyek konditerembe Szőkeherceggel. És lazulok, és végre alszom eleget, és ráérek a saját haverjaimra (akik szerintem már azt is elfelejtették, hogy hogy nézek ki), és kószálni fogunk a városban és fotózunk jókat, és elmegyünk strandra is, és nyaralni is fogunk és jól bejárjuk majd a Dél-Dunántúlt, és... és... és tök jó lesz végre!!!!

De miért van olyan érzésem, hogy minderre egyetlen nyár kevés?