Kezdem unni a régi gimis osztálytársaimat. De úgy tényleg.
Eddig sem istenítettem őket, de valahogy csendes jóérzéssel gondoltam rájuk. Ez egyre jobban kezd megszűnni, ahogy halad előre a találkozó szervezése a levelezőlistán. És egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy magasról leszarják egymást, mindenki csak a saját kis dolgait hajtogatja, lényegtelen, hogy a másik mit gondol. Ez olyan kis ellenérzés morzsákat szül bennem valahogy. És egyre kevesebb kedvem van odadugni a képemet. (Egyébként azt hiszem, hogy minden ellenérzés ellenére a kíváncsiságom győzni fog és elmegyek mégis.)
Egyébként még egy 50 fős csettalálkozót is látványosan egyszerűbb volt megszervezni, mint ezekkel lekommunikálni ezt a hajcihőt. Nem irigylem a szervező srácot.
Pfffh! És akkor csodálkozom, hogy előre borsózik a hátam ez egésztől...