Ma lett hét hónapos a Kisherceg.


Nő a drágám, mint a gomba. 9 kiló és 75 cm. Hozzáértők értik, hozzá még nem értők számára: ez elég sok, de legalább arányosan.

Elkezdett ülni - ami azt jelenti, hogy állandóan nyüsszög, ha nem ülhet fel, de mivel magától még nem tud felülni, ezért folyton fel kell őt ültetni valakinek. És persze ülve lassan elfárad. Aztán felborul. Majd kepeszkedik, hogy húzzák vissza, mert úgy izgisebb a világ.

Néha már valamiféle haladást is kezdeményez. Leginkább hátrafelé, de igazán nincsen tudatában annak, hogy mit csinál. Azt hiszem, hogy szerencsére. Ha tudná, akkor veszélyben lenne minden, ami belefér a babamancsokba.

Most már az sem ajánlott senkinek sem, hogy a szájába dugja a kezét, mert harap. Két kis tűéles foggal. Kettővel!! Igen, mostanra letudtuk a fogzás legelső szakaszát, ami állítólag a legkönnyebb. Szerintem nem is olyan sokára jönnek majd a következők is.

De ami a legfontosabb, hogy imád nevetni. Kacagni, vihorászni. Néha, amikor a naaagy felnőttek nevetnek egy viccen, ő is felnevet bizonytalanul, hogy csatlakozzon, bár nem érti még, mihez. De nevetni olyan jó, és biztosan vicces dolog lehet!
Annyira imádja a nevetést, hogy szinte már várja, mikor kacaghat fel végre, gurgulázón, sikítozva, teli torokból, néha egybefüggő gyöngykacajjal. Minden porcikájában izgatott, és ha csikijáték vagy kukucsjáték van, és már akkor előre felnevet, amikor még csak közelítesz hozzá a csikihez, vagy még fel sem bukkantál az ajtófélfa mögül, hogy kukucs!

Időközben pedig az ifjú szülőkben kifejlődik egy "gyerekjelekre automatikusan reagálás", ami miatt ha a piacon egy kisfiú felkiált, hogy anyuuu, egyszerre 6-8 anyuka fordul arra. Még akkor is, ha a felének ott sincs a kissráca, vagy már évek óta kinőtt a gyerekkorból.

Ösztönösen kialakul a féltő előre gondolkodás, minden potenciális veszélyt azonosítva és rangsorolva (lerántható, lenyelhető, szúrós vagy pl. éget kategória is létezik ezek alapján), ezekhez az "objektumokhoz" közelítve pedig képzeletbeli vonalat húz a mindig és minden másodpercben éber elme, fejben tartva egy területet, ameddig a gyerek keze elér.
Persze tudja az ember, hogy ezen "veszélyzóna" kapcsán nem kell túlzásba esni, de kit érdekel a más kölyke? Az enyém legyen biztonságban.
Pláne, hogy a gyerkőcök biztonságérzete ebben a korban még annyira kifejlett, mint a lemmingeké, csak szerencsére a gyerek nem tud berohanni a tengerbe. Pedig tutira szívesen megtenné, ott trappolna a kis lemmingek közt nagy lelkesen, már amennyire a csobogó víz látványát és érintését imádja! Egyelőre még mondjuk elakad azon a meglepetésen, hogy a vízsugarat nem tudja megfogni, bármennyire is akarja, de van még erre ideje, ahogy a tükörkép megértése se evidens ám. (Úgyhogy egyelőre van nálunk egy baba, aki szemmel láthatóan a tükrös ajtajú beépített szekrényben lakik. Egy másik meg a fürdőszoba tükre mögött...)

Aztán újabb fejlemények vannak a szobában: Kisherceg egyik pillanatról a másikra szerelembe esett egy nagy, piros, szív alakú, plüss díszpárnába. Csodálata nyilvánvaló: annyira nagy becsben tartja, hogy még egyszer sem akarta a szájába tömni, megrágni, hanem merengő pillantással nézegeti, kis kezeivel pedig a piros plüsst simogatja.

(A további fejleményekről hamarosan beszámolunk...)