Na, kéremszépen. Mostan itten az vanik, hogy baromira nincsen időm. Amikor lenne, akkor alszom, vagy plüsskutyákat szórakoztatok.
A meló körülöttem jelenleg nem csak rétegekben, de immáron hegyekben álldogál. Réteges hegyekben. Tiszta földtörténet az asztalom. Az új asztalom! Mellesleg. Merthogy beköltöztem a legjobb sarokba az irodában. Mindent látok, engem pedig senki sem lát. Csak éppen nem használom ki, fene a luxusát neki! Valahogy nem csetelem, emilezem, netezem, szexlapozom szarrá magam. Valahogy nem is hiányzik. Pedig csaknem egy éve kezdtem éppen azt hinni, hogy netmániássá váltam. De nem. Tévedtem. Lassacskán olybá tűnik, hogy az Élet, az a rongyos, törekszik az egyensúlyra, és adogatja vissza azt az ellébecolt másfél évet, amit a jólfizetett semmiben üldögéltem lassan száradó babérok között. Na, azért aggódni nem kell, cseppet sem bánom ezt, sőt panaszkodni sincsen sem kedvem, sem okom. Éppenhogy valami ilyesféle az, amit szeret az én kis lelkem. Pörgés, adrenalin, kávé, csoki és más finom falatok. Lassacskán már nincs is sötét, amikor elindulok hazafelé. Hát kívánhatnék ennél többet? Mondjuk 36 órás napot.