Ma reggel egy kedves, ám régen nem látott lány rákérdezett emilben, hogy mi a bajom, mert a postjaim alapján aggódik értem.
Ez baromira jólesett, mármint hogy aggódnak értem.
Aztán elgondolkodtam, hogy tényleg, most akkor nekem van valami bajom?
Megszámoltam a végtagjaimat... kéz, láb... megvan mind.
Megszámoltam a belsőszerveimet... abból is megvolt minden, még a májam és az agyam is.
Aztán megnéztem, megvolt a fülem és az orrom is, meg a szemem, ami mint a sasé. (Tudod, csipás. Háhá!)
Külsérelmi nyom nem látható... a szokásos kék-zöld foltjaimon kívül persze, mert bíz' attól is bekékülök, ha nekimegyek az asztal sarkának. Márpedig hetente háromszor tutira nekimegyek az asztal sarkának, levállalom az ajtófélfát, vagy lefejelem a fotelt...
Szóval asszem, szervileg jól vagyok.

Agyilag is rendben lehet minden, mert az előbb direkt ezért felmondtam a szorzótáblát és a 7*8-nál ugyanúgy elakadtam, mint 6 éves korom óta mindig. A hétszernyolc nem megy, na. Ez van.

Végeredményben azt hiszem, csak lefáradtam. Tavaszi fáradtság, kávéfüggés, kollegák, akik az agyamra mennek és melók, amiket most már rendszeresen háromperces határidőkre kell elvégeznem.
Idebenn kezdik rólam azt hinni, hogy valamiféle csodatévő szent vagyok. Hát hogyne.
Házakat építek két kattintással. A látványterveket már az ujjam csettintésével készítem. Az üres, unalmas és egyszínű pixeleket szemvillanás alatt fás ligetekké és bodros felhős rajzfilm éggé varázsolom. És a számítógépeket kézrátétellel gyógyítom. Én vagyok itten a guru, kérem.
Egy fáradt guru. Egy fáradt guru meg hétvégén lerogyván a monitor elé letargikus és fáradt postokat ír.
...
Főzzön már valaki egy kávét, hé!