Vasárnap a maradjidehaza.hu reklámkampányának behódolva útrakeltünk, hogy császkáljunk egy kicsit a Bakonyban.
Azzal kezdtük, hogy jól elkéstünk a megbeszélt találkozási pontról.
Jójó, ez miattam volt, mert nem vettem komolyan, hogy el kell indulni hajnali kilenc órakor ahhoz, hogy odaérjünk. Végülis odaértünk, nah.

Kezdetnek tébláboltunk egy kicsit Öskün. Megállapodtunk a körtemplom előtt, bámészkodtunk és ezzel ki is pipáltuk a helyet a képzeletbeli listánkról, mely a szépen csengő "Melyik magyar településen jártam már" nevet viseli. Továbbmenetelkor azt is konstatáltuk, hogy a helyi vasúti sorompó azért van, mert járnak arra vonatok. Jé.
Igaz, a Szőkeherceg által várt 45 kocsis tehervonat helyett (aminél az autósok már leállítják inkább a motort) csak egy csóri mozdony jött. (Egy V43)

Aztán megálltunk, hogy bevárjuk azokat, akik még nálunk is jobban elkéstek.
Hát nem pont belebotlottunk egy strucc-farmba?! Ennek örömére gyorsan ittunk egy háromszor lefőzött (magyaros) kávét és csórtam pár tollat a madaraktól. Jó, nem kopasztottam meg egyiket sem, mert én azoknak a lábaknak a közelébe nem megyek, az tuti. Viszont összeszedtem pár olyan tollat, ami már nekik nem kellett.

A zoológiai élményszerzés után rögvest útbaejtettünk egy kálváriát és hedonista módon gyönyörködtünk a kilátásban.


Tehát ezzel már Veszprémfajsz is kipipálva a listán.

Aztán lóra fel és tovább a Balatonhoz közelebb.
Lehűltünk egy barlangban, hogy aztán felcaplassunk egy kilátóhoz. A levegő páratartalma kábé akkora volt, mintha a Balatonban gyalogolnánk. Mire felértem, megtanultam kopoltyúval lihegni és zihálni. De ennek sem tudtam igazán örvendezni, ugyanis rögvest fel kellett másznom egy három emeletes, ingatag kilátóra, amitől már a földszinten is tériszonyom volt. Fent pedig elfehéredő ujjakkal markolásztam mindent, ami egy kicsit is úgy tűnt, hogy visszatart, ha a tákolmány mégis megadja magát az energiaminimum elvének és kecses mozdulattal előadja a hattyú halálát 6 ember súlya alatt.
Szerencsére annyira fújt odafent a szél, hogy hamar lejöhettem és a koponyám bal sarkában nyüsszögve gubbasztó tériszonyom is lehiggadt.
Aztán eleredt az eső.
De mire leértünk a hegy aljára, addigra el is állt. Sőt, tovahussant és aznap már nem is láttuk többet.

Itt tudtam meg, mi az a geocaching.
Nem, nem valamiféle új windows alkalmazás földmérőknek. Nem. Ez inkább egyfajta modern kincskereső játék. Kell hozzá egy GPS, pár jószándékú ember által előre megadott koordináta és lehet is keresgélni.
Az, hogy egy kütyüvel a kezemben rohangászhatok az akácos-sziklás dzsungel mélyén, hogy megtaláljak egy titokzatos ládikát, titokzatos beltartalommal... nos, ennek egészen sajátos íze van.
Régebben, ha érdekes helyet akartam látni, akkor fogtam a térképet és (jobb esetben) elkezdtem böngészni a túraútvonalakat, hogy melyik mentén van több barlan/vízesés/forrás/csermely/patak/etc., amiért érdemes mondjuk 15 kilométeren keresztül lógatni a nyelvünket. Aztán a helyszínen rendszerint a jelzett forrásról kiderült, hogy lóitató, esetleg már évszázadok óta nem is létezik, a barlang egy ürgelyuknak felel meg, a vízesés meg kiszáradt...
Ámde itt mi történik? Egy-egy vállalkozószellemű emberke fogja magát, elmegy túrázni, lát valami szépet, elrejt egy ládikát és felteszi az internetre a koordinátákat. Te meg elmehetsz, megkeresheted a ládát... és közben látsz te is szépet és érdekeset. Sőt, beszámolhatsz róla. Osztályozhatod. És te is letehetsz bárhová ládát.
És közben ketyeréget bizgerálsz, és ez a dolog legszebb része.
Komolyan mondom, beszerzek egy GPS-t, hogy én is játszhassak ilyet.

Na, ezek után már csak a hasunk megtömése volt hátra.
Majdnem helyben volt egy csárda. Bár a választék ugyan nem volt vadregényesen nagy, de az erdei/vizi finomságoknak viszonylag elfogadható tárháza állt a vendég rendelkezésére. Féloldalnyi helyi, minőségi palackos bor, aztán még vadételek, erdei gomba, fogas, süllő, desszert... mindez kábé két oldalon elfért.
Azért étlap méretét a nyelvek választékával ügyesen vaskosra növelték.
Viszont finom volt, amit elédtettek... kábé közepes áron mindezt.
A bélszínről voltak szívesek megkérdezni, mennyire süssék át (ez nem is olyan egyértelmű amúgy mindenhol), úgyhogy a véleményem egyértelműen pozitív volt a helyről. Bár a natúr bélszín azért meglehetősen borsos volt még az én gyomromnak is.

Ezzel nagyjából véget is ért a nap, mert a kiadós ebéd (délután ötkor) után nem nagyon volt kedvünk moccanni sem, nemhogy kószálni a Koloska-völgyben.

Mondanom sem kell, akkorát aludtam aznap... hogy még mára is hagytam belőle.