Kedd éjszaka anyám meghalt. Álmában.
Azt mondják, nyelőcső visszér repedés és szívelégtelenség.

Tulajdonképpen valahol számítottam erre a fordulatra, mert régóta betegeskedett - csak a kórházakat és az orvosokat bojkottálta előszeretettel -, de ez eddig abban a bizonyos Másvalakivel történik, nem velem rovatban volt. Most is kicsit nehéz még felfogni. Még akkor is, ha a viszonyunk nem volt éppen felhőtlennek nevezhető.

Apu odahaza még most is lehalkítja a tévét, mert megszokta, hogy anyut zavarja. Ha pedig megnyikordul a régi padló, azt várja, hogy mindjárt megjelenik az ajtóban és ledorongolja valamiért.
Azt hiszem, hogy igazándiból az ő szomorúsága rendít meg jobban, mert én már régóta nem élek velük. Valójában a Kisherceg születése óta csak apámat láttam, anyámat nem is. Nincsenek róla friss emlékeim.
Néha próbálok ezt-azt felidézni, de főképpen csipcsup hülyeségek jutnak eszembe.

Például amikor vasárnapi ebédre átugrottunk és ő lelkesen sonkába göngyölt spárgát gyártott... de azt már elfelejtette megkérdezni, hogy Szőkeherceg szereti-e. Hát hiába, eléggé szeles volt ő is - volt kitől örökölni.
Meg amikor a Kisherceg még a pocakban volt, de már keményen rugkapált és anyu félve tette a pocakomra a kezét, nehogy megzavarja a kis lényt odabenn.
Még gimnazista koromban történt, hogy gondolt egyet és szemernyi angoltudás nélkül kiugrott két hétre New Yorkba, egy kiállításra, amire ő is pályázott, de végül nem került be.
Összeírtam neki egy sajtpapíron pár fontos mondatot - kiejtéssel, ő meg azzal boldogult. És rém élvezte. Jó pár évig rajongva emlegette Amerikát. Apámmal meg ettük a kefét idahaza miatta, hogy mi van vele.

Persze én is szereztem neki pár izgalmas percet.
Egyszer nyáron - úgy ötéves lehettem akkor - elment vásárolni. Ilyenkor feltett nekem egy mese-lemezt és mire annak vége volt, ő haza is ért. Hát egy alkalommal nem jött időben. Én türelmes voltam, megfordítottam a lemezt is... de csak nem jött.
Hát elindultam utána. Néha együtt mentünk, így tudtam, merre van a bolt.
Kimásztam az ablakon, mert a bejárati ajtó zárva volt és a kulcsot nem értem el, és gondosan be is húztam magam után az ablakot, hogy nehogy bejöjjön valaki.
Aztán elindultam anyám után. Persze a másik úton mentem, mint amin ő akkor már nyilván rohant hazafelé, mert csak annyi történt, hogy hatalmas sor volt a boltban.
Egy közeli ismerős néni észrevette a csatangoló gyerkőcöt és behívott magukhoz, én meg mindenről megfeledkezve jól eljátszottam náluk az udvaron.
Anyu rohant a rendőrségre... mire megkerültem, a néni ugyanis hazakísért egy idő után - akkoriban nem volt még mobil ugye, hogy értesítsük a szülőket, sőt telefon sem volt nagyon arrafelé - egy rendőrbácsi már otthon kérdezgette anyut, hogy hogy nézek ki, satöbbi.
Hát mit mondjak, nem lettem megdícsérve. Pedig olyan akkurátusan becsuktam magam után az ablakot...

Kár, hogy az unokáját már nem ismerhette meg.
Még gondolkodom rajta, hogy a hamvait szétszórjuk-e a Dunakanyarban, amit annyira imádott, vagy legyek inkább "önző" és béreljünk egy urnahelyet, hogy kijárhassak néha hozzá.