Időközben újabb tárgyak költöztek be hozzánk. A legfrissebb versenyző, mely a "hátráltassunk mindenkit a lakáson belüli közlekedésben" számban indul, az etetőszék. Jó nagy dobozban érkezett. Férfiember persze ilyesmitől nem retten meg, legfeljebb fenyegetően kipakol előre egy csomó szerszámot, hátha az megpuhítja az ellenfelet. BOSCH márkájú lélektani hadviselés.

Sajnos azonban tök egyszerű volt összeszerelni. Ha szórakoztatóan akarnám leírni, akkor annyira ki kellene színeznem a történetet, hogy a valóság szövete egy koszos pelenka hangjával repedne meg (a végén egy placcsanással, igen).
Esetleg annyi, hogy abszolút nem voltam hozzászokva, hogy az alkatrészeket tényleg oda kell - és lehet is - tenni, mint ahová az összeszerelési útmutatón jelzik.
Így végül ki kellett izmoznom és újra kellett húznom 4 csavart, mikor a kezemben maradt 4 alátét, mivel a múltkor eskü alatt megfogadtam, hogy nem gyűjtök tovább kimaradt alkatrészeket (nem, Métely, sose lesz belőlük tank, bármennyit gyűjtögetjük is őket!), és beleszerelem az eszközbe, ha törik, ha szakad. Legfeljebb fúrunk hozzá. (De ez már egy másik történet...)

Szóval áll az etetőszék, még a végén használhatónak is bizonyul, tök stabil meg kényelmes, mindenhogyan állítható. Alapvetően még a pénzt is megérte, amit érte adtunk (- amúgy ez egy olyan téma, amiről mostanság nem szívesen beszélgetek; a pénz amolyan illedelmes, hamar távozó vendég nálunk mostanság).
Szóval etetőszék a konyhában, rögtön vele szemben egy etetőszülő-szék is. Mer ugye az asztal túlfeléről (mondjuk csúzlival) csak nem etethetem a kölköt. És akkor így férjünk el...
Mondanom se kell, hogy akkora konyha, amiben ezután kényelmesen közlekedhetek a hűtőig, csak a Barátok köztben van (ott ugye elfér még a stáb is simán), de hát ez van, ezt dobta a gép.
Ezzel szemben a nappaliban kinőtt a földből egy járóka, és egyelőre magához vonzott minden büfitörlő pelust és plüssállatot, ami a környéken volt. Épületes látvány. Én magam is nehezen dolgozom fel.

Tudjátok, annak idején, mikor a jövőt csak ködös távolságtartással és paszteles színekben felvázolt romantikával kezeltem, egész sokáig élt bennem a kép, hogy egyszer olyan lakást szeretnék, ami elegáns, amit jó megmutatni másoknak, ami nincs telezsúfolva "muszáj-dolgokkal", "hasznos bútorokkal", és ahol nem kell mindig ruhakupacokat odébb dobni a fotelből, hogy leülhessen valaki.
Mára már kicsit lejjebb adtam az igényeket. Örülnék, ha nem botlanék el semmiben. Persze az is boldoggá tenne, ha kicsit kevésbé lennék vak a mindennapi kényszer szülte megoldásokra, és kiszúrnám a vendégek érkezte előtt, hogy el kellene tűntetni az asztalról a minilábakra való minizoknit (ami ki tudja, hogy került oda), kivinni a cumisüveget és a földre dobált szennyest, meg alapvetően azt is problémának érzem, hogy tudtommal semmilyen divatirányzat nem vette még pártfogásába a lebüfizett póló trend line-t.

Holnap Kisherceg ismét a szüleimnél fog vendégeskedni, akik egyszerűen meg vannak veszve érte. Olyannyira, hogy néha az az érzésem, csak az ürügyre várnak, hogy elküldjenek minket pár napra - vagy akár hétre - valahová nyaralni, és végre csak az övék lehessen a kisded arra az időre! Csakis az övék. Minden mosolyát és kacagását, az élet új dolgaira való összes rácsodálkozást magukénak akarnák arra a kis időre...
(Mondjuk kíváncsi lennék, hogy azt a hisztit, amit ma a gyerek levágott, miként kezelnék. Mi konkrétan kétszer is autóztunk ma az M0-son csak azért, hogy a gyerkőc aludjon valamennyit, és a következő etetés ne az idegessége és a nyüszis fáradtság miatt fulladjon kudarcba.) De nekik rózsaszín szemüvegük van egyelőre, és biztos rengeteget romantikáznak meg emlékezgetnek azokra az időkre, amikor én voltam kicsi. Ha eljövünk tőlük, már másnap arra panaszkodnak, hogy olyan üres a ház a pici nélkül. És hogy mikor jövünk legközelebb?

Én pedig azt várom már titkon nagyon, hogy mikor jön el az a nap, mikor kis tipegő lábakon elém szalad valaki az ajtóba, amikor belépek. Egyelőre csak a bizonytalan pillantásokat kapom, amikor késő este hazaérek, hiszen olyan sokáig voltam távol a nap során, olyan sok elalvásnál és ébredésnél nem voltam ott napközben, hogy nem csoda, ha nem egészen biztos benne, mi is az én szerepem őmellette.
Nagy szemekkel néz, bátortalanul elmosolyodik, aztán ha én is visszamosolygok, akkor kiesik a cumi a szájából, annyira vigyorogni kezd. Ha fel akarom venni, segít, görbíti a hátát, hogy alá tudjam csúsztatni a kezem, és kacag, ha véletlenül megcsiklandozom. Örül nekem, és igazándiból nem is számít már, ki vagyok, ha ilyen jól kijövünk mi ketten...