Érdekes hangulat ragadott ma magával. Elképedve tapasztalom, hogy képes vagyok kamaszkoromra jellemző úttalanságot és gyökértelenséget érezni magam körül. Változott a környezetem, változtak a körülményeim, elköltöztem, aztán vissza, aztán megint el, aztán azóta mindig csak el... Változtam én is, emberek jöttek-mentek, nekem meg nem volt időm, energiám letisztogatni az érzésmorzsákat, gondolatkezdeményeket. És most itt vagyok valami katyvaszban, amit amúgy az életemnek hívok. Vagy legalábbis valami olyasminek. Mocsokul rohadt egy érzés. Annakidején, amikor hasonlóképpen sz@r volt a lét, éppen nyílott a csipánk és baromi okosak voltunk és megmondtuk a tutit az élet naaagy dolgairól, meg a kozmikus egyensúlyról, meg a nullával való osztásról. Beszélgettünk. Sokat. Mostanra ez elmúlt valahogy. Elsekélyesedett a létezés valami vegetatív izévé. Olyasféle kifogásokkal telítve, hogy majd alszom, ha lesz időm, majd megcsinálom, ha lesz időm, majd megbeszéljük, ha lesz időm. Aztán szép lassan elmúlik... az alváshiány, a késztetés az alkotásra, a probléma, amit meg kéne beszélni. Blááááh, ragacsos, nyúlós, melankólikus hangulatmanó! Sicc innen! Nem hallod?! Affranc...asszem, nem hallja. Ilyenkor kéne egy hasonlóan mélylélekkel megáldott társaság, és együtt egy csomó sör mellett jól megmondanánk egymásnak a tutit és rendbetennénk a világot, meg a globalizációt, meg minden rusnya hangulatmanót segbberúgnánk.
De én most inkább elmegyek aludni, és majd iszom, ha lesz időm...izé...ha lesz kivel...ha lesz mikor.