Ma volt a temetés.
Fura dolog volt ballagni az autó után, ami az urnát vitte. Valahogy személytelen és profán. Ballagtam, és nézegettem a környező sírköveket, meg a feliratokat... és töküres volt a fejem.
Aztán csak néztem, ahogy két jóember elhelyezi az urnatartót fedő gránitlapot, és némi habarccsal lezárják. Ehh...

Aztán hazajöttünk, és a nyakamba kaptam egy vidoran vigyorgó kisembert, és az egész valahogy megfoghatatlan távolságba került.
Ő talán a legjobb gyógyír.

A drágám maholnap fél éves lesz, és napról napra látom, ahogy fejlődik. Még nekem is nagyon feltűnő, pedig én aztán tényleg mindig látom. Egészen máshogy képes a világra nézni, mint például egy héttel ezelőtt. Ez furcsán hangzik, de látni kell. Hihetetlenül durván beindult.
Bármikor megfordul. Hátáról a hasára, és vissza... hempereg, nézgelődik, begyűjti az összes labdát a járókában, összehajtja a játszószőnyegét, átrendezi a kiságyát, üti-veri a plüssmacskát, összenyálazza a babzsák-kutyát, babrál az etetőszék biztonsági csatjával, kirúgja a kezemből a lázmérőt, kalimpál vadul, amikor kenguruban viszem vásárolni, kiveszi a cumit a szájából és nézegeti érdeklődve, aztán felém fordul, és meg akarja fogni a mosolyomat.

Esténként kis gyanakvással fogadja sétából hazatérve a bácsit, aki felviszi a babakocsiját, de mindig vigyorog rá, elvégre anya valahogy minden este hazahozza ezt a bácsit, és ott szokott lenni akkor is, amikor felébredünk, tehát biztos fontos ember, és nem árt jóban lenni vele. Meg aztán néha feldobál a levegőbe, és esténként megfürdet.

Csodálatos nézni, ahogy egy kis élet kezd kiteljesedni.
Ez az apró lény teljesen megváltoztatja az ember gondolatvilágát, egészen más dolgok kezdenek számítani. Mindennél fontosabbá válik. Idegen érzés belegondolni, hogy volt olyan idő, amikor nem volt velünk.
Nagyon jó, hogy van.