Végre kibukkant a negyedik fog is. Megszenvedtünk érte.

Volt egy apróbb nátha is a pakliban mondjuk, ami miatt hétfőn alig aludtam, helyette a Kisherceget altatgattam éjhosszat. Szerencsétlennek szörcsögött az orra, könnyezett a szeme, étvágya alig volt, de napközben töretlen volt a jókedve és folyamatosan vigyorgott, csak akkor durvult el a helyzet, amikor evésre, vagy alvásra került sor.

Enni nem volt kedve, főleg tápszert nem, nagy finnyásan kanálból azért elfogadta. Teából csak a nullkalóriás édesköményt itta meg, cukrosat aboszolute nem. A pempőiből is csak nagy nehezen gyűrt be fél-háromnegyed üvegnyit, holott amúgy az egy is kevés sokszor. Két nap alatt fogyott is negyed kilót.

Az alvás meg azért ment nehezen, mert folyton felgyűlt a taknyó az orrában és ez nem kicsit zavarta. Az orrszívásról hadd ne regéljek. Első próbálkozásaink konkrétan hányásba fulladtak. Az első azért, mert annyira elkezdett sírni, hogy azért hányt, a másodiknál csak úgy simán. Mostanra azért már sikerül átlag félperces méltatlankodó ordításokkal megúszni. Mondjuk nem is vártam kitörő örömöt...

Szerencsére péntekre enyhültek a tünetek és kimerészkedtünk a volt munkahelyemre is, ahol az ex-főnök és a még bent lézengő pár kollega nagy örömmel fogadta a Manóherceget, akinek persze ínyére volt a körülrajongás. Eleinte még visszafogottan tette-vette magát az ölemben, de fél órácska elteltével már önfeledten csapkodta a tárgyalóasztalt és gyűrte a szájába az elárvult szaloncukrokat. Papírral együtt.
Hazafelé meg aludt egy óriásit az autóban, úgyhogy az esténk meg is csúszott egy órával. Szerencsére erre számítottam, úgyhogy nem ért senkit sem traumaként a dolog.

Azért őszintén remélem, hogy amig meg nem tanulja kifújni az orrát, ennél durvább náthája nem lesz a kiskölyöknek.