Kisherceg kicsit betegeskedik mostanában.
A történettel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy ha képernyőre vetném, lenne benne sírás, üvöltés, sírás, nem evés, némi súlyvesztés, sírás, nyűgösség, semmi se jóság, sírás, elaludni nem tudás, attól még jobban nyűgösség, sírás, hasmenés, láz ... ja, a sírást említettem már?

Közben elkezdtünk fogzani, de meglepetésszerűen abbahagytuk. Csak hogy ne lehessünk benne egészen biztosak, ez most az-e.
Viszont megtanultunk erre föl fogat mosni - vagy legalábbis valami olyasmit (mert a dörzsölés állítólag segít). Van a gyerkőcnek egy érdes gumifejű kis "buzogánya", amit kiváló taktikai érzékkel kellett bevezetnem a közbabatudatba, mert elsőre frászt kaptam, hogy végtelenül bizalmatlan a dologgal szemben. Mondom, ez nem lesz jó, nem akarom megríkatni minden fogmosinál.
Úgyhogy a vidámságok egyik örök forrásánál, a kádban kezdtünk el vele ismerkedni, ott amúgyis mindig feldobott a hangulat. Mikor láttam, hogy csúnyán néz a buzogányra, akkor elkezdtem kacagni, és abba se hagytam. A baba ilyenkor ösztönszerűen visszanevet, végül már rikkantgat, úgyhogy így a nagy vidámság közepette csempésztem be a szájába a gumiizét, ráfonva az apró kis mancsát. Már a harmadik ösztönös rágcsánál tudtam, hogy győztem.

Sikerült egy kellemes emlékhez kötnöm az első találkozásukat, és szerencsére kapcsolatuk azóta is felhőtlen. (Bár roppantul nyálas.)

Ma este korán elcsendesedett a kiságy, kimerült volt az apróság. Mi természetesen nem vagyunk azok. Mintaszülők vagyunk, örökké fess pár, Brendon-katalógusba illő, állandóan sminkelt arccal, akik még lehengerlő történetekkel is tudják szórakoztatni az olvasókat - akár minden nap. Tisztán látom magam előtt, ahogy reggel nagy mozdulatokkal tágra rántjuk a függönyt, és dallal köszöntjük a napot!

(A fenti bekezdés összesen egy valós mondatot tartalmaz. A helyes megfejtők között behűtött rágókát sorsolunk ki. Kishercegnek ugyanis nem kell...)