Életet leheltem egy plüsskacsába. Büszke vagyok magamra. Tulajdonképpen a fene sem gondolta volna, hogy egy szőrös, borzas, két sárga, tappogó lábbal és ugyanilyen sárga csőrrel megáldott lény ennyire kifejezően tud nézni a gombszemeivel, ha elkezdek vele bábozni. Még szárnya sincsen a nyomorultnak, csak baromi hosszú nyaka.
Igen, van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy ha meglátok egy plüssállatot, akkor rögvest mozgatni kezdem. A macska, a kutya, a delfin és a papagáj már megkapták a magukét. Ezúttal túllőttem a célon és lett egy famulusom. A plüsskacsa. Leginkább a vállamról szeret szigorúan nézni a világra. Dermesztő tekintete csontig hatol, és kikutatja legféltettebb titkodat is. Nem ajánlatos kikezdeni vele, az egyszer szent.

Egyébként megint felmászott pár tapétacsík a falra a hétvégén. Ezúttal valahogy nem volt annyira megrázó és küzdelmes a dolog, de sokáig tartott. Mondjuk a nap felét végre átaludtuk. Nagyon hiányzott. Vicces, hogy amig mások úgy vannak vele pénteken, hogy "jajj de jóó, jön a hétvége, buli, pia, nóta, kacagás!", mi üveges szemekkel meredünk magunk elé és azt hajtogatjuk, "majd holnap végre többet alszunk". Most hogy van ez, kéremszépen? Nem szedek elég speedet hétközben? Valamit valahol nagyon elnéztek, amikor az időt osztogatták, az tuti.

A többi a szokásos. A sulival el vagyok maradva, mint az egyszeri borravaló, a nap még mindig nem 35 órából áll, még mindig nem kapok bankigazgatói fizetést és a melóhelyemen naponta cca. ötször rajzoljuk át ugyanazt a tervet, de ez utóbbit már kezdem megszokni. Növelem inkább a türelemfaktoromat, mert ezen a helyen maradni kéne már. Lehetőleg sokáig.