Anya bekeményít.
A nagyobbiknál már késő, akkor a kisebbiknél. Megelégeltem ugyanis a véget nem érő tejtúrákat, amiket az Apró művelt. Konzultáltam többgyermekes anyukákkal és bevetettem a kegyetlen kajamegvonást.
És most nézek ki a fejemből, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe.

Persze a szakértő irányzatok ebben a kérdésben sem egyeznek meg. Az egyik szerint etessünk igény szerint. Nem anya igénye, hanem a gyereké szerint...
A másik szerint legyünk következetesek és etessünk 3 óránként, 2x10 percig maximum. Ja és éjszaka nem eszünk, hanem alszunk.
A fenti irányzatok különböző fórumokon képviseltetik magukat, és néha-néha látványos kirohanásokat intéznek egymás ellen.

Azt hiszem, én maradok valahol középen. Kishercegnél könnyű volt, ő valahogy beépített kronométerrel jött haza. 3 óránként jelzett a kajalesője, és ordított... aztán belealudt a kajálásokba, éhes maradt, meg másfél órákat tett ki egy kaja.
Apró viszont nem ismeri a kronométereket, és szimplán egyfolytában kajálni akar. Ellenben nem ordít. Ha ébren van és kb. jóllakott, nem kell büfiznie vagy kakilnia, akkor jókedélyűen elbámészkodik. Sőt, néha képes magától elaludni. Remélem, ezt a szokását megtartja.
Úgyhogy most megismerkedik a gyerkőc az órával... Egyelőre változó sikerrel. Próbál egyfolytában kajálni, de legalább néha tart már alvásszüneteket is benne.

Kisherceg úgy tűnik, mostanra kibékült a helyzettel. Eddig sem a kistestvér megléte zavarta, hanem anya nemléte ejtette kétségbe. Most újra tud viszonylag normálisan aludni és apával megint jól kijönnek.
Apróherceget meg látványosan imádja. Ha hazajön mondjuk a bölcsiből vagy a nagyiéktól, egyből rohan és keresi. Ha éppen nem a járókában vagy a kiságyban találja, hanem az ölünkben, akkor össze-vissza simogatja, puszilgatja. Persze a pihe-puha takaró, amibe csomagolva van, az nagy marketing, mert mindenhez odabújik, ami puha és selymes.
De a sírásban továbbra is szolidarít vele. Azt hiszem, attól tart, hogy valami fáj a picinek, és azért sír elvörösödő fejjel. Tegnap fürdetés közben szabályosan elhúzta a kezünket Aprótól, hogy ne bántsuk már, hiszen ez fáj neki, hát nem látjuk?!
Így az esti fürdések erősen olasz család fílinggel működnek most. Már a hangerőt tekintve.

Éppen a fenti nagy együttérzés miatt nem merem még egy szobában altatni kettőjüket.
És persze a lakás beosztása sem nagyon ad sok lehetőséget. Így éjjel, ha valami ordítós műveletre kerül sor, pl. pelenkacsere, akkor nemes egyszerűséggel kiviszem az apróbbikat a konyhába.
És amíg mondjuk nappal simán hagyom nyekeregni az ágyában, éjszaka kénytelen vagyok folyton felkapdosni. Aminek persze biztosan nem lesz jó vége, de majd kialakul. Végülis Kisherceg így lassan 20 hónaposan már egészen jól alszik...