Akkor következzék az anyuka beszámolója.
(Félkézzel, mert közben az újdonat lény táplálkozik...)

Egy villám-szülést követően már kedden haza is jöhettünk. Már nagyon vártam, mert a kórházban szemhunyásnyit sem bírtam aludni a szobatársaktól. Pontosabban az egyiktől. A lányka nemes egyszerűséggel végighorkolta a gyermeke félórás sírásait. Már sajnáltam szerencsétlen kölyköt, hogy nemhogy nem kap enni, de még meg sem nyugtatják... Különben simán beadhatta volna éjszakára a csecsemősökhöz, akik legfeljebb adnak neki valamit, ha már nagyon ordít, ő meg horkolhatott volna nyugodtan. Na, mindegy. A dolog lassan a múlt és a kialvatlanság ködébe vész.

Ugyanis Kishercegem annyira erős anyahiányban szenvedett vasárnaptól keddig, hogy mióta hazajöttem, az eddigi rossz alvás helyett egyenesen borzalmas alvásokat rendez. És csak nekem hagyja, hogy elaltassam. Ami pl. elég vicces, ha az Aprót kéne éppen etetnem.
Ezen felül persze kedd éjszaka mindketten a másik minden rezdülésére felébredtek. Apró sírt, hogy éhes, Kisherceg meg ordított, hogy ki sír. Én meg rohantam hol az egyik kezét fogni, hogy semmi baj, hol a másikat megetetni... Na, erre nem számítottam, hogy az egyszeri parasztembert idézzem, akit elvisznek műrepülőzni.

Szerencsére a szerda már jobb volt, de aludni akkor sem tudtam.
Csütörtök délutánra az idegeim romokban hevertek.
Apró egyfolytában evett, abba sem hagyta, viszont nem aludt. Az összes kísérletemet ignorálta, amit a ciciről lepattintás irányában tettem. Reggel 9-től evett délután 3-ig, amikor a nagyi letrükközte a kiságyba. És mehettünk is a bölcsibe Kishercegezni.

Tegnap viszont már sikerült aludnom is éjjel. Kemény 3 órát!! Mondjuk sokkal nem lettem derűlátóbb. De majd valahogy túléljük.
Az első évet.
Utána állítólag könnyebb egy picit.