Ma este nézünk a Kisembernek etetőszéket, mert a pihenőszék már kezdi megsínyleni a nagy zabálásokat. Pedig most már nagyon szépen eszik a drága, az előkére alig jut a pempőből. Ellenben a kezén, amivel rendszeresen belepacsál a kiskanálba, azon sok van. Onnan meg jut anya pólójára, a kisgatyára, a zoknira, az etetőszékre, a padlóla le...

És persze egyre jobban ráérez a dolog ízére a srác. Úgy tolja befelé a sütőtökpürét, mintha feneketlen lenne a bendője. Amikor meg elégségesnek nyilvánítom az adagot és megtörlöm a száját, méltatlankodik, hogy vége a kajaáradatnak. Néha érdekelne, hová képesek ezt a mérhetetlen mennyiségű kaját eldugni a kis fikarcok.

A nagy zabálások után meg hatalmas ásítások jönnek - és mostanság szerencsére egyre inkább alvások is.
A képen éppen ébredés után látható. Ilyenkor még viszonylag együttműködőnek mondható... amikor meg már nagyon álmos, akkor először zsibbadt lesz a szentem, aztán átesik a ló túlsó oldalára és megvadult kiscsikó módjára kalimpászni kezd az összes végtagja, és alig lehet leállítani. Azt hiszem, a szaknyelv ezt nevezi "túlpörgött" gyereknek. A két állapot közt persze kábé két másodperc a különbség. Vagy elkapod idejében, vagy viaskodsz fél órán keresztül egy megvadult musztángcsapattal. A nyihogással együtt persze.

A kölyök hangosan kacag, ha puszilgatom. Egyszerűen elolvadok, annyira édes olyankor.
Ja, és hangosan méltatlankodik, ha csak a legkisebb mértékben is kiesik a napi bevett ritmusból. Főképpen, ha nem tud időben aludni. De mostmár kezdem megszokni ezt a ragaszkodását a kis időbeosztásához.

A múltkor kérdezték páran (pl. a védőnő, haverok, stb.), hogy nem viszem a gyereket babaúszásra? Mire azt mondtam, hogy nem. Erre úgy néztek rám, mint egy különösen veszélyes tömeggyilkosra. És akkor még hozzá sem tettem, hogy egyrészt szerintem fasság, mert a kölök úgysem fog rá emlékezni és egyáltalán nem biztos, hogy élvezi, meg a frász tudja, mi van a vízben és egyébként meg mikor vigyem? Abban a fél órában, amikor kajál (és ordít, ha nem jön elég gyorsan), abban a fél órában, amikor büfizik (és ordít, mert nyomja a hasát és ha visszabukik, annak rossz az íze), vagy abban a fél-egy órában, amit ezenkívül fenn van (és ordít, ha még jön egy büfi, vagy mert már álmos), vagy netán abban a negyedórában, amit az elalvásra szánunk?

Azért méltatlankodáson kívül csinálunk sokmindent.
Tegnap délután például új tudmányra tettünk szert. Már tudunk meditálni.
Szokásos délutáni alvását töltötte a Kisherceg, de valami felébresztette belőle. Ilyenkor általában (igen, kitaláltad, kedves olvasóm!) ordít, hogy hangot adjon nemtetszésének.
Most viszont valahogy nem ordított. Benézek a kiskölökhöz, hát nyitva a szeme. Azanyja!! Rohanok, cumi, pocisimi, tűzoltók, mentők, azonnal, mindjárt kitör a balhé!!!
A gyerek csak nem alszik vissza, néz rám bociszemekkel, hogy mi van már? És tök nyugodt, balhé sehol.
Najó, akkor hagyom.
Kicsit nyüszmög, felveszem, büfizik, visszateszem, bámul.
Najó, akkor kimegyek és hagyom.
A gyerek bámul tágra nyílt szemekkel a csillár felé.
Eltelik fél óra. A gyerek bámul, most a faliszőnyeg felé.
Még fél óra. Csillár.
Fél óra. A szemek le-lecsukódnak. Csillár. Faliszőnyeg. Csillár.
Lecsukódik a szeme. Tíz egész percig úgy marad, de végül a csillár győz. Akkor csillár.
Közeledtünk a tervezett alvásidő végéhez, gyerek még mindig csendben és bámul. Csillár.
Alvásidő vége. Pontban 15:37-kor felhangzik az ébredő üvöltés. Wááááá!

Utána pedig minden folyt a maga megszokott medrében, mintha ez az egész meg sem történt volna. Most akkor vagy nyitott szemmel aludt. Hát kisnyúl az én kölköm???! Vagy megtanult meditálni...

A minap mgkérdezték, mi olyan nagy dolog abban, hogy összerakni egy járókat. ABBAN (önmagában) semmi...
A témában elrejtett csapda az, hogy mikor.

Tegnapelőtt este odáig jutottam el, hogy szétpakoltam minden alkatrészt, mondom van egy bő órám. Ekkor jött a telefon, hogy a sétáltatás becsődölt, érkeznek mindjárt, számítsak a legrosszabbakra.

Ordítás, nem evés, nyugtatás, nem evés (hiába próbálás), kicsit evés, ordítás, nyugtatás, ordításordítáordítás, nyugtatásnyugtatás, nem evés, Ló felnyergelése, altató útra indulás...
... hazaérés, fürdetés, nyüsszögés, nyugtatás, minimálisat evés, ordítás, nyugtatás, nem evés, ordítás, nyugtatás, kajabeletömés üvegből, ordítás, ordítás, ordítás, ringatás, ringatásringatás...., ágyba letevés, reménykedés, lábujjhegyen járás, TV-t 1-es hangerőn hallgatás, Teletext Feliratozó oldalak (minden csatornán más!) fejből bepötyögés...

Ezek mellett, után, közben szerelj járókát. :)

A Kisherceg úgy belejött az alvásba, hogy napközben már alig akar fentmaradni másfél óránál tovább. Tudom, hogy mások ezért ölni tudnának, de hát álljon meg a menet, éjjel ki alszik?! A villamos? No.
Mindegy, én örülök és nem én leszek az, aki felveri a kölyköt a délutáni szunyókálásból.

Persze közben jött újabb probléma.
Problémát mindig találnak maguknak az újdonsült szülők. Miért nem eszik? Miért eszik ennyit? Miért alszik? Most miért nem alszik?
Nálunk most az az új szokás, hogy a kaját potom 3-6 perc alatt letudja a kis angyalka, én meg töprengjek, hogy eleget evett-e. Persze valószínűleg igen, mert a súlya nem csökken és aki nem eszik, az nem tudna ekkorákat szarni - bocsánat. De hát ugye a kimenetből következtetni lehet a bemenetre is.

Mindenesetre az eddigi másfél-egy, majd később háromnegyed órás nyammogások után kicsit nehéz elhinni, hogy ez a kis mohó élőlény képes kevesebb, mint negyedóra alatt letudni az evéssel járó nyűgöket. Még ha sietne utána valahová. Mondjuk játszani. De nem, utána jó fél órákat kell büfiztetni, annyi levegőt nyel a habzsolással.

A probléma nem ebből adódik mondjuk, hanem a türelmetlenségből, ugyanis minden ilyen etetés felháborodott ordításba fullad, amikor a Kicsi nem jut elég gyors tempóban a kajájához. Vagy túl gyors a tempó. Vagy nem enni akar, hanem aludni. Vagy csak úgy.
Úgyhogy aki azt mondta, hogy a szoptatás a világ legjobb dolga, azzal elmennék fallabdázni. Ő lenne a labda és a fal adná a másikat.

A doki azt javasolta, hogy - bár ő is a hathónapos korig csak anyatejet-mozgalom híve -, kezdjem el vele megkóstoltatni a többi kaját. Mondjuk kezdjem a gyümölcsökkel.
Elkezdtem. Az alma reszelve heveny undort váltott ki. Kábé olyat, mint amilyet a hetente beadott K-vitamin oldat szokott. Ami egy ocsmány, poloskaszagú olaj, úgyhogy meg is értem az undort. Az alma-undort nem, úgyhogy bepróbálkoztam konzerv kajával. Hát az viszont osztatan sikert aratott. De annyira, hogy ma már elértem, hogy azért kiabáljon a drágám, mert nem kanalazom elég gyorsan a pempőjét.
Mondjuk azt jó volna tudni, hogy úgy cca. mennyi az, amit ebben az időszakban maximálisan beletömhetek, mert egyelőre nem merek durvulni. A Kisherceg viszont simán durvulna. Mit neki egy egész üvegnyi kaja?! Csak adjam már. Most! Naaaaa, anyaaaaa...wáááááá!

Ez a kiskölyök tele van meglepetéssel.
Lassan hét kilós lesz (most 6,7) és egy csuklófájáson innen, térdfájáson túl elkezdtem gondolkodni azon, hogy most már talán ideje volna a karban ringatásról is leszoktatni. Úgy en bloc. Najó, esetleg fogzáskor még majd elringatjuk...

Fel is lapoztam a szakirodalmat. Ferber dokitól kezdve az Aludj jól, kisbogaramon keresztül a Suttogóig mindent átrágtam, és végül úgy találtam, hogy a Suttogó felvesz-letesz módszere egészen szimpatikus. Bár első blikkre meglehetősen hülyén hangzik.

A lényege kábé az, hogy lenyugtatjuk a gyereket, lerakjuk az ágyába, és vele maradunk, amíg el nem alszik. Ha nem tetszik neki a dolog és sír, akkor felvesszük, megnyugtatjuk és rögvest visszatesszük, amint nem sír. Sír-felvesz-nemsír-letesz... aztán majdcsak alszik. A szerző állítása szerint négy hónapos kor alatt nem vezet célra a módszer, ellenben (természetesen!) bombabiztos és tutira szuper.
A Kisherceg pedig holnap lesz négy hónapos.
A bőgés persze itt sincsen kizárva, de hát az ugye eddig is volt... Ellenben az nekem nem megy, hogy sír a kölök, azt' otthagyom, hadd ordítson.
Oké, mondom, ma majd amíg alszik, átrágom a könyv ide vonatkozó fejezeteit. És ha mindenki úgy akarja, egy-két hét múlva bele is kezdek.

Ám a kíváncsiság nagy úr. Álmos is volt a kiskölyök, nyugodt is, mondom mi van, ha egyszerűen leteszem az ágyra azt' otthagyom? Mi történhet? Ha elkezd ríni, majd maximum elringatom.
Megnyugtattam egy kis hintázással, letettem az ágyra, betakartam, és otthagytam. És leskelődtem az ajtóból.

Elsőnek elkezdett nézgelődni. Kicsit kalimpált a lábaival, aztán megtalálta a takaróját, kézbe kaparintotta és elkezdte mancsolgatni. Kicsit cibálta, tépkedte, kalimpált, nézgelődött... de csendben volt. Úgyhogy részemről meguntam, és elkezdtem csinálgatni mindenfélét.
Néha be-benéztem azért.
Kábé 15 perc elteltével kezdett lankadni a kalimpálás, és üveges tekintettel meredt a kis drágám a csillár irányába. Kezében a takaró két sarka, takaró teljes terjedelmében a nyakában. Nem mertem megzavarni.
További 5 perc múlva az előbbi póz maradt, az üveges tekintet azonban átment lecsukott szemekbe.
A kicsi kincs elaludt. Magától!
Odalopakodtam és betakartam rendesen.

Aztán ezt a következő altatáskor megint eljátszotta. Este pedig megint... Igaz, a kiságya csak úgy reng az energikusan kalimpáló elalvásától.

Remélem, valami elkezdődött. Valami jó.

A kis szememfénye ma fogta magát és megfordult. Oké, hasról a hátára, de akkoris.
Nem hittem a szememnek és megint hasra fordítottam. Erre megint visszafordult. Először balról jobbra, aztán jobbról balra. És utána bociszemekkel nézett rám. "Most mi van, mit bámulsz annyira?"
*büszke anyuka*