Voltam benn anyunál.
Jól kialudta magát. Most frissen hozza a szokásos formáját: nem fogad szót a nővérkéknek és büszkén mutogatja a kötését, valamint jól leszólta a teát, amit amúgy ő maga rendelt tőlem.

No, és persze baromira örül, mert már nem fáj neki a lába.
Na igen. Tegnap ott tartott, hogy neeem kell neki mentő, szóljunk az ügyeletnek, majd kap valami fájdalomcsillapítót. Hogyne. Persze. Csak éppen attól is nyöszörgött, ha megpróbáltam leülni mellé az ágyra. Aha, mondom... fájdalomcsillapító. Jah. 104, anyukám, 104.

Elképesztő, hogy meglett emberek hogy tudnak félni az orvosoktól. Jó, én sem rajongok értük, oké. Valószínű az is, hogy ez már nem is fog javulni. De hát ez azért mégiscsak túlzás, nah.
Mindenesetre most isteníti a dokit, aki megoperálta. Remélem, néha majd azért a nővérkéknek is szót fogad, megeszi az ebédet rendesen, és úgy általában nem hozza rájuk az idegbajt.

Belediktáltam fél litert a teából, dumáltam vele - két korty tea között közölte, hogy ha annyi idős lenne, mint én, tutira lecsapná a kezemről Szőkeherceget. Ebben megegyeztünk, majd eljöttem.

Holnap megint megyek majd. Meg még kábé két hétig.