Érdekesen érintette a kis lelkemet, amikor a héten segítséget kértem egy kollegától, hogy az előbb bájosan ledorongolt, majd morcosan adott pár instrukciót, hogy hogyan oldjam meg magam a dolgot.
Miközben az adott instrukciókat követve végül feltaláltam magam, azon töprengtem, hogy csak az építész berkekben általánosan uralkodó kollegális hozzáállás teszi vajon, vagy az ismeretség alacsony foka, esetleg netán a személyiség ilyen? De most már nem érdekel. Csak nem esett jól.

Hétvégén lakásokat nézegettünk. Na, neeeem, nem magunknak, egy jóbarát kért fel némi szakértésre. Hiába mondtam, hogy én ugyan szakérteni nem tudok, maximum lelkesedni, meg áttervezni az elképzeléseket... de azért ettől függetlenül is megbízott bennem a jóbarát. Hát legyen. Bár mondta az illető, hogy kifejezetten felújítandót akar, de azért erre nem számítottam. A budapesti lakáskínálat minden várakozásomat erősen alulmúlta. A nyertes végül egy olyan lakás lett, ami bár jó elrendezésű és akár csodát is lehet vele tenni, de nincsen csak két normális ablaka, és azok is a függőfolyosóra néznek, a harmadik meg egy bájos kis lichthofra nyílik. Ha manapság ilyet terveznék, letörnék a kezemet a Kamarában és nyilvánosan megköveznének az Önkormányzatnál, az ANTSZ-nél, valamint minden lehetséges szakhatóságnál. De hát az emberek élni szeretnének. Vagy mi.
Volt 25 négyzetméteres, udvari lakólyuk is. Potom 5 méteres belmagassággal.
Szerintem kábé három évig lehet egy ilyenben lakni, utána még egy megkövesedett agglegény is szedné a motyóját, és hátrahagyva a dédelgetett galériáját, meg a konyhába nyíló előszobáját és elköltözne.
Meg volt álomi szép íves ablakos bérlakás is, szétázott, szétlakott csövekkel, buherált fürdőszobával, visszafogott trutymó-fílinggel. Igazi kihívás pénzes lakásvásárlóknak. Bár amennyiből felújítod, már vehetsz egy új lakást is akár.
Egyöntetűen szavaztuk meg a legelső jelöltet a kínálat ismeretében.

Most éppen a főnököm publikációs listáját rendezgetem, mert egyetemi tanár lesz a lelköm és kell hozzá ez is. Tök vicces, hogy valahol büszke vagyok rá, pedig nekem aztán tényleg semmi közöm az ő egyetemi tanári címéhez, meg a publikációihoz sem. Lehet, hogy nem is büszkeség ez. Büszkeséget akkor éreztem, amikor apám egyik jólsikerült építkezése jelent meg egy szaklapban. Arra büszke voltam, mert ugye az én apukám... A főnököm meg, hmmm... hát ő a főnököm. De vajon mi a csudának nevezik azt, amikor legszívesebben lépten-nyomon eldicsekednék mindenkinek, hogy lám, az én főnököm miket tud? Egyszerű naívság?